Tente baba, tente...

– Már bocsánat, de mit akartok ebből a gyerekből nevelni? Valami középszerű, vagy annál is rosszabb kis hülyét, vagy a kijáró, értelmes sztáréletet szánjátok neki? Megbolondultatok, hogy itt triciklin kínozzátok? Mennyi idős is?

– Két és fél éves múlt tegnapelőtt. Most még nagyon számon tartjuk, nem csak a hónapot, de a napokat is. Ezt a szép kis ajándékot, éppen akkorra vásároltuk, tegnap óta csörömpöl itt a szobában, teli gyönyörűséggel.

– Tisztára hülyék vagytok! Már két és fél éves, és még nincs pirszingje?

Az apuka, átmeneti némaságot kapott, meg is dermedt, és csak nézte maszatos csemetéjét, a két ásítás közötti, a már majdnem elalvás csodaszép, gügyögő mosolyával. Nehezen hebegte ki, a helyzetet komplexül körülíró, "nincs" szót.

– Miért lenne?

– Én megtépem magam! Ugye tetkója sincs még?

– Töredelmesen bevallom, nem igazán gondoltunk rá.

– Mit akartok ebből a szegény gyerekből, egyáltalán: fiú, vagy lány?

– Kislány.

– És hogy hívják?

– Magdika.

– Nálatok felelőtlenebb idiótákkal még az életben nem találkoztam! Nem tudtok egy tisztességes nevet kitalálni? Tudom is én, Láva vagy Radír, netán Dévédé!

A papa, most még jobban meghökkent. Kihúzta a legfelső fiókot, benyúlt, és kivette anyósa legelső, keze ügyébe eső szemüvegét, gyorsan fülére illesztette. Á!; rövid időre megnyugodott, hogy az egészet csak álmodja, mert a nyolc dioptria mögül, minden hullámzó vízió benyomását keltette.

Korábbról ismert, átmeneti vendége, akiről tudta, hogy sajátos egyéni világát kizárólag sült nagyítón át hajlandó szemlélni, újra szólásra nyitotta, furcsán hályogosnak tűnő szemével, száját.

– Számítottam rá, hogy ilyen felelőtlen alak vagy, pedig jó régen ismerjük egymást. Nézd azt a kis szerencsétlent! Úgy bámul, mint egy átlagos, hétköznapi bőgőmasina… Hoztam magammal tetoválót és pirszing-szakembert, neked egy gumicsontot, harapj rá. Válaszd ki ebből a katalógusból, mit és hová szeretnél tetováltatni, ami kiemeli gyermekedet a szürkeségből. Az intim ékszer elhelyezését is meghatározhatod, aztán hallgass el! Csak még arra válaszolj, legalább egy slukk füvet szívott-e már ez a szerencsétlennek szánt, mélyfelelőtlen szülejű kis furcsaság?

– Nem szívott – mondta, már-már szepegve-szipogva, furdaló lelkiismerettel és nagyon, nagyon feszesre feszített idegekkel a papa. – Mondd, pajtás, mit kezdenél egyedi frizurád és szakállad nélkül?

– Menten főbe lőném magam. Hát mi vagyok én, egy a sok senki közül?

A papa felkapta a nyírógépet, és az indulattól megsokszorozott erővel, bal kézzel satuba szorította, jobb kézzel nullásra nyírta, egyre kevésbé kedvelt barátját, vagy mit. Mire az egy rendeset üvölteni tudott volna, már szakállának és bajuszának is hűlt helye volt.

Lerendezte a gyerekvédelmet, a maga sajátos, önbíráskodó módján. Mint dührohamot kapott, csemetéjét féltő nyuszi, megszeppent, a megalázott vadászkutyát elengedte a szorításból és egy taszítással a tükör elé tessékelte. A vendég szerette volna kitépni a haját, de már nyoma sem volt. Sikoltva rohant el, talán az otthon felejtett pisztolyáért, vagy csak meggondolta magát, és bezárkózik, amíg újra kinő a haja.

A két megszeppent ember, bájosan félő mosoly mögé bújva kérdezte, egymásra hangolt kórusszöveggel:

– Gyönyörű pirszingjeink és igazi művészi tetkófelviteli technikánk van, de ugye nem csalódunk, ha ön most, per pillanat, de csak úgy átmenetileg, eltekint szolgáltatásunktól. Nem lepődnénk meg...

A papa kihasználva, hogy gyermeke álomba szenderült, mint az összes kortársai teszik, időről időre, szemüvege fölött, csíkosra ráncolt homlokkal öltött nyelvet, és mutatott nyugodt, temperamentumtalan lágysággal, a kicsit odébb heverő húsklopfolóra.

– Akkor mi mennénk is.

Mondta a két mecsergő alázatosságba süllyedt, vendég hozta vendég, és sok szépet kívánva a kisdednek, a távozás biztonságosabbnak tűnő, szikes mezejére léptek.

A papa betakargatta csemetéjét, hátradőlt, levette a szemüveget, és eldöntötte, hogy a Csizmás Kandúrról fog mesélni, ha felébredt a gyermek. Csak úgy, magában ismételgette, hogy fel ne zavarja:

– Tente, baba, tente... De jó, hogy nem volt itt az anyuci, a bácsik most nagyon komoly szemészeti gondokkal küzdenének. Tente, baba, tente...