Házár

Alajos, a XXI. század utolsó szerdáján, egy régiségkereskedő, még papírból készült prospektusában találta meg vágyai otthonát. Azelőtt nem is hallott a zsindelyről, amivel házát befedte, és az udvarán díszelgő, egészen igazinak tűnő – talán eskü alatt is vallották volna egyesek, hogy azok – sövényét és mindenféle fáinak ötletét is onnan csórta.

Két gyönyörű lugasa volt, egy rózsa, a kaputól a bejáratig. Oldalt, kedvenc fája alatt, ahol most is hempergett – ugyancsak antiknak minősíthető nyugágyán –, egy szőlőlugas. A csengőt bő száz évvel korábbról lopta, de ő így érezte jól magát, hiszen az ilyen lopás nagyon jótékony. Megnyugtatta a zöld környezet.

Odakint, az ajtóban, vendég toporgott. Keresett valamit, amit kaputelefonnak, csengőnek vagy ehhez hasonlónak ítélhetett volna, de nem talált, csak egy furcsa húzantyút. Előbb elé állt, gondolta, leolvassa róla a szükséges adatokat, aztán ráfújt, majd enyhén megérintette. Mikor semmi sem történt, mérgében megrántotta, és bent, Alajostól egy komoly kőhajításnyira, megszólalt a családi relikviaként őrzött egykori birkakolomp csendes – a muzikalitástól messze álló –, ősidéző hangja.

Alajos odament és beengedte Lajost, akivel húsz esztendeje nem találkozott. Bár napi kapcsolatban voltak, de személyesen ebben a korban már nemigen találkoznak az emberek. Valamikor a XX. század közepe és vége felé még igen, de az egy évszázaddal korábban volt.

Lajos megilletődve lépett be, kezet szorítottak. Mikor nem a házba, hanem egy szemgyönyörködtetően zöldellő – neki mégsem nagyon tetsző – udvarba tessékelte, láthatóan megörült. Alajos, a soha meg nem érkezett – mint az ismeretlen katona szobra – vendégnek fenntartott, üres nyugágyra tessékelte régi barátját, aki rövid, igen tartalmatlan beszélgetés után kibökte, ami a szívét nyomta:

– Rég nem találkoztunk személyesen, őszintén szólva soha senkivel nem szoktam találkozni. Ahogy feltételezem, te sem, éppen ezért esik jól újra látni téged. Van egy teljes órám, tudod, mindössze napi húsz órát dolgozom. A többi időt, hogy fittek, frissek legyünk és hosszú életet éljünk, általában alvásra fordítjuk. Napi három szem trombichin zakonátot reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk, így a munkát soha nem kell megszakítanunk.  Rettegtem, mikor rájöttem, hogy házban fogsz fogadni.

Alajos olyan lett, mint egy absztrakt festmény, nem nagyon lehetett eligazodni, mije hol volt épp a fején, aztán megrázta magát és visszakérdezett:

– Elnézésedet kérem, drága barátom, te nem házban laksz?

– De! Ám nem egy köz- és önveszélyes, egészségkárosítóban, mint ez. Miből készült?

– Piros téglából, kedves barátom. Vannak itt a környéken, akik habtéglából, sőt egyesek, vályognak nevezett valamiből építkeznek, amit én sem tudnék körülírni, micsoda is valójában. Ezt magam építettem hobbiból, a feleségem is segített, meg néhány barát, aztán a sógor.

– Mikor építetted?

– Tizenkét esztendeje.

– Jaj, de jó, hogy nem mentünk be! Ez maga a fertő; és meddig akarsz még benne lakni?

– Egy csomó katalógusban utána néztem, mit és hogyan csináljunk. Ez e ház nem csak életünk végéig fogja bírni, de ha akarnak, gyerekeim is benne lakhatnak, sőt, az unokáim is életük végéig. Talán még a dédunokák is.

– De jó, hogy kívül maradtunk, ez szörnyű!

– Ha már így beleraktad a rovart a füljáratomba, te mégis milyen házban laksz? Azt mondtad, nem a szabadban tengődsz…

– Milyenben laknék? Egyszer használatosban! Ahogy a fecskendőket, gumikesztyűket, pillepalackokat és egyebeket nem jutna eszünkbe újra használni, úgy a házat sem szabad, csak egyetlen egyszer. Van egy program, ahova sikerült – bár nagyon szoros és szűk úton –  bepréselődtünk. Sokkal szebb házunk van, mint neked, egyszer használatos. Beprogramoztuk a nap középső szakára a párolgást.

– Elpárolog?

– Igen, a légkörbe.

– Ez biztosan jó? A nagyapám simán megfulladt…

– Öreg, ha mi az ő levegőjét szívnánk, attól fulladnánk meg!

– Ebben nem vagyok olyan biztos, ha jól tudom, a szél szilárd, rágható levegő, hatvan évvel korábban soha nem létezett ilyen.

– Annyi mindent kitalálnak a nagyokosok!

– Kitalálták neked is az egyszer használatos házat! Mondd, mivel törleszted a részleteket, és egyáltalán, miben laksz, amikor elpárolog?

– Ja, kérlek szépen, az néhány másodperc. Aztán három szem szapulin granulátum, darbizonban való feloldása után, mire az első lélegzetet rágom, már újra ott a ház a fejünk felett.

– Szuper, és mibe kerül egy ilyen házikó?

– Gondolom, körülbelül annyiba, mint a tied, de természetesen naponta. Ugye, nem hiszed, hogy valami, csak azért mert jó és hasznos, de egyszer használatos, kevesebbe kerül, mint egy ilyen fertő?

– Egy orvos barátom azt mesélte, ha kifőznénk a fecskendőket, akárhány alkalommal használhatnánk. Nagyon halványan emlékszem, hogy a nagyapám valamit még, úgynevezett üvegből ivott, amit folyton visszacseréltek, kitisztítottak és újratöltöttek.

– Mennyi időt élt a nagyapád?

– Kilencvenhét esztendőt.

– Na, látod, ezért halt meg olyan korán. Ma mindenki megéri az előírt százhúszat!

– Ez nem olyan nagy öröm, hiszen nyolcvan éves kortól, törvényszerűen gondozásra szorulunk. Nem kellene olyan sokat akarni.

– Örülj, hogy százhúszat élsz, hála a genetikai kód-optimizálónak.

– Nagyon eltértünk a beszélgetés tárgyától. Miből fizeted ezt a rettenetes összeget? Én nem tudnék naponta házat venni, ez is belekerült egy esztendei fizetésembe. Napi nyolc-tíz órát dolgozom, nem keveset hajtok.

– Lusta dög vagy! Ha ezt tudom, ide sem teszem a lábam. Mint mondtam, mi a feleségemmel húsz órát dolgozunk naponta. Ő a pénzgyár bográcsellenőre. Szemkontaktussal, minden váltást pillanatok alatt leellenőriz, és a beleépített rendszerekkel kiszűri, hogy esetleg ki pályázik a biztos párologtatásra. Nem volt még rá példa. Nagyon felelősségteljes, mert ha mégis lenne valaki és elnézné – mondjuk, ez lehetetlen, de tegyük fel –, akkor a drágámat párologtatnák el. Egymásra rétegezetten, fél óránként jönnek a váltások, tricen quadro dimenzióban dolgoznak, ugyanazon a gépen egymást nem is észlelve. Soha nincs nyugta. Én a simító elvonóban elméleti kockakő vagyok, nagy súly nehezedik rám.

– Ez mind nagyon szép, Lajosom, de kizártnak tartom, hogy napi egy egész ház árát keresnétek meg.

– Itt jön a képbe a bónusz ajánlat. Nézz végig rajtam! A szemeimet, füleimet, hajam szálait, végtagjaimat és mindent.

– Teljesen rendben vannak!

– Fogd meg a kezem, mérd meg a pulzusom!

– Jól megy, ahogy Vas doktor bácsi mondta, Isten nyugosztalja...

– Egészen ősi a beszédstílusod, akár a lakhatási szokásaid. Hatalmas tévedés áldozata vagy, egyetlen sejtem sem az enyém. Aktív donor vagyok – arra az esetre, ha nem fizetném ki a napi ház árát –, mindenemet átültetésre ajánlottam. Fütyülve bejön annyi, igaz, lazítani nem lehet. Végtére is, mire jó az a rengeteg idő?

– Mit csinálsz, ha tényleg aktív donort csinálnak belőled?  Akkor tudod, azonnal visznek. Ha veséről van szó, semmi gond, de ha teszem azt májról vagy szívről, az már húzósabb.

– Ez nem kerülhet szóba, csak ha egy felelőtlen vadbarom lennék, és nem fizetném ki a napi ház árat!

– Érdekes, ha jól hallom, hívásod van.

– Aha, pillanat… Ezek megbuggyantak!!!

Lajos olyan lett, mint egy barokk szobrocskákkal díszített, lecsempézett sétány. Kigyepesedett és képtelen stílusváltással, előbb egy omló vakolatú házra, majd a hó fehérjére emlékeztetett. Fölugrott, elkezdett hangtalanul üvölteni.

Alajos csak nézte, meg azt is, hogy talán a kijelzőjén valami megjelenik, és várt, mint páncélos lovag, a soha meg nem érkező ellenfélre. Lajos morcos arccal mindent kikapcsolt, és kidadogta.

– Apuskám, aktiváltak!

– Már bocs, de az előbb mondtad, hogy nem vagy aktiválható, csak ha nem fizetsz.

– Volt egy borzasztó nagybetűs záradék, sürgősségen túli esetekre nem vonatkozik a védettség. Az ilyen böhöm betűs dolgokat nem olvastam el, csak az aprókat. Te el szoktad?

– Ha életbevágó, sőt annál kisebb szerződést kötök, és nem több ezer oldalas, akkor az elsőtől az utolsó betűig mindent átbogarászok. Mit takar ez a sürgősségen túliság?

– Ha valaki klinikai halálban leledzik éppen, akkor lép életbe ez a klauzúra. Nem is tudtam, hogy olyanoknak bármit transzplantálnak, akik már arasznyira vannak a százhúszhoz, itt ugyanis egy száztizennyolc éves személyről van szó.

– Most mit csinálsz? Szerintem harminc másodpercen belül itt lesznek. Tele vagy kijelzőkkel, bemérőkkel, azonosítókkal, semmit nem tudsz kiiktatni.

– Ami ennél rosszabb, ha a feleségemet értesíteném, automatikusan bűntársammá tenném, és rögtön porlasztanák. Egyszer, gyerekkoromban – nem is tudom, talán nagyapám, vagy nagyanyám, nem emlékszem –, valami ősi szerkezeten lejátszott egy nagyon-nagyon régi filmet. Egy pacák folyton menekült, repülők szálltak a feje felett és kukoricatáblába – ilyen is volt – menekült. Nagyon tetszett az a film! Most legalább kiélem magam, végig fogom csinálni. Úgysem kapnak el! Milyen fa ez itt mögöttünk?

– Szilvásgombócfa.

– Tessék? Hallottam, hogy valamikor létezett szilva, és neked van egy gombócfád? Miért nem szóltál hamarabb? Juj, de hülye vagyok, soha meg nem ennék nyers gyümölcsöt – a nyers szilvás gombócot sem –, nagyon egészségtelen!

Már csengettek is az ajtónál, és doboltak, mint egy zenekar dobszólósa. Lajos a kerítésnek feszítette hátát, azzal a szerencsétlen, de optimista bránddal, hogy majd kisurran mellettük, aztán az orruknál fogva vezeti őket. Rosszul számított, másfél perc múlva már szívét, két veséjét és máját is donálta.

Így erősen megnehezedett Lajosné helyzete, a húsz órás munkát huszonháromra kellett emelnie, hogy a napi párolgás utáni házárat ki tudja fizetni, százhúsz éves koráig.