Szőke, dudáló csodával

A szűk szurdok mélyén, csupakő-medrű – pataknál alig nagyobb – folyócska iszkolt lefelé. Mindkét oldalt meredek sziklafalak nyújtóztak az ég felé. Itt-ott egy zöld tincs, vagy kisebb vízesés szépe szakította fel a különlegeset nem kedvelők unalmát. A folyás baloldalán autóutat vágtak, ahol éppen csak elfért két kocsi egymás mellett. Máshol a szűkületekben, ahol túl sok sziklát kellett volna eltávolítani, mint a vonatoknak szokták, alagutakba bújt az út.

Apja és fia gurultak már órák óta céljuk felé. A gyerek az anyósülésen ült, a papa a volánnál kalauzolt. Ismerte a terepet, mondhatni minden zeg-zugát. Átmutatott a túloldal egyik peremére és megjegyezte:

– Látod, fiam, ott sátoroztunk egy éjjelen a mamával.

– Fater, én soha fel nem másznék azon a függőleges falon, innen egy asztallapnyinak tűnik az a párkány…

– Nagyobb, igaz, nem sokkal, és vakmerőek mi sem vagyunk. Ha hiszed, ha nem, van egy viszonylag biztonságos ösvény, bár innen nem látszik belőle semmi, minden teljesen függőlegesnek tűnik. Jó nagy kerülővel, de ami a legfontosabb, épp bőrrel fel lehet jutni, ott aztán valóban senki nem zavar. Ha nem lenne ilyen zimankós idő, ónos esővel – a kocsi is meg-megcsúszik néha –, és legalább egy picit lenne szélesebb az út, időnk megengedi, most át is vinnélek, és felmennénk a párkányra. Tudom, hogy tériszonyod van, de egy idegen életét sem veszélyeztetném, főleg nem a tiédet.

– Mik ezek a kövek?

– Jó, hogy felhívtad rájuk a figyelmemet, úgy elkalandoztam a múlt emlékein, és nem is célszerű jobbra-balra bámészkodni szakadék mellett. Itt omlás előfordult néha, fiam, de nem kell megijedni. Érdekes, mind a külső sávban, a miénkben vannak, most kerülgethetem őket, a szembejövő sávból folyton visszatérve.

– Mondd, apu, nem veszélyes ez?

– Ugyan, fiacskám, annyi ilyen öles követ láttam már, de még soha senkinek nem ártott.

Ekkor öblös váratlansággal zuhant eléjük, egy fél kocsi méretű szikla, tisztességtudóan, hogy a fékre taposó papa kocsiját egy picit sem sértette meg.

– Na, most tolathatok, ezt a böhömöt kikerülni itt a belső oldalon, át az ellentétes sávba.

– Nem tudom, miért mondod ezt, fater, három órája egyetlen kocsival sem találkoztunk.

– De! Gondolj vissza!

– Tényleg, egy kisbusz elrobogott mellettünk, azóta olyan, mintha egy domborzati térképen navigálnánk.

A papa rükvercbe tette a sebességváltót, de mielőtt elindultak volna, felhívta csemetéje figyelmét a szél különös hangjára.

– Figyeld, épp olyan, mint a világháborús bombák fütyülő zaja. Igaz, én nem éltem akkor, de talán száz filmet is láttam, azt hiszem, dokumentumfilmeket te is.

Indított volna, amikor a kocsi mögött egy ujjnyival – tapintatosan, hogy meg ne sértse –, bedurrant egy három köbméteres, a természet által majdnem kocka formájúra faragott szikla.

– Hát ez most kicsit szokatlan! Vagy megvárjuk az első erre járó kocsit, vagy mi húzzuk ki szorult helyzetéből a magunkét. Én balra nem tudok kiszállni, nyisd meg az ajtót! Remélem, ezen az apró szemű, fura eső áztatta, csúszós úton elbírunk vele ketten is.

A fiú nyúlt a kilincsért, amikor ismét elkezdett fütyülni a hang. Már mindketten tudták, hogy nem szél és nem is bomba. Így várakozóan, maguk is bazalttá dermedtek, és a tapintatos, kocsi méretű, szép nagy, szinte szoborra emlékeztető szikla bevágódott. Így, a se előre, se hátra, se jobbra, se balra helyzetben, rövid idő után eluralkodott a nyugalom jelentős szétfoszlása. Az omlás nem állt meg, csak óvatosra csendesedett, és kisebb krumpliszem-méretű kövecsek zápora verte a kocsitetőt, mint eső az ablakpárkányt.

Úgy tűnt, soha nem akar abbamaradni. Csak potyogott, potyogott, és bent egyre szűkebbre szorultak a szívek. Az apa nehezen tudta uralni klausztrofóbiáját, de muszáj volt, különben a gubancos helyzet lelkülete biztos pánikot robbantott volna ki fiában is. Benne már teljes erővel dúlt.

Rengeteg idő telt el – legalábbis érzetükben –, mikor a semmiből, közeledő motorzúgást hallottak.

– Na, végre, fiam, látod, nem kell szólnunk sem a hegyimentőknek, sem az utat karbantartóknak, itt a segítség! – Nyomta a dudát, ahogy csak bírta, pedig nem szólt tőle hangosabban.

A turistákkal teli kisbusz, lassú tempóban közeledett. Nézelődtek, fényképeztek, mikor egy szőke hajú leányka hirtelen felsikoltott:

– Emberek, ez a legszebb látványosság, amit eddig ez a katlan elénk tárt! Nézzék, dudáló sziklacsomó!

A sofőr majdnem aludt a fáradtságtól, a többiek a lánnyal együtt fényképeztek és filmeztek.

– Ide vissza kell jönnöm, az első megállónál kiszállok, és csinálok még pár fényképet. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen gyönyörű természeti jelenség. Dudáló sziklacsomó!

Továbbhajtottak. Mikor a szóözönből, a kimerült sofőr, pár száz méterrel később, mint egy visszhangot, hallotta meg lassított reflexeivel a „dudáló sziklacsomó”, mondatok közé keveredett érdekes szófoszlányt. Megállt.

– Mondja, kisasszony, fényképet készített?

– Naná, ennél szebbet sehol nem láttam. Mit ér ez az egész sötét ocsmányság, a szürke köveivel és a maga nyirkosságával, ahhoz a szépséges dudáló dombhoz képest.

– Megnézhetem?

– Persze.

– Hát igen. Keringőzünk itt egy ideje, most pedig ilyen holtfáradtan, hogy alig várom az alvást, jelezhetek az utat karbantartóknak, a hegyi mentőknek és mindenfelé.

– Mit akar jelezni? Ugye nem akarja bántalmazni azt a természeti csodát? Jövőre visszahozom az egész családomat, csak annak a kedvéért.

– Nem, kisasszony, egyetlen természeti csodát sem akarok megbolygatni, erről megnyugtathatom.

Már csak magának mormogta az orra alá, hogy várhatnak azok a szerencsétlenek még egy fél órát, vagy többet, nem szeretne a helyükben lenni.

– Foglaljanak helyet, kérem, veszélyes ide-oda mászkálni, az út csúszós, és a szakadék sem vendégszerető!

A kis szőkeség helyet foglalt, és a noteszébe elkezdte felírni azok neveit, akik a legközelebbi alkalommal, a dudáló sziklacsomó-csodához, vele együtt feljönnek.