Punktum!

A sorakozó nem a cserepes ajkú, víznyelés vágyától sziszegő matrózok tempójába sikeredett. Olyan volt itt, mintha mindegyiküket egy szálig lehorgonyozták volna. Pedig nem volt tenger, vagy folyó ebben a csak nekik látható bőségdzsungelben. Cammogtak, mocorogtak, és a kérés kiadása után negyed nappal, kacskaringós árnyéksorba össze is gyűltek, kövérre szívott ősöregjük előtt.

– Gyerekeim és egyben fejvéreim, ebben a békés rengetegben, ahol a lakoma oly busásan terem, mint… – nem tudok hasonlatot mondani, szerintem sehol máshol –, valamilyen külső gonoszok békésen éldegélő, fegyvertelen csapatunkat már-már tüzérségi eszközökkel támadják. Ha nem akarunk kiemelődni és ki tudja, hová jutni, ahol nem tudhatjuk, mi lesz velünk – onnan még sosem tért vissza senki –, akkor mélységesre alacsonyodott, láthatatlan ellenségeink kicselezésére sürgősen meg kell hoznunk két alap, önmegóvó lépést. Mondom ezt én, a legeslegkövérebb. Negyed ekkorára kell fogynunk, és fergeteges sebességgel, rengeteg éjjel-nappali gyakorlással, meg kell százszoroznunk sebességünket. Lőfegyverekről van szó, bár túloztam: nem nehéztüzérség, csak puska, igaz, ugyanolyan gördülékeny hatékonyságú, mintha egyenként pukkasztanának ki bennünket. Látom, Te Tű fokán született, valamit kérdezni szeretnél, gondolom, joggal. Mondd hát!

– Nagybecsű Kö Vér, azt szeretném megkérdezni, kik ezek az aljasok, és mit keresnek a mi erdeinkben?

– Egyetlen barátom, fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy titokzatos hírhozóim, akik itt a rengetegben felőletek is informálnak – ne rettenj meg, jó, ha tudom, hogy éppen hol vagy –, említették a fegyver mibenlétét. Nagyon sűrű, egyenként féltetű szélességű fogóról van szó, melynek szélei között, ha csak negyed ekkorára le nem fogyunk, az átjutás lehetetlen. Hozzáteszem, sötét erdőnk homályában, lassított csigatempójú vágtánkat, ha nem százszorozzuk meg, a fogyás sem segít. Ez tehát a helyzet állása. Tudjátok jól, soha nem döntöttem a fejetek fölött, ezért szavazásra bocsájtom, mit tegyünk. Mondd szépen, Te Tű fokán született, és ti többiek!

– Én speciel nem szeretnék sem fogyni, sem rohangálni, inkább kitűzöm magamra a "szeressük egymást, gyerekek", a "világbéke", vagy a "megadom magam, drága betolakodó, ha elhúzod a beled"-táblát.

– És te, Kö Vér, rólad sem hiszem, hogy békés erdőnk ringó magányában képes lennél negyedeződni. Ezért, mint a repülés nem tudásától kakukkfészekbe pottyant zsiráf, mi is keressünk valamilyen módot a béketárgyalások megindítására, a teljes lefegyverzésre, mert puskával nem lehet csak úgy, saját erdeinkben fellépni.

– Én addig is, a bőséges táplálkozás híveként, pirosítom magamat társaimmal együtt, hogy egy rendes edzőtáborozással felkantározzuk magunkat izomzatilag, az addigra mégis láthatóvá váló ellenség szintjére. Megfelelően elrettentő tárgyaló partnerek leszünk.

– Bocsi – szólalt meg a közben csendesen táplálkozó Szívós –, én már rég kinőttem abból a mesevilágból, hogy az erdőnkön kívül bármi is létezhet. Kérem, barátaim – persze a kijáró tisztelettel Kő Vér irányába –, ne üljenek fel minden rémhírterjesztésnek. Sem az egészségtelen futkosást, sem a teljesen legyengítő koplalást nem szabad – dongó-döngő Csupakaja – erdő barangolása rovására beiktatni. Magam részéről ennyi. Nem tudom, ti többiek, hogy gondoljátok? Maradok csodálatosan dús esőerdőnk örök-szivárványos lakója. Most az egyszer ezt a, tipikusan öregekre jellemző, rémhírterjesztést, becses engedelmeddel, Kö Vér, nem vesszük be. Puskák meg nincsenek is, azt hiszem, sőt zsiráfok, meg fene tudja, milyen fészkek sem. A világ ez a sűrű, lakályos, Csupakaja erdő, és punktum!