Egy dátum élete

Azon a majd 51 évvel ezelőtti, meleg júniusi délelőttön, súlyos gondoktól gyötörten, zsebében sötét szövegű szürke papírral lépdelt apám a Váradvelence felé vezető járdán, a villamosvágányok mellett, magában igazgatva szétszórt gondolatait, hogy legalább ott benn rendet teremtsen, mielőtt a Templomtér előtti szülészetet eléri. Elméletileg ez a reggel csak az örömé lehetett volna, ám keserűséggel vegyülten harcolt bú és szeretet a lelkében. Megérkezett. A portás kötelességszerűen adta értésére, hogy csak a holttestén keresztül lehet látogatási időn kívül bárkinek is az épületbe jutni. Talán nem közismert, de akkoriban még a szülészeteken is heti két-három látogatási nap volt, alkalmanként két órában. Apám belenyúlt a zsebébe, és gépiesen nyújtotta a portáslágyító háromlejes szabványösszeget, amitől a közrend embere azonnal lemondott életének feláldozásáról, és szolgálatkészen kérdezte apám nevét.

– Fia született az éjjel – mondta, és közölte az idetartozó súly, név, egyéb adatokat.

Sokat látott portásunk, nem tudott elmenni apám hozzáállásán, viselkedésén, külsején. A válófélben levők, vagy akik nem akartak gyereket, másképpen viselkedtek. "Mi lehet ezzel a taggal?", gondolta.

– Na, jöjjön, adok egy fehér köpenyt, megnyitom ezt az ajtót, a résen nézzen át az udvarra! Jobbra hátul látja azt a viharvert ajtót, a legutolsót? Oda benyit, a szolgálati lépcsőn az emeletre feljutva, jobbról, a Körösre néző negyedik kórteremben megtalálja a nejét… Ha meg nem sértem, dugós kérvényt nem hozott?

– Mit óhajt? Nem értem mire céloz…

– A többiek ilyenkor általában ünnepelni szoktak, meginvitálnak egy üveg italra – göndörödött mosolyba a szája.

– Nem hoztam, itt van még két lej.

– Így már rendben vagyunk, főnök! Na, odatalál?

– Természetesen.

Még nem volt zsúfolásig tele a portásfülke melletti, társalgónak nevezhető ócska helyiség, ahová a kismamákat hívták le a látogatókhoz. Így unalmában apám után nézve még mindig nem tudta, olyan filozofáló portás fejjel kihámozni, mi lehet ennek az embernek a baja.

Az emeleten, a kórterem előtt Apám vett egy nagy levegőt, mielőtt a kilincsre helyezte volna kezét, hirtelen eszébe jutott, hogy ez egy női kórterem, sőt az egész kórház egy női kórház. Kopogott és várt. Válasz nem érkezett, így óvatosan benyitott. Soha életében nem szeretett hazudni semmit és semmiben, a legapróbb dolgokban sem. Igencsak nehezére esett, de most úgy vélte, meg kell tennie a kegyes hazugságot. Az ajtón belül, az előbb még szürkés, aggodalmaktól teli arcról, csillogó mosolygóssá változott. Odarohant anyámhoz és átölelte.

– Hát megjöttél végre, úgy vártalak – szólt anyám.

– Itt vagyok, drága.

– Meglett, megszületett az éjjel, kicsit nehezen, császárral, de megvan végre. Úgy vártuk. Most még nagyon gyenge vagyok, de ismersz, hogy soha nem engedem el magam, egy-kettőre felépülök. Olyan aranyos a kicsi, ha bejön a nővér, egy háromlejest dobj a zsebébe, és elvisz hozzá.

Apám ezt meg is tette, és eljött hozzám, nézett, és megosztotta velem a titkot, megismerkedtünk! Az első, akinek elmondta, én voltam, nem emlékszem rá…, de akkor is. A kórterembe visszatértében feltűnt az egyik nővérnek apám külső hangulati jegyeinek furcsa váltakozása, észrevette, hogy amint belép, rögtön boldog mosolygóssá válik, az imént még lélekben magát tépő férfi.

– Találkoztunk, gyönyörű! Úgy egyeztünk meg, hogy ha fiú, Csabának fogjuk nevezni…

– Nem tudtam én mást mondani, mikor kérdezték, mi legyen a neve, mint a tiedet. Híreket kaptál édesapám felől? Mondjad, mondjad, mert szörnyen aggódom érte… Hónapok óta mást sem kapunk, mint rossz híreket.

– Most sincs jól, egyfolytában gyengül, betegeskedik. Úgy gondoltam, még ma elutazom és magam viszem meg a jó hírt, sokkal szebb lenne, mint egy zordon, párszavas táviratban tudatni.

– Kérlek, ne tedd, így az első napokban ne hagyj egyedül

– Dehogy hagylak, drága, az egyik lábam itt, a másik ott! Fontos, hogy tőlünk tudják meg a hírt.

– Hát én nem bánom, már csak azért sem, mert szeretném, ha a levelek tartalmához képest, valósabb és kezelhetőbb híreket hoznál édesapámról.

– Ez is az egyik célom, holnapután itt leszek.

– Az lehetetlen, olyan gyorsan nem lehet megjárni.

– Bízd rám!

Apám már végignézte a menetrendet, az 500 km-re fekvő falucskába való el- és visszajutáshoz szükséges leggyorsabb tömegközlekedési verziót, többszöri átszállásokkal, megválasztotta. Elköszönt és rohant is az állomásra. Akkor a vonatok igen rapszodikusan közlekedtek, nemcsak késés volt elképzelhető, de az is, hogy egy vonat, a menetrendhez képest 20 perccel hamarabb induljon, így számításai nem jöttek össze… Későn érkezett… A segesvári vonatváltást és az udvarhelyi buszcsatlakozást sem kapta el zökkenőmentesen, több órával később érkezett a tervezettnél. Rohant a faluba befelé, pedig érezte, hogy túl késő…

A gyászolók már visszafelé jöttek a temetőből. Zokogó anyósát magához ölelve csak annyit mondott: "Itt vagyok, édesanyám". Apám azon kevesek közé tartozott tudniillik, akik apósukat, anyósukat édesapámnak és édesanyámnak nevezték.

– Ej, Péter, de későn érkeztél, milyen nagyon későn!

– Nem jöhettem hamarabb, tegnapelőtt született meg a fiúnk.

– Édes jó Istenem! Hány órakor?

– Éjfél után kicsivel.

– Ő is épp akkor ment el – mondta keservesen zokogva. – Gyere be, beszélgessünk egy kicsit, egyél, aludd ki magad.

– Megyek, édesanyám, de csak rövidke időre, nagyon sietek vissza, várnak az enyéim. Nem szóltam még Neki, nem tudattam Vele, félek, nagyon összeroppanna.

– Négyük közül ő szerette a legjobban.

Sebtében bekapott valamit, a toron sem maradt, mindenki megértette. Rohant vissza, az érkezezéséhez képest nem kevésbé zavaros körülmények között.

Hazaérkezése után még egy bő hónapig nem tudatta anyámmal nagyapám halálhírét.

Ezerszer volt kénytelen a "Hogy van édesapám? Mi van édesapámmal?"-kérdésekre azt válaszolni, hogy sajnos egyre rosszabbul. Végül anyám mondta ki:

– Ugye, meghalt?

– Igen, épp aznap, mikor a fiúnk született.

Évente valahányszor hazalátogattunk, amint a temető irányába, nagyapám sírjához indultunk, édesanyám arca elsötétült, a temetőkapunál már sírt… nem zokogva, csak patakzó könnyekkel. Most is látom, ahogy térdelve a sírkeresztet átöleli és imádkozik.

Majd 22 évvel később, amikor az összeházasodás kvázi tényként volt kitűzve kettőnk között, a jövendőbeli feleségem rákérdezett.

– Te mikor is születtél?

– Ötvenkilencben.

– Tudom, de milyen hónapban?

– Júniusban.

– De érdekes, én is. Milyen napon?

Mondtam a napot.

– Á, ne hülyéskedj, megbeszélted az unokatestvéremmel.

– Mit beszéltem meg?

– Láttam, hogy most beszélgettetek, ne ugrass!

– Nem értelek…

– Én is akkor születtem.

– Te is aznap születtél, mint én?

– Még mindig viccelsz? Olyan kiállhatatlan vagy! Nem szeretem, mikor villára vesznek.

Előkaptam a személyimet, ami merő véletlenségből nálam volt, pedig soha nem hurcolásztam magammal, olyankor sem, amikor emberi értelem szerint sokkal egészségesebb és biztonságosabb lett volna, ha nálam van.

– Na, kukkants ide!

– Ilyen nincs!

– De van!

Nem hiszek abban, hogy a csillagok állása sorsokat dönthet el, abban főleg nem, hogy a jövendőt ki lehet belőlük hámozni, de, hogy ebben a hármas együttállásban egészen biztosan van valami rendeltetésszerű, arról tulajdonképpen meg vagyok győződve… azért ennyi véletlen nem létezik. Gondolom…