Licit

Nádasék és Sásosék, egyszerre kívántak meg egy – már annyi szép rendszert átszolgált élet után, tisztességben megfestett hajjal, folyton lojálisan forgó szerencséjük alakítgatása mögött – nem feltétlenül luxus, de dereglyénél és lélekvesztőnél sokkalta áramvonalasabb – kisebb tengerjáró hajó méretű gyönyörűséget, egy jachtot. A fedélzet kialakítását épp nekik tervezték. Nyitott halszájból gyönyörködhettek volna a kéklő, vagy vadul himbálózó, viharba öltözött messzeségben.

Mind a kétszer ketten meg akarták venni, nem lehetett tehát kérdés a licit egyik oldalon sem. Joguk van vizet vágni, sőt hasítani és szántani is. Nádasék ráuntak a balatoni pancsolásra, Sásosék pedig sehogy sem tudták megvenni az egész Velencei tavat, pedig rögtön rendeltek volna hármat-négyet belőle. Ezért tűzték ki az árverés napját.

Az ilyen kockavetéshez hasonló, idegeket bebuzdító vásárlási párbajokat furcsa ceremóniák előzik meg.

Elsősorban hitelképességüket, titkosított bankszámláik teljes nyilvánosságra hozásával, voltak kötelesek igazolni a licitvezetőnél. Mind a két család teátrálisan, az utolsó előtti másodpercben lépett be, csak azért nem várakoztak tovább, mert automatikusan a másik nyert volna. Beléptek, s mint sakkversenyeken az órákat, a mérkőzésvezető – mérkőzés volt ez a javából –, lecsapta Nádasék óráját, akik egyből felajánlottak ötmillió dollárt. Sásosékra hullámoztatta, tengerre vágyóknak kijáró tekintetét és csapott, ők gyorsan megduplázták a tétet. Nádasék következtek, aztán megint az ellenfél, és csattogtak az időmérők, egészen az utolsó előtti ajánlatig.

Történt előzőleg, hogy a Nádas család bennfentes könyvelője – számtalan csavaros trükk bevezetésével –, pontosan megtudta Sásosék számláinak végösszegét.

Négyszázötven millió dollárnál Sásosék elkezdtek fehéredni és bedobták a presztízs ötszáz milliót.

– Egye fene, mi lemondunk, nem olyan fontos ez a tengeri teknő nekünk – mondta Nádas.

Sásos belefehéredett, hiszen éppen most hajította ki minden vagyonát az ablakon, és valami olyat tett, ami csak ilyen személyes árveréseken képzelhető el.

Időt kért, mint egy kosárlabda mérkőzésen, és a terem sarkában esdeklő hangon kérte Nádast, hogy vegye meg tőle azt a nyavalyás jachtot, hiszen így földönfutó lesz, szinte hajléktalan. Gyönyörű jachttal, semennyi pénzzel mit ér az élet? Sásos könyörgött, Nádas válaszolt.

– Hát nézze, fizetek magának ötmilliót. Nem kis pénz! Tudja, a "senki többet harmadszort", már lecsapta a mérkőzésvezető. Nem tehetek róla, hogy négyszázkilencvenöt millió dollárját veszítette el, de ötöt nyerhet! Gyönyörű motorcsónakot – két, vagy három személyeset, szép házat – vásárolhat magának, és a nyomor szintjére sem kell leadnia életszínvonalát. Beszélje meg a feleségével!

A megbeszélés – ilyen helyzetben ugyanis időhöz van kötve –, a végtelenségig nem tarthatott. Sásosné arca, kezdett nagyon hasonlítani, nevük növényéhez. Kíntól gyötörten bólintott egy fanyar igent. Így történt, hogy az eredeti tulajdonos ötszáz milliót kapott, a másod licites ötmilliót fizetett, és a nyertes négyszázkilencvenöt milliót vesztett. Szomorú szívvel javaslom, hogy egy perces néma, szolidáris felállással, vagy gyűjtési akció indításával ne nehezítsük saját életünket.

Sásosék majdcsak elboldogulnak valahogy, nekünk meg van evezős jachtunk, legrosszabb esetben, egy felfújhatós, volt NDK-s gumicsónak.