Szép jóétvágytat

Még fekete-fehérben készült az összes kép, ők maguk is fekete-fehérben, színtelenül zsibongtak az út szélén. Kicsit sok volt az összeráncolt szemöldökű, kráterbe-bámulás. Meggondolatlan Mimóza is, a maga súlyával, komoly feladatot rótt Fülighajúra, aki mindenáron fel akart menni, pedig terpeszkedhettek volna egyet, valamelyik termálmedence ködével fedve is, de úgy szép az élet, ha zajlik.

Virágszirmúnak érzett fogaskerekek megannyi foggal is jól végzik dolgukat, miért pont ők lettek volna egysíkúak. Rövidre fogott kocogás után, megvolt a gőzölgő lubickolás is, de az a kürtőbarlang – ott fent a Félixszel szemben, az erdő fölött –, megérdemelt egy bekukkantást! Úgy belegyalogolhatott a terepet nem ismerő, mint egy körül nem kerített kátyúba. A legfejvakaróbb pozitívum az volt, hogy soha senki nem zuhant a nyolcvanméteres tátongóba.

Pénzük fogytán volt – ez esetükben a teljes lenullázódást jelentette. Ha lehet, csak mínusz pénzük maradt. A városig az a néhány kilométer, aztán azon belül, úgy egyórányi gyaloglás, nyafogiéknak már nem fért a keretbe.

Fülighajú és Csupacsont elpedálozták volna a nem létező bicikli kereketlenségét, de vasárnap, mikor a fene se járt, stoppolniuk kellett. Hiába győzködték, meg-megugró kötéltáncosként, a sivítók hajthatatlanok maradtak.

Egy órányi rostokolás után, megjelent a szerencse négy keréken, nyolc patával. Bizony, szekeret stoppoltak! Már azt hitték, a kocsis van olyan szemtelen és továbbhajt, de megállt! Miután csiklandós leánykacsintások és átmenetileg udvarias, hirtelen zendült ifjak karikájába került – akik tudatták vele, hogy nem álmosak, nem éhesek, egyszerűen Váradon akarnak lenni, tök mindegy, hogy ezen a nyikorgó szekéren, vagy egy “ultramodern” 1300-as Dácián – egy kívánsága volt csak:

– Rendben van, gyermekeim – mondta a román kocsisok kocsisa –, de akkor végignótázzátok velem az utat!

– Bátyám, mi nem tudunk román nótákat – restelkedett Fülighaj –, ha megteszi a magyar nóta, arra kaphatóak vagyunk.

– Nem számít, gyermekeim, nyomjátok, és legyetek vidámak, legalább engem is felpezsdítetek, és a lovak is nagyobb örömmel húzzák, mint egy nótát!

Nekiláttak – a délibábos Hortobágy, szivacsbetétes srőberágyától, a százados úr sej-hajig –, úgy tíz-tizenöt vidámsággerjesztőt eresztettek szélnek, és egyre jobban belelendültek. Már le se lehetett volna állítani őket.

Az elején még nagyon vidáman hajtó, kicsit komorabb lett.

– Tényleg nem tudtok semmilyen román nótát?

– Bátyám, az égvilágon egyetlen egyet sem, hacsak azokat a patrióta zengedelményeket nem, amiket kutyakötelességünk az iskolában megtanulni.

– Nekem már az is jó lesz.

– Ne hülyéskedjen, kérem, már olyan jól belejöttünk a nótázásba!

– De nem értek egy szót sem, barátom, ez a baj. Nehogy már félreértsd!

– Meddig megy, bátyám?

– A malomig, Szőlősre. Tudod, majdnem az ócskapiacig, de ha rendesen nótáztok, elviszlek benneteket a vasúti hídig.

– Addig nem kellene, de ha a kettes villamos végállomásáig elfuvaroz, megerőszakoljuk magunkat.

– Mit csináltok, fiam?

– Semmi, ne foglalkozzon ilyen piszlicsáré dolgokkal, zengeni fog a gyönyörűbbnél gyönyörűbb pártinduló, meg ehhez hasonló. Nem tudunk, csak négyet-ötöt, de ahogy végezzük, már kezdjük is elölről!

– Megdumáltatok!

Ekkor megfordult a kocka. Az elején vidám hülyeségre vett, irritáló pártéltetőket egyre keserűbb szájízzel dalolta már, vérszegényülő hangon, a legharsányabb is közülük. Aztán közmegegyezés születhetett, olyan ki nem mondott, végre-megszabadultunk-egymástól-jellegű. A kocsis, bár román dallamokat szívhatott magába, nem olyanokra vágyott. A magyar nótát azért mégsem kérte vissza. Nem visszázott! A fiatalok pedig, már saját kínjukat nem akarták tovább tetézni, ezért, mikor a végállomáson tényleg búcsút mondtak egymásnak, Csupacsont fejhangon elordította magát:

– Mihály, gyere, egyél, van itt kolbász, hurka, kenyér, neked híznod kell!

– Végre valami normális! – vakarta meg fejét Fülighaj. Még nem röhögött, csak mikor a három lány, elementáris nyihogással visította világgá jókedvét. Akkor ő is belekezdett a rázkódásba, és addig ismételtette Csupacsonttal – így fejhangon –, már patkódobogás és keréknyikorgás nélkül, amíg az végre ki nem fulladt. Jól bírta egészen hazáig! A villamoson is zengett a dal. Valamiért senki nem neheztelt, sem az utasok közül, sem az utcán.

Ám az élet mit sem ér, zsibongó sikerélmények pödrése nélkül. Csupacsontot aznap nem lehetett kihúzni a konnektorból. Cincogva zúdította az éterbe gyönyörű dalát, felbuzdulva azon, hogy megannyi Mihály – érdekes, női Mihályok is teremtek hirtelenjében –, kezdett el az utak mindkét szélén, egyre szűkülőbb, csillogó szemekkel, nyilvánosan, hatalmas adag étkeket falni.

A csörömpölő villamoson hirtelen mindenki zsebéből előkerült legalább egy cipó, vagy egy tábla szalonna. A népek ettek-ettek, minden Mihályok kolbászt, hurkát és kenyeret, mert nekik hízniuk kellett.