Virágszálas lencsevesztés

Letűri kalapját, távolban kutató, bizonytalan tekintettel szakállába túrva. Rengeteg kellemetlenség után, most először érzi, hogy van pozitív töltete is az életnek. Tele van zsigerélménnyel, mert – és betart egyet a veszélyérzetnek, orrát megemelve – büszke kontaktlencséinek tökéletességére. Magában sem csalódott, amikor nem felejtette el indulás előtt illeszteni a két láthatatlan látásjavítót.

– Eső volt ma, itt kutykuruttyol mellettem egy levelibéka is. Úgy emlékeztem, zöld színűek, de ez piros…

Lenyúl, még mindig dermedten tartott középső ujjával, rápiszkál, de az nem ugrik el. Még jobban megbillegteti, és a puha érzés átmeneti lelki zavart kelt benne. Felordít az önértékelés hiánya is, és kontaktlencséire sem annyira büszke már. Letépi az ott viruló pipacsot, amelyik hogy, hogy nem, nem ugrál el brekegve, és belehallgat a mező csendjébe. Gyerekkorából teljesen úgy emlékezett, hogy nyuszikák ugrálnak, lepkék röpködnek, dongók döngicsélnek, esetleg a szél fújdogál, különben vágni lehetett a csendet.

Most elgondolkozik, mi ez a rettenetes lárma? Olyan, mint amit egy szétgömbölyödött, túltáplált pók hálója fogott be!

Biggyesztett ajakkal mondaná, bőőőő… De férfi ilyet nem tesz, csak felsikolt csendesen, illemből a dobhártyaszaggatás határától lejjebb.

– Ott egy fa! Gyerekkoromban annyit másztunk, most fel is mászok! – gondolta, s meg is próbált a csúszós villanyoszlopra feltornázni, de úgy huppant vissza, mint túlérett alma a fájáról. Motorzúgást hallott.

– Nem tudtam, hogy a réteken ennyi – egymással össze nem csengő – több ütemű jajgathat. Ezek a hatalmas testű, ismeretlen élőlények közelítenek jobbról-balról, és a hátam mögött is jönnek. Csodásan süt a nap, legalább ennyi örömöm van a rettegésben.

Felnézett a csúszós oldalú villanyoszlop tetején szolgálatkészen közvilágító égőre. Kezdett félni. Mindenféle hangot hallott, dübörgő zenét, és mintha vaddisznók is röfögnének… Lehajolt a földre, még egyszer kitapogatta a pipacs-levelibéka helyét, és pottyant. Előbb az egyik, aztán a másik, szépen egymás után!

– Lencséim vesztésével végem – gondolta –, ebben a sötétben, ami a verőfényt felfalta, sosem találom meg őket.

Kutatott, keresett, és minden olyan, de olyan éles körvonalú, jól kivehetővé vált, hogy maga is meglepődött.

– A mindenit! Itt vagyok a park közepén, és már-már éjszaka. Jönnek-mennek az élet első rejtelmeivel ismerkedő párok, a két érintő úton az ilyenkor megszokottnál vadabban hajtanak a járművek is. Zene szól és minden, ami egy város kellős közepén folyamatosan juttatja eszedbe, hogy nagyon messze vagy a természettől.

Bánkódott, hogy elveszítette – a maga sem tudja, honnan kecmeredett – képzetét, melynek értelmében egy gyönyörű mező kellős közepén, szál egyedül fürdőzik a tiszta természet gyönyörében. Aztán szemeihez kapott.

– Mit csináltam, mitől látok ennyivel jobban? No, próbálkozzunk a szemüveggel!

Benyúlt belső zsebébe, és hihetetlen szerencséjére, megtalálta a két szerencsétlen lencsét.  Mivel nem volt rájuk írva, és első ránézésre nem is olyan könnyű megkülönböztetni őket, felesége lencséit illesztette. Már világos, hogy miért látott olyan pocsékul. Levette a szemüveget, még egyszer körülnézett, aztán le a földre. Rá kellett döbbennie, hogy nincs is szüksége ilyen alkalmatosságra, hiszen csak homályosítják különben majdnem tökéletes látását.

Megszegte sok évtizedes fegyelmezettségét, tépett egy csokornyi tüskés pipacsot. Így, mindenféle lencse nélkül már jól látta, hogy rózsák. Húsz év után, először tért virággal párja elé.