Pofon

Valamikor, a második világégés harmadik évében, mint két Pál utcai fiú, apám egy barátjával, levente egyenruhában baktattak a Mizeriek előtt. Csendőr járőrbe botlottak, akik a parancsot nem nagyon értelmezték, sőt, egyes esetekben sztahanovista hozzáállással hajtották végre.
A parancs értelmében, mindenkit igazoltatni kell és a partizángyanúsakat fölkoncolni. Sokat gondolkodtam, milyen lehet az a fölkoncolás? Vélhetően szuronnyal lett volna végrehajtandó...

Igazoltatás után kiderült, amit apám sem tudott, hogy barátja műszaki érdeklődésű fickó. Motyójában töménytelen kézigránát volt, továbbá egy kézifegyver a hozzátartozó lőszerrel. Akkor, ezek voltak a tudomány aktuális "vívmányai".
Apám biztosra vette, ebből koncolás lesz, de legalábbis akasztás. A járőrparancsnok, miután lekáderezte őket, mint valami rebellis állomány szégyene, úgy döntött, ezek talán mégsem partizánok. Mocskos parancsmegtagadó, vagy egyszerűen nem volt kedve koncolni, mert aznap túl sokat koncolt már...

Kegyetlen anyázás közepette, irdatlan pofonokkal megúszták. Számtalan, vélt-jogú, jogtalan pofont láttam elcsattanni életemben. Rajtam is durrant néhány, de ezért a pofonért nem tudok haragudni, apám életét mentette meg.