Én nem tudom, ez normális-e? Az oldalam
fáj, és egyenletes, lassú tempóban haladok előre. Mint a halászhorgok, úgy be
vannak görbülve a fogai, és egyáltalán nem pörgeti magát. Nálam meg, valamiért
leállt a stressz, pedig már a hátsó lábaim is alig látszanak ki, képzelem,
milyen dinnye nagyságú felfúvódás lehet a nyaka alatt.
Csendesen csúszok, és
elveszítettem a – világon minden helyzetbeni – túlélési stresszállapotomat. Úgy
látszik, minden ilyesmi csak a kiteljesedésig működik. Nálam legalábbis így
van. Éreztem én bundazárkódások millióit korábban, de most a kicsúcsosodáskor,
mikor a nyeldeklőt tágítom, olyan száraz és értelmetlen minden, hogy nem is
érdemlek ilyen hihetetlenül készséges, szorgalmasan nyelőt. Ugye, eddig folyton
menekültem, és kidolgoztam magamban megannyi verziót, de már a hátsó lábam
bütykeit sem mozdítom. Minek, ha egyszer kiteljesedtem abban, ami a végzetem?
Elment minden motivációm. Bizony! Miért küzdjek?
Korábban
végiggondoltam, hogy kieszem magam belőle, persze, ha nem mérges kígyó. Dühös
lehet, csak mérges ne! Honnan lehetne tenni akarásom, így életem csendes
megkoronázása közben, legszívesebben hangszálon cuppantanám ezt a szomorú
képűt, de nincsenek neki, legalábbis én nem látok egyet sem.
A karriernek ilyen
fokán, mikor már nem kell rettegni az irigyektől, vagy támadóktól, egészen mély
depressziós lettem. Kinek kellek már? Valóban, mi értelme egy ilyen amerikai
focilabdává gyúrt, kígyónyak belsőnek? De tehetek valaha is többet? Mert ugye,
mindig előre néztem és felfelé, de ebben a kulcspozícióban – igen-igen
bekulcsolt pozícióban vagyok –, azt is meg kell mondanom, már semmi vágyódásom.
A többiek előtt is szégyellem magam, a karrier ilyen csúcsáról mit mondhatnék
nekik. Megfojtana a stressz! Már nem kell megfelelnem, nem kell értékeimet
fitogtatnom, kiharcolni, hogy azokat elismerjék. Hiszen itt vagyok én egymagam
a csúcson, a karrier kőkemény szorításában! Most mondja meg valaki, de úgy
igazából, ebben a szerencsétlenül felmagasodott pozícióban, van-e még szemernyi
értelme az életnek? Tudok-e még bárkinek bármit bizonyítani, adni, mutatni?
Ugye, nem… Úgy érzem, már szomorú szemű lenyelőm közepe táján járok.
Azt hiszem, ezzel a
mélabúval már nem csinálok soha többé semmit, hiszen úgy összeroppantam – a
testem is, meg a csontjaim is –, de a lelkemről beszélek, az elbizonytalanodott
“majd én megmutatomságáról”. Megyek tovább utamon előre. Ha nekem már nem
lehet, ennek a drága jó, engem magas polcra tevő kígyómnak legyen öröme bennem.
Na, ég magukkal! Nagyon sok idő alatt tudnám a vesztett presztízsemet
visszaszerezni, annyim már úgy sincs. Egyet azért még kérek, innen
leges-legbelülről. Ha valaha kígyó-szépségversenyt rendeznének, kérem,
könyörgöm, erre a gyönyörűségre szavazzanak, akiben én is – egyáltalán nem
másodhegedűsként – kunkorodó spiráljának, felhőkből szabott lábakat adok.
A csúcson abbahagyom.
Mit okítnék én már megállapodottan bárkinek? Milyen nevetséges, kígyóelhárító
akartam lenni, és a rengeteg taktikai csavar közt, a kirágás mellett, ott volt
a kígyóban végigkúszás is. Nincs hozzá kedvem, nem érzem a motivációt, ki nézne
fel rám? Azt hiszem már senki… Végül is kicsit lassabban, de valamilyen szinten
mégis a kígyó hátsó bejáratán fogok távozni. Soha nem gondoltam, hogy az
elnyert dicsőség ennyire lelomboz. Megint csúsztam egy picit előre. Hát ég
veletek, lassan elfogy minden, ami eddig életben tartott, beleértve az
életkedvet is. Szégyellem magam, hogy nem kell megfelelnem, és javaslom, ne
törtessetek, mert ugyanide juttok, mint én, a csúcs apátiájára.
Még egyszer, ég
veletek, azt hiszem, beszűnődök.
2 megjegyzés:
Remek életelv, a csúcson való vegzálás és befejezése mindannak, amit felépítettünk. Habár sok (bal)szerencséssel manapság a csúcson kezdetik.
Sosem lehet tudni, Kedves Laci...
Köszönöm! :)
Megjegyzés küldése