A szobrász

Anyu! A papa már megint szobrot akar csinálni…

– Ez a munkája, ebből élünk, tudod jól, gyermekem.

– Nagyon félek!

– Én is, fiam. Tudom, hogy megint baj lesz…

– Agyba-főbe ver minket a papa, mint szokott?

– Évek óta nem tud alkotni, csak ha a sárga földig leissza magát, ezt már megszoktam… megszoktuk. Azt vagyok képtelen megszokni, amit te sem, gyermekem.

– Mit kéne csinálni, hogy a papa ne így alkosson? Kérlek, anyu, gyere és imádkozzunk, mert rettegek…

– Minek, mire jó az? Én már olyan vagyok, mint a fakéreg. Száraz és üres, mint a széttört tojás kiszáradt héja. Minden meggyőződést kiölt belőle már a múltjának és jelenének kínja.

– Kérlek, anyu, imádkozzunk! Te szoktad mondani, hogy sohasem szabad belenyugodni semmi rosszba, és az nagyon rossz, ha a papa összever minket. Még azt is szoktad mondani, hogy az őszinte szívű imát Isten meghallgatja, és segít.

– Jól van, imádkozzunk hát – mondta a keserűségében megroppant, alig harminc éves, törékeny és összetört életű asszony.

Semmi sem belülről jött, a gyerek kedvéért térdelt mellé, és csak gépiesen motyogta az imát, amit pár éve még a szíve öntött. Hosszabb idő után valami szokatlant érzett, és előbb csak figyelte a gyerek őszinte fohászát, majd mintha mindent, ami körülvette őket, valami fénylő fal zárt volna el – vagy talán őket zárta volna ölelően ki – az ordas környezetből. Hatalmas durranást hallottak. Ijedtében döntenie kellett egy pillanat alatt, hogy rá mer-e nyitni elállatiasodott, bősz urának műtermére. Tudta, hogy az ilyen szigorúan tabusított tiltásoknál kevesebbért is rokkantra verte már. Benyitott. A vakolatlan mocskos falakat fekete penész borította. A férfi a földön hevert, hüppögő zokogásban. Bal kezéből, ami egy nagydarab nyers húshoz hasonlított leginkább, ömlött a vér. Torzonborz szakálla és hosszú, kócos haja mocsoktól, zsírtól, verítéktől átitatva, a kőporral elegyedve mintegy megkövült. Maga is olyan volt, mint egy szobor.  Az asszony olyat tett, amit a tiltásokkal teli életében kérés, utasítás vagy parancs hiányában nemigen mert volna: lekuporodott a torzonborz, részeg művész vadember mellé és megsimogatta a haját. A vér a szoknyájára csorgott. A szobrász felkönyökölt és jobb öklével a mocskos padlót püfölte…

– Ne érj hozzám! – mondta a dúvad szokatlanul csendesen. – Nem érdemlem én ezt meg.

– Mit tettél a kezeddel?

– Hát nem látod, én magyarázzam? Ne gondold, hogy vak vagyok, de mostanáig vakítottam magamat. Egy fél éve küzd az énem saját magam ellen – magamért. Hogyha csak ilyen előzmények után tudok alkotni, úgy döntöttem, hogy vagy soha nem csinálok többé szobrot, vagy ha csak fájdalom okozása után vagyok erre képes, akkor ezentúl semmi esetre sem a családom tagjait, akik vagy szeretnek, vagy nem – nem csodálnám, ha nem, hisz az okot megadtam az utálatra –, többé nem bántom. Én fájdalmat ettől a pillanattól kezdve soha többet nem okozok nektek. Majd csak levezeklem valahogy, kifelé is befelé is.

– Gyere, hadd kössem be a kezed.

– Nem! Ha a fájdalom és az ital szüli a műveimet, az legyen a saját fájdalmam. Itt ez a kalapács, ismered, minden új szobor készítése előtt a saját kezemre csapok egyet, még ha szilánkokra verem is a csontjaimat. Ha csak így tudok szobrot faragni, akkor saját fájdalmammal püfölök életet a kőbe, és nem a kő élettelenségéből püfölök élettelenséget a környezetemre. Lásd, a pálinkás hordót is szétvertem. Ne félj, nem veszek holnap másikat. Kérlek, hívd be a fiút!

– Ide a műterembe?

– Nincs többé belépési tilalom, sem egyéb esztelen korlátozás. Magamhoz tértem, időbe került, de jobb később, mint soha.

Felállt remegve, közben nézte az asszonyt kábultan, hogy vajon a szerencsétlen hisz-e neki.

– Gyere, fiam, te is! Lásd, anyád már nem fél, te se félj!

– Hallottam mindent, apa…

– Meg tudtok nekem bocsátani? Soha sem kértem még, ismertek, olyan vadállatként amilyen voltam, fölöslegesen a szót sohasem szaporítottam, amit mondtam, megmondtam… túlságosan is kőkeményen. Ez most, mint akiről eloszlott a köd, úgy vált a sötétségből világossá. Tudjátok, eddig csak néztem, és most már látok. Kerüljön akármibe, most itt új idő kezdődött.

Súlyosan szorító lélekkel nézte övéit, pontosan tudva, hogy legalábbis kétségek gyötrik azokat "pálfordulásáról", de csak attól félt, hogy a tiszta fény látását, amire ráébredt, el ne veszítse. Nehogy újra a sötétség kerítse hatalmába…