Idomár kerestetik

Az egész hacacáré egy kockafejű játszótérgyáros agyából pattant ki, amikor dagonyába nyakig süllyedt kedvencét – aki fekete öves szambázó karatést próbált játszani –, nehezen bár, de a szellemvasút kocsijainak motorjával kiszabadította. Boldogan billegtette füleit a még nagyon mocsárinak látszó patás, és az első zuhany után, puszta hálából, hogy mosolyra villantott fogai mögül egy pillanatig se gondolja hálátlannak, megdöntötte a lómagasugrói világcsúcsot – egy jókötésű, roppantul jól szórakozó kölökkel a hátán –, életre szóló élményt adva neki. Hiszen még nem ült repülőn, talán soha nem volt olyan magasan korábban.

Semmi baj nem lett volna, ha nem filmeznek éppen, és nem kerül műsorba a dupla csúcsugró póni. Hiszen gazdája a vidámparkok és játszóterek elcsúszott csavarú folytatása mögött – Nautilus-szerűen a hatóságoktól elkaranténozottan –, műlovardájának fogadásaiból éldegélt, a befogott ketrecbelsőbe kényszerített, melankolikus kóbor kutyák álomvárójánál néhány milliárdszor jobbacskán.

Mindent megtett, hogy erről semerre ne zúduljanak hírek. Nyáron is képes volt hóembernek öltözni, hiszen leselejtezett érzelmi köntöse mögött még rezdült néhány sornyi gyerekszeretet, azért ezt nem tűrhette. Így az éjszaka beálltával találkát szervezett korábbi kedvencének egy villamossal; milyen érdekes, senkit sem szeretett, de ezt a zsugorodott lovat tényleg kedvelte, jobban, mint szemüveges bagoly a futni hagyott egeret.

Kicsit töprengett és – gyorsfúró nélkül is agyafúrtan – metróban kezdett el gondolkodni. Mennyivel több esély, hiszen a villamos vezetője megláthatja, esetleg megáll. Az utasok is észrevehetik. Ha nem rögzíti elég akkurátusan, maga a ló szabadítja ki magát. De ha nekiereszti a metróalagútnak, vagy a szerelvény, vagy a középen húzódó magasfeszültségi, azazizé, szabadítja meg – valódi lovainak hirtelen nemcsak szörnyűséges vetélytársává, de ellenségévé avanzsált – minisörényesétől.

Nem a lovai, hanem – sörényét rázva – saját zsebének ellenfele nyerített mellette. Aztán eszébe jutott, hogy egyik sem jó ötlet, az utcák is, a metróállomások is félméterenként be vannak kamerázva, nehogy jégvirágokat telepíthessen valaki nappal vagy éjnek idején, csak úgy heccből. Felült hát a hátára, és boldog kocogásba kezdett, ki a városból. Már megtalálta a megoldást. Félóra múlva értek oda.

– Na, békakirály, kellett nekem kimenteni, saját műpocsolyámból. Festettem volna inkább felém repülő kugligolyót a nagy közös rajzfalra!

Megvakarta a füleit, megpaskolta, még sörényébe is beletúrt, aztán ahogyan jól megszokta gyerekboldogító ügetéseiben, bekötötte a szemét. Naponta csak kétszer-háromszor csinált ilyet a nagyobbaknak, de a kis sörényes még mindig nem sejtett semmit. A farára csapott, és a lovacska – gépiesen rögzült szokásához híven – elkezdett futni befelé, a barlangba. Nagyon hamar nekiütődött a falnak, rájött, hogy nem egy megszokott lódobogtatás kivitelezője. Megpróbált odébb lépni, de a másik fal is oldalon dörzsölte. Megrémült, nem volt helye fordulásnak. Dobolt patáival, nyerített, fejét fel-le csapdosva dörgölte a sziklafalnak, hogy meneküljön a látását gátló kendőtől. Az egyik szeme kiszabadult. Muszáj volt tovább mennie, pedig minden egyre szűkebb lett, hátrálni már nem tudott. Tiszta erejéből ordította lónyelven a rengeteg SOS-t – úgy szerette volna, ha jön a gazda és segít –, de süket fülekre talált. Otthagyója, már réges-rég ágyikójában pihent, a nemigazak álmát nagy nyugalommal durmolva.

Kilókat adott le a rettenettől, sokktól és nem evéstől, tovább tuszkolta magát előre, mígnem kilépett a nagy semmibe. Valami melegbe toccsant. Pörgött, forgott maga körül, és rémületében már nem tudta, merre van fent és lent, pedig nagyon kellemes volt a víz hőmérséklete. Nagyon szeretett volna levegőt venni, de nem lehetett, csak kapálózott időtlen időkön át, míg orra ki nem bukkant, és végre belélegzett. Nyerített, ahogy csak bírt, pedig valami a távolból letompította hangját és zubogott.

Semmit nem látott, bár kötését már elvesztette, de úgy érezte magát, mint a légypapírra tapadt légy. Póniagyában, szerény, illedelmet tanult gondolkodásával, ebben a szürkületben, lassan elkezdte feladni. Már nem rettegett, a kapálózás is egyre nehezebb és gépiesebb volt. Csont és bőr lett, rengeteg ideje volt már a sötétség vizes foglya, az összes ereje feloldódott. Mielőtt a villogó színű, eszméletvesztő karikák sokaságának csodálása közben süllyedni hagyta volna magát, minden kivilágosodott, és egy barlangászcsoport felszínre segítette. A járat szintjére emelése után, olyan könnyedén tántorgott ki a szűkületből, mintha széles táncteremben dülöngélne.

A gazda, valahogy milliónyi nyomát hagyta irdatlanul irgalmatlan tettének előkészítéséről. Előkerítették, és szívesebben lett volna falon lógó, pókhálóba száradt hangya, hiszen ez a szemét dög, ahogy magában gondolta, nem csak jó fogadórendszerét tette tönkre, hanem – ki tudja, mennyi időre – az életét is.

Fújtatva köpött egyet, és eldöntötte, szabadságmentesítése után egészen sajátosan tér “jobb” útra. Ha visszajön, soha többet nem foglalkozik lovakkal, átszakosodik a kutyákra!

Reméljük, nem sikerül neki. Hátha talál egy jó idomárt, átmeneti szállásán, aki ha az embereket nem is, de a lovakat, kutyákat, macskákat szereti. Még az is lehet, hogy csak megtévedt.