Van itt egyáltalán piros lap?

Tihamér jól berántotta a csőbe Fafejet, aki be is szorult, és alig bírta kihúzni. Hatvantonnányi dióhéj árával maradt adós, elszámolta magát. Ha már a láp nem jött össze, akkor, ha a fene fenét eszik alapon is, de megcsinálta a – városligeti Vajdahunyad várának nagyított – Vajdahunyadon terpeszkedő koppintásának mását.

Nehéz volt közlekedni benne, a dió törékeny. A terjedelmes építményből egyetlen helyiséget engedélyezett – azt is hálóteremnek – használni, az élet egyéb tevékenységeit a palotával szemben épített, tíznégyzetméteres vályog-, nyári, téli és mindenkori konyhában pergették. Az alvást rég kiiktatta életéből, hiszen az olyan nem gyáva emberek, mint ő, akarat-túltengésben – ami sokkal jobb, mint az ellenkezője – viszik véghez a másoknak lehetetlent.

Szégyenszemre a közeli nagyvárosban kellett elhelyezkednie, egy bukósisak-semlegesítő üzem legjobban fizető munkahelyén, és persze a mocsárjáró, örökös cimborájával, Fafejjel egyetemben tette mindezt.

A bukósisak bukás ellen védését jellemzően próbababákon tesztelik, de önkéntesek –Tihamér és Fafej – sokkal alkalmasabbak egy reális fejvédés felmérésére. Délutánonként a háztájiban kapirgáltak pár petáknyira valót, de az esti és éjszakai műszak duplaannyit hozott, mint a két előző állás együttvéve. Vállalkoztak!

Tihamér, mint tudjuk, alapból vállalkozásbarát, teszi ezt, ha senki nem kéri rá, sőt, ha fegyverrel tiltják is.

Nem nagy, de ötletes – szomszédaikat otthonról kimozdító – szép szórakozást kerekítettek, ami előzetes számítások szerint – maga Tihamér végezte tintaceruzával –, a fejtörő gyári, a földtúró háztájival együtt, három teljes év alatt lenullázza adósságát. Hogy miért éri ez meg Fafejnek? Ilyeneket ne kérdezzünk! Egy barát mindig barát a bajban, vagy mehet a francba, mondta volt Tihamér a hangosbeszélőbe, paravánnal körülvett, alul-felül takart, fülkének sem nevezhető ketreckéje mellett.

Tükröt tettek bele! A vállalkozás lényege, hogy mindenki, aki meg akarta tekinteni saját magát a tükör nevű, már rég ismert, otthon bőségesen tárolt és használt találmányban, tehesse meg, mint köztéri kutaknál az ivást. A legnagyobb bevétel az éjszakai műszakból volt, bár nappal sem lehetett látni semmit, de valamiért éjjel még sokkal szélesebbre nyílt a kereslet. Az emberek nem hittek otthoni tükreiknek.

Nos, egy hóvégi fejtörőgyári fizetésfelvétel után, Tihamér megpillantotta a pénzmegsokszorozás biztos helyszínét, egy éppen oda lepakolt “itt a piros, hol a piros” – cseppet sem bonyolult, könnyen követhető – játék, kopasztói oldalán. Csak nézte, amint az egymást követő előjátékosok, táskányi pénzekkel vonulnak vissza, lehet egyenesen nyugdíjba, a kopasztói helyről. Odalépett. A keverő ember szemébe nézett, és lerakta első százasát, amivel nyert kettőt. Majd lassított iramú lapdobálás után, a rájuk csapott dobozok mozgását is akkurátusan követve, a további ötven szívfájdító mérkőzést egy szálig a keverő ember nyerte.

Fafej a nyelvét rágta, néhány munkatárs szolidárisan siratta meg a kopasztott, mégis egyre tollasabb hátú Tihamért. Sodrófaveszély terjengett a levegőben, mindannyiuk szeme előtt. Ekkor rövid, biztosítékokat kiverő gondolkodás és az utolsó százas elvesztése után, Tihamér odaszólt a keverő embernek:

– Szeretném látni a másik két doboz fogvatartottjait is! Van itt egyáltalán piros lap?

Volt, bár nem a dobozkák alatt, olyan messze nem jutott. A keverő ember mögött álldogáló, békés beetetők, akik agyonra nyerték korábban magukat, hirtelen, szende mamlaszból – mint meccseken a bíró zsebéből kirántott – nagy, piros lappá változtak. Tihamér, a merő ember, nem egy bátortalan szerzet, de amikor a pár méterrel odébb élvezetesen zöldülő, vastag törzsű fa mögül előlépett egy melankolikus rendőr, aki sapkáját levéve legyeket kezdett el hajkurászni, hátra szólt Fafejnek:

– Menjünk!

– Na de már miért? – próbálkozott a logikai feladvány megfejtésével cimborája.

– Mert pillanatnyilag egészen biztos vagyok benne, hogy az én fizetésem ennek az úriembernek teljes egészében jár!

A vérebek lecsendesedtek, Tihamér kilépett a kopasztóhelyről, a rendőr visszarakta sapkáját, tisztelgett, mosolydult egyet és visszalépett a fa mögé. Távolodóban hátranéztek, már másik életszépítés-várományos előtt lebegtek aranyszínű fények, és serény kék egek felhősítésével apasztották pénztárcáját. Láthatóan – abból a távolból is –, egyre tollasabb lett a kopasztandó háta.

– Fafej, megvan a teljes havi fizetésed! Most megyünk, veszünk két paravánt és két tükröt. Vissza kell forgatni a zsebemből kipergetettet.

Fafej rendes barát, szelíden bárgyú mosolyával izgatott, tompa bólogatásba kezdett, és eltűntek a kigondolt bölcsesség megvalósítására, akárcsak pár évtizeddel korábban, annak a keverő embernek a dinnyéi, aki szintén “itt a piros, hol a pirost” játszott. Ő sokkal stílusosabban tette, mert volt egyénisége!

Akkor, a verseny után kiszuperált sportolók, a buszbelsővel megsegített, kánikula ölelte szétszáradástól, az éhség- és szomjúságtól ritmikus rockzenét doboló szemeik muzsikájában azt gondolták, sosem érnek – arról a nagyjából kétszáz kilométer távolságról – haza.

Amikor a sofőr vétkes hanyagsággal nem három utcával odébb, hanem épp egy dinnyeárus – itt a piros, hol a pirosozó – előtt döntött úgy, nem bírja tovább friss levegő nélkül, azt hitte, előbb dinnyét akarnak venni. Akinek nincs pénze, nem tud, és hát lékelni sem engedett a keverő ember. Ezért a fiúk, ropogtatták, szagolgatták, nyomogatták a dinnyéket és – míg más játékosokkal foglalatoskodott –, egyet-egyet, a hogy, hogy nem, tökéletesen akcióra hangolt, hátuk mögött álló lányok kezébe zenésítettek. Feltűnhetett a keverő embernek, hogy itt valami kavarás van, de mikor a huszonhárom eltűnt dinnyéből kettőt nagy kegyesen megvásároltak, nem tűnt csüggetegnek.

Aztán a buszt elborította a játék utózengéje, az igazi “itt a piros, hol a piros”. Elkezdődött a lékelés és a huszonháromból, húsztól a – tököt igazán kedvelő – disznók is fintorogtak volna. De mégis sikerült három valódi dinnyét, kettő árán vásárolni.

Tihamér megvette a paravánokat, remekül megy az üzlet. Van, aki húszszor is megnézi magát a sötétben, ami sokkal bizalomgerjesztőbb, mint nappal, undok, otthoni, hazugul igazmondó tükreikben.

A dinnyések, buszostól eltűntek, egy – talán – talány tárlatnézőbe. Úgy egyben sosem pörköltették többet magukat, abban a hanyag sofőrű, Alfafej nevű, Tihamértól nagyon messze álló járműben. Valahol jól megvannak. Egyiket ide, másikat oda repítette őszülő szelek vihara. Lett belőlük Tihamér-szimpatizáns, és bár egy sem volt fafej, de szorgos lecsupaszodással, néhányuknak sikerült azzá válni, és most mernek, egyre csak mernek, mindörökre.