Visszatelítés

Horkovics különösebb hezitálás nélkül, egy sebes fejvakarás után, fegyelmezetten rakta baseballütőjét, nuncsakuját, bokszerét, egy tőrkést – néhány borotvával s egyéb járulékos eszközökkel meggyőző táskájába. Neki nem volt vitás, hogy a szeretet az úr, és aki ellene vét, azt szeretettel kell rávezetni hibájára. Mit sem ér a magánosított szeretet, hiszen az eleve holtnak született.

Nagyon gyorsan járt, úgy érezte, rengeteg a tennivalója, helyre kell állítani a sok – magában mocsadéknak nevezett – szeretetfeltörőt. Most éppen Ventilátort, aki sajtkedvelő szomszédjának – puszta, mondhatni, pucér szeretettelenségből – cenzúrázott, még majdnem röfögő disznósajtot ajándékozott. Nos, az ilyen kerekeken guruló szeretetrombolók meggyőzését – így tennénk mi, valós szeretettel szeretők alapon – Horkovics fülbemászó kötelességének érezte.

Békésen, csendben, előbb ököllel, majd baseballütőjével kopogtatott illendően Ventilátor ajtaján, aki az udvarias, "mit parancsol" kérdés után, tragacsderbik ronccsá vált kocsijaiként veszítette el eredeti felismerhetőségét. Csak nézett hatdioptriás szemüvegén keresztül, tátott szájjal zongorázott volna vendége hirtelen előkapott bokszerén, de nem voltak rajta billentyűk.

– Nézd, szeretett, mocsadék Ventilátor barátom, akit elural a villámgomolygó gonoszság pestise, annak mi, jók, adunk egy utolsó esélyt. Most gondold végig aljasul sótalan viselkedésedet, mely sajttalan is volt, aztán érző szívvel levonom rajtad a következtetést. Törődöm veled, a barátommal, és általában minden falról begyűjtött piszokkal.

Saját magammal sokkal többet, gondolta, de ez már nem erre a propelleresre tartozik. És nekilátott egy – XIX. századi, bájosan piknikező, kalapos – úriember jámbor mosolyával.

– Rossz idők voltak itt korábban, ordas eszmékkel, de bölcs jelszavakkal. “Harcolunk a békéért”! Csak látszólagos ellentmondás, hiszen egyetlen tanításukkal sem értek egyet, kivéve ezt a makulátlan tüskevirágot. Harc nélkül, nincs béke és a szeretet – ami úgy tölti be hatalmas tárhelyű szívemet, mint túlnyomásos oxigén a palackot –, kötelezőnek érzem annak megosztását. Hiszen milyen az a szerető ember, aki nem gyakorolja, csak beszél róla. Tudom, kis pehelysúlyú szeretetmorzsa még benned is lakozott lealjasodásodig, te piszkos, mocskos élőlények szennye, de kihunyt az a minimális semmiség is, ami normális körülmények között, jobb belátású emberek – nézz rám, magamra is gondolok ám – szívét eltölti és hatalmasra dagasztja. Már forgácsot csináltam drága ütőmből, eltévelyedett piszokulásod visszaigazítására, mert ahogy a békéért harcolni kell, úgy a szeretetet is jámbor közönnyel – mondanák a gonoszok, hogy gonoszsággal – kell helyreállítani. Gondolom, örökre megjegyezted, én egyetlen szeretett Ventilátorom. Most veled sírok, lelki fájdalmam miatt, ami kizárólag rácsok közé szorult, csalfa érzelmeid elszeretettelenedése miatt van. Lehajtom fejem, könnyet ejtek eltántorodásodért és –két, tűzpiros virágba borult fán hintázva – képzeletben magam előtt látom súlyos hibád megbánása utáni – nekem és nekünk tetsző –, helyes és valódi szereteted miénkkel összefonódását.

Horkovics, tele tapintattal, hajánál fogva segítette sérült barátját saját fekhelyére, aztán – mint aki otthon van – a konyhából nagy fazéknyi hideg vizes-öntet borogatással is ellátta. Hiszen, aki szeret, rosszat nem tehet, még az ilyen görényekkel sem. 

Indulás előtt két tenyeres agysimogatás, tökéletesség határát súroló mosolya után összepakolt. Csendes békével bevágta maga mögött az ajtót, és nyugodt futólépésben sétált a következő megszeretettesítendőhöz.

Útban új baseballütőt vett magához, mert a kötelességtudat ebben a helyzetben röfögő malacot mutatott volna, sőt még nyelvet is ölt rá, ha a “Le az undokokkal-t" kiabáló, egykor szeretettelit nem megy visszatelíteni, egy komoly beszélgetés árán, ahol tudtára adja majd: valaki, aki szeretettel van tele, soha nem mondja, semmilyen körülmények között, senkire és semmire, hogy le vele.