–
Hé, gyerekek, gyülekező, jönnek a toborzók! Tachti bácsit, Hore nénit, Kahikát
és Lachlét is elvitték, egy szebb világba. Figyelj, Dantusz, most az egyszer
arra kérlek, azt az ostoba nyilat dobd félre, és engedd bejutni, amit mondok,
csodálatosan tetovált fejedbe – magam csináltam, csak szép lehet –; hogyha nem
élsz ezzel az alkalommal, az összes testvéredet beleértve, olyanról maradtok
le, de olyanról, amit sosem bocsátotok meg magatoknak!
–
De anyám, én inkább lelődözném őket, innen a fa tetejéről. Ott van Loho öcsém
is, abban a bokorban, és mint tudja, jól értünk a dárdavetéshez is, a lányok
majd szépen elterelik a figyelmet.
Durr!
A mami lekevert egy nagy pofont lázadó csemetéjének, és még egyszer nekilátott.
–
Ennyit koptassam a számat, a ti jövőtök érdekében, hogy felemelkedhessetek
végre? Láttál már akkora kenut, mint az az iszonyú nagy ott a vízen?
–
Anyám, ha gondolja, miután lekaszaboltunk mindenkit, megszerezzük a kenut!
Újabb
pofon cserdült. Most már nagyon szégyellte magát Dantusz.
–
Hallgatlak, mama.
–
Látod, olyan szép utazásra vitték a múltkor Kinuru bácsi teljes családját, hogy
azóta sem tértek vissza, pedig azóta már, vagy hússzor potyogtak a kókuszdiók!
–
Fáj! Hú, de utálom, mikor fejbe vágnak.
–
Csak unatkozunk, de sosem lesz olyan hajónk, olyan ruhánk és azért a
fegyvereket se vessétek meg! Láthattad, amint egy oroszlánt meglátott, az közel
sem juthatott hozzá, valamit nyekkent a kezében az a hosszú izé, és már ki is
feküdt. Ha pechesek vagytok, és éppen éhes oroszlánnal találkoztok – mert ugye
nem oroszlánra vadásztok elsősorban, hanem semmire –, közületek, önkéntesen,
megesz egyet-egyet.
–
Van itt minden vadászás nélkül is...
–
De olyan földhözragadtak vagyunk, de olyan rémesen földhözragadtak! Mikor lesz
ennek egy kókuszlevélnyi értelme? Na, menjetek szépen, nem látjátok, milyen
primitív fülbevalókat és nyakdíszeket viselünk itt vadászott csontokból és
bőrből, meg szőrből fonott, tekert-csavart bizsergőket, s ezek egyből milyen
szép, egyforma karperecekkel kedveskednek. Közben, ha jól viselitek magatokat,
nem csak utazni fogtok, fel is öltöztetnek azokba a gyönyörű gúnyákba, én meg
járhatok életem végéig ezzel a fél tigrisbőr ágyékkötőmmel. Hiába, na,
meghíztam egy kicsit, de az jót tesz. A dobokat hagyjátok itt, nagyon szeretem
a szavukat, majd eltapsikálok magamban, maradunk még azért, nemcsak
vénasszonyok. Tessék, kérem, önként jelentkezni a toborzó bácsiknál! Indulás!
És
Nyihaha néni elkiáltotta magát:
–
Itt vagyunk, drága vendégek! A gyerekeink, hosszú tengeri kiránduláson,
szeretnének veletek menni, egy szebb világba.
Néhány
fogdmeg elkapta Nyihaha nénit, hátra rántotta kezét, megbilincselte, mire
gyerekei előugráltak, ők is megkapták, az összes "nekik járó"
karperecet és elindultak – nem menettérti szabadjeggyel, a teljes ellátás, jó
meleg szállás hullámzó biztosításával – egy értelmes, látástól-vakulásig nem
henyélő cél irányába. Abba a bizonyos, sokat biztosító, felruházó, gondoskodó,
életüknek értelmet adó, szépséges új világba, ahol szeretett gondoskodóik, a
vendéglátók, szíjból font serkentőkkel nem csak új nevet, de szépen szóló,
értelmes életet élő emberekhez méltó nyelvet is adtak. Nagy megértéssel
tudomásukra hozva, hogy – ők azért – nem egészen emberek, de talán egyszer
majd, ki tudja. Elvégre, minden lakatnak van kulcsa, még ha azt nagyon jól el
is dugták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése