Körbejárt részletek

– Üljenek le – intézte parancsjellegű utasítását növendékeinek az előadóteremben Komáromi vezérőrnagy. Azok fegyelmezetten, sapkáikat szép egyenletességgel maguk elé helyezve, amúgy katonásan teljesítették a parancsot. Ha a ruházatuk nem árulkodott volna, az előadótermet akármelyik civil egyetem megirigyelte volna. Komáromi vezérőrnagy, maga is vigyázva helyezte sapkáját a pulpitusra, és belefogott az előadásba.

– A mai anyag megtörtént eset, nem rejtem véka alá – kacsintott egyet, és játékosan kezét szája elé téve, mintha súgta volna a hallgatóknak. – Velem történt meg egy egészen különleges eset. Hogy miért mesélem el? Nagyon nehéz kérdés. Ez az egyenruha, amit már viselnek, sok mindenre feljogosít minket, és időnként előfordulnak olyan – tevékenységünket befolyásoló események –, amelyekkel, reflex beidegződések alapján, csak egyféleképpen dönthetnénk.

Elsősorban mindenki a maga életét védi! Ez nem dorgálás, hiszen ugye akiket védenünk kell, azok nem mi vagyunk. Ezért, tetszik, vagy nem, a tudatalattinkban ők csak a második helyen vannak. Fogalmam sincs, hogy magam miként cselekedtem volna, ha engem hívnak ki harminc évvel ezelőtt azon a rózsaszínű, valószínűtlen, túlságosan égszínkék – holdvilág és kései naplemente ötvözte – fura színjátékú estén. Amikor én – nem viccelek –, kérném, az esetleges vigyorgást mellőzni, büntetés terhe mellett, életemben először és utoljára – remélem, hiszen még élek – minden tudatmódosító szer nélkül bekattantam. Nem ittam, akkoriban, gondolom, nyugodtan állíthatom, sem könnyű, sem nehéz, sem semmilyen súlyú drog nem úszkált úton, vízen, levegőben, földön és mindenhol a negyedben.

Itt sétálgattam fővárosunkban, Relevancia közelében, ami már akkor is az igen tehetősek leszeparált negyede volt, éppen hogy fegyveresek nem őrizték az egészet, amikor a nap lement, a felhők körbe-körbe táncoltak. Előbb egy kamiont láttam repülni, aztán jó nagyokat szippantva a tiszta, esti friss levegőből, besétáltam az egyik villa udvarára. Előbb egy, nem tudom, látták-e Tom és Jerry-t, no, teljesen az ő Killer nevű bulldogjuk hasonmása rohant felém hangtalanul. Egy legyintéssel tudtára adtam, hogy nem érdekelsz, öreg. Még csak nem is nyüszített, csendesen eloldalgott valahová. Közben előkerült három másik társa is, én pedig akár egy arborétumban, elkezdtem a bokrokat csodálni. Különféle fákról letéptem egy-egy levelet, virágot. Már akkor kisebb erdő nagyságú park érintette annak a nem kirívóan nagy villának a belterületét. Aztán, mint kiállítási tárgyakat, végignéztem három számomra ismeretlen márkájú kocsit. Megjegyzem, már akkor is rendőr voltam, csak azért mondom, hogy felfogják, nem mindig voltak az autómárkák olyan egyértelműen felismerhetőek, még a szakmának sem.

Aztán, előbb hátratett kezekkel, olyan tudálékos tudóskodó lassú lépteivel körbecammogtam, majd előbb egy nyitva felejtett, ha jól emlékszem, sárga kerti törpék őrizte, nekem vörösnek tűnő ajtón benyitottam. Semmi érdekeset nem találtam a velem riadtan szembenéző – sejtelmem sincs, hogy ki – hölgyön, aki, azt hiszem, épp aludni készült. Biccentettem neki, megfordultam, kiléptem a főbejárathoz, ahol mindent zárva találtam. Eszükbe juttatnám, hogy megváltozott tudati állapotomban közterületnek véltem a különben unalmában ásító nyúlnak is egyértelmű magánterületet, és elkezdtem – azt hiszem, nagyon mérgesen – dörömbölni.

Tudják, idegesített, miért zárják el azt, amit meg akarok nézni. A házból többen kijöttek, két férfi és hátrébb egy asszony, aki nem volt azonos a legelsővel, amaz talán korabeli szolga lehetett. Képzeljék, elkezdtek velem alkudozni, hogy legyek szíves kifáradni, mert ez a köz elől zárt terület, akár az én lakásom. Erre bepöccentem és ordítozni kezdtem, már nem tudom, mit, valamit a hirosimai atombombáról, és egy a Föld-körüli pályára éppen akkor állított műholdról. Közben, valaki hármuk közül telefonált.

Jöttek a kollégák. Nem úgy, mint ma, sokkal nehézkesebben, és nem is ceremónikus vijjogással, hogy mindenki messziről jól hallja, kiérkezett a rendőrautó.

Nekik sejtelmük sem volt, hogy egy, éppen abban az évben avatott hadnagy volnék, és nem lőttek le, pedig ma ilyen helyzetben, a "game ower" azonnal életbe lép.

A parancsnok beszólt a mentőknek, és eldekkoltam egy hónapot, abban a bizonyos Füzes utcai, zöldes házban, ahol volt időm elgondolkodni egy csomó mindenen.

Először is rettenetesen féltem, hogy valami szörnyű elmebetegség áldozata lettem. Epilepsziás, a fene tudja, mi, tudják, ehhez sem értek. De aztán mindenféle tesztek elvégzése után, huszonnégy órán belül kiderült, hogy makkegészséges vagyok. Másnap reggel az ítélőképességem már tökéletes volt, igaz, az előző estére segítség nélkül nem emlékeztem. Valami térdig hóban álldogáló, szemüvegben rám várakozó, nyaksálas hölgyre emlékeztem, de ilyen sehol sem volt.

Nos, akkor lettem az állományon belül szociológus. Soha többé nem vetettek be, de nem volt hasonló élményem sem ezután. Ellenben, egy minden kezdő számára megszívlelendő tanáccsal szolgálhatok. Vannak beidegzett, elkerülhetetlen cselekvésre ösztönző tényezők, ezeket nem tudjuk kikerülni, de abban a pillanatban, ahogy egy minimális mérlegelési lehetőség van, nem kell azonnal fegyverért kapkodni. Nem azt mondom, hogy ne védjék magukat és a magukra bízottak életét, csak gondoljanak bele, ki is tart itt éppen előadást maguknak? Komáromi vezérőrnagy, akit zsigerből nem szereltek le és nem utasítottak ki az állományból, hanem a maguk felkészítésének aktív tagjaként – ha csak tudálékos aktatoszogatónak gondolnak is –, hasznukra lehetek. Saját szemszögemből sem mindegy, hogy reflexből, felszólítás nélkül nem lőttek, mondjuk, hátba, hiszen elméletileg még innen is évtizedeket élhetek.

A következő alkalomra, ezzel kapcsolatos észrevételeikről kérném, egy rövid tanulmány írását! Most, vigyázzz!!!

A növendékek teljesítették a parancsot. Komáromi vezérőrnagy, már sapkával a fején, rendfokozatához méltó ruganyossággal kilépdelt az előadóteremből, ahol hosszú percekig a döbbenet csendje uralkodott.