Gőzbivalyként végigvágtattam a pályán.
Mögöttem van már ötven kilométer. Nem kíméltem magamat, az eredményért
szederbokrokon át rövidíteni. Hegynek fel ugyanúgy húztam, mint völgynek le. „A
pályán mindenkinek végig kell futni, sporttársak! Ezt ti is tudjátok!” Cipőmben
latyakos a sár, testem csupa karmolás, térképem pacallá mállott, az iránytűm
zsinórja ragad a verítékemtől. Mindjárt a befutó közelébe érek. Ne ordibáljatok
a pálya széléről! Nem fogok jobban hajrázni. Ugyanolyan élvezettel akarok
befutni, ahogy végigdübörögtem rajta. Minden ellenőrző pontnál pecsételtem
rendesen! Egyedül Te ordíthatod, ott a felhők közül Albi, ahogy szoktad, hogy:
Hú! Hú! – öklödet rázva! Ti többiek, mint tudjátok, itt másodperceken múlik
minden! Haladni kell, de nem mindegy, hogy hogyan. Győzni kell, de nem bármi
áron. Nem mindegy, hogy egy eltévedt bőgő kölyköt kivezetek, otthagyok, vagy
beviszek az erdőbe. Futni akarok még! Ne kiabáljatok hát! Nincs két ember, ki
ugyanúgy futná végig a pályát. Ehhez nemcsak erőnlét, de ész és szív is kell!
Tán ez utóbbi leginkább…
2 megjegyzés:
Jó térdek is jó ha vannak,
Bokorugró hontalannak.
:D
Nem ártalmasak. Köszönöm, Gábor! :)
Megjegyzés küldése