Naptárreform

Ez nem tudományos, nem is teológiai eszmefuttatás. Időben ide-oda ugráltam a maják korszakai között. A nagymama személye egészen közel áll hozzám, mondanivalójával teljesen egyetértek. Ennek ellenére elsősorban irodalmi műnek érzem az alábbiakat, bár nem titkoltan mutatok rá a ma emberének összekuszált értékrendjére, és az apologétajelleg sem véletlen.

– Unkaugamahuka, végezd a dolgodat a gigászi csillagvizsgáló tövében, így, prehispánként. Vedd kitüntetésnek, hogy nem mint puszta földműves túrod teraszosra a hegyoldalt, és mert a tudós társadalom része vagy, vizsgálódásaid eredményeként töméntelen kukoricát kaphatsz. Pocsék a származásod, de nagy az eszed! Mondd, megkérdezted a főfelvágót, hogy mikor lesz a díjkiosztás?

– Ó, nagy hatalmú Soenoanaha, félek, ha említést teszek ilyen megtisztelő dolgokról, magamra hívom az áldozati szerep kellemetlenségét.

Soenoanaha összeráncolta homlokának redőit, majd egy pillanatnyi nyugodt gondolkodás után megkegyelmezett. Ezt ugyan szóval nem tudatta, de Unkaugamahuka abban a pár másodpercben egymilliószor végiggondolta, hogy mekkora sületlenséget mondott. Hiszen ezek a kosaras legények megbundázhatnák a játékot, de nem teszik. Ezért kihúzta magát, és gyors önkritikával – talán ez is segítette Soenoanahát a megbocsátásban – kérte, engedélyezzen egy rövid eltávozást az információszerzés idejére.

Még nem fejeződött be a játék, de az egyik csapat már győzelmi mámorban fürdött a pályán, miközben a vesztesek – becstelenségük tudatában – saját szégyenükben hemperegtek. A játék nem klasszikus kosárlabda volt, de majdnem. Nagy hasonlósággal dobálták, sőt zsákolták karikába a pontszerzőket. Unkaugamahukának eszébe jutott, hogy a metszők még nem dönthették el, kit és kiket fognak pontosan jutalmazni, de feltevését visszafojtva belépett a nyers hangulatú helyiségbe. Meghajolt, és bátorságot erőltetve magára megkérdezte:

– Ó, hatalmas főtőrös, uram és parancsolóm kérdezi, kijelöltétek-e már a napi díjkiosztó végrehajtóikat?

– Igen, Unkaugamahuka, ma mindannyian díjat osztunk. Ezek a diadalmas sportemberek megérdemlik a figyelmet!

– Ó, hatalmas főtőrös, engedélyezd távozásom, hogy ezen jó híreket boríthassam szeretett parancsolóm elé.

– Menj utadra! Várj, jöjj!

És a metsző, metsző pillantással – bal kezét gyomorszájára helyezve, onnan óvatosan a szív irányába csúsztatva – végigmérte.

– Kegyetlenül jól dobog, majd valamikor téged is kitüntetünk.

– Minő megtiszteltetés!

– Előbb uradnak urát, aztán uradat részesítjük a kegyben, csak később kerülhet rád a sor.

– Jaj, jaj, és megint, jaj! De elkeseredtem – sóhajtott nagyokat Unkaugamahuka, majd fagyos, vérbátorságú arccal megfordult, és vitte a hírt főnöknek, Soenoanahának.

Amaz előbb egész testében összerezzent, majd egy jóízű mosollyal nyugtázta, hogy főnöke a pengerend éles fokozatában részesül, így elfoglalhatja helyét, bár ugyanez a kitüntetés, magára viszonyítva már kevesebb örömmel töltötte el. Ezt kifelé komoly, de boldog arccal leplezte.

Közben véget ért a meccs. A vesztesek feljöttek, egyetlen pont különbség választotta el őket a diadaltól… Ekkor, a nézők örömére bezúdultak a díjkiosztók, és ott helyben elvégezték a szívátültetés egyik felét. A sportolók, nyereményük nagyságát értékelve üvöltöttek a boldogságtól. Tudták ugyan, hogy az átültetés másik fele nem fog bekövetkezni, ahhoz még rengeteg évszázadnak kell lecsorognia a naptáron, de ilyen apróságok a legmagasabb elismerés osztásakor nem kerülhettek a gondolatok útvesztőjébe.

Unkaugamahuka visszament – persze ő is tombolt egy nagyot a szuperliga aznapi kupaátadása után –, majd folytatta tevékenységét. Írt és feliratozott, különleges megbízatást kapott proto-nyugati és keleti csol nyelvű társaitól. Rádöbbent, hogy a számtalan periódus közül rátapintott az egyikre, a legeslegutolsóra. Még a Föld pólusai is berezonáltak, amikor rájött, hogy a bolygók igen furcsa felállást keresnek egy megadott idősávban.

Le is írta – majául, hogyan másképpen – pontokkal, vonalakkal ezt a dátumot. Nem aggasztotta, bár egy maját elméleti síkon soha semmi nem aggaszthat saját hirtelen megtiszteltetésén kívül. Mégiscsak furcsa volt ez a sok egybeesés. Három kettes, két egyes, egy nulla szabálytalan összeadódása… Ha a hónapot is belevesszük, még egy kettes, és még egy egyes áll be a sorba.

***

– Nos, banyus!?

– Édes kisfiam, akár tisztelettel is beszélhetnél velem…

– Vegye a forgópisztolyt! Jucikának és Tündének már adtam egyet-egyet. Ezzel kezdünk, később áttérünk a gépágyúra. Majd meglátjuk, mi lesz, de pénzt is kell szerezni! Fel kell jutnunk a Francia-hegy tetejére! Bár annyi francia hegy van, hogy csak így egyszerűen nem fogom tudni azonosítani. Álmodtam az éjjel, és olvastam is a világvégéről! Tavaly volt kettő, úgy emlékszem, tavalyelőtt is bekövetkezett legalább egy, de azok csak olyan elő-világvégék lehettek, észre sem vettük őket. Most viszont azt mondják, ez sokkal greenpeacesebb lesz. A fodrászoknál három hétre letiltatták magukat a hölgyek – képzelje –, sőt a kozmetikusoknál is. Egy világvégét csak az ügyesek élnek túl!

– Ugyan, kisfiam, olvastad a szentírást!

– Banyus, maga még mindig képes ilyen marhaságokban hinni? Sokkal babonásabb, mint gondoltam!

– Fiacskám, az időpontot csak az Atya tudja.

– A maga agya! Bár azt nem hiszem, mert úgy látom, hígul. Ha nem tudunk feljutni a Francia hegy tetejére, mindenképpen meg kell tanulnunk lőni, és be kell jutni egy világvégebiztos bunkerbe.

– Kisfiam, nem tudom, miért banyázol.

– Mert az anyám vagy, és anyós lettél, mint Jucika drága, édes anyukája, őt is hasonlóan becézzük. Szerintem, nem kéne ezért a vizet kapkodni. Ő legalább – Jucika banyus –, nem jön ilyen hülye babonasággal, mint maga, mert nem akar megsemmisülni! Egy, kettő, három, egy… Egy, kettő, három, egy… Beugrott, ilyen magas a Francia-hegy. 1231 méter magas. Na, majd utánakeresek. Nem tudom, hány üres hely van, remélem, nem sokan tudják a dolgot. Tudja, mentőufó érkezik! De az a hegy sem világméretű, ezért meg kell harcolni érte. Vastag pénzekkel kell szabaddá tenni néhány talpalatnyit a családnak. Most kimegyünk és lövünk!

– De kit akarsz lelőni, kisfiam, ha szerinted úgyis világvége lesz? A világvége egy olyan esemény, amikor – a te elméleted szerint – nem folytatódik semmilyen anyagi lét, hanem ízzé-porrá megy minden.

– Ne pingálja a sötétet, mi meg akarunk menekülni, és labirintusrendszerek is vannak!

– Kisfiam, azok is felrobbannak, mikor jön a világvéged.

– Nem robbanhatnak fel, a tudósok jobban tudják!

– A tudósok nem állították, hogy azon a napon, amiről beszélsz, bármi lenne…

– Ezt is rosszul tudja! Talán már a banyus nevet sem érdemli meg. Sokan, nagyon sokan mondták, és ez is olyan, mint az influenza, vagy a mit tudom én, milyen betegség, meg kell előzni.

– Hogy akarod a Teremtőt befolyásolni?

– Mondtam, hogy maga ízig-vérig babonás!

– Kisfiam, a világvégét – ahogy te mondod – a világon senki nem tudja. Nincs olyan ember, de aki azt mondja, az hamis próféta!

– Micsodéta? Igen, jártam hittanra, de az ilyen kétes micsodák miatt, mikor már a kötelezettség alól felszabadultam, leráztam magamról. Én csak abban hiszek, amit látok, amint le van írva az újságokban, hogy világvége lesz. Nem, mint a tavalyi néhány, olyan komolyabb, talán még emberek is meg fognak halni... Lehet, nem is kevesen, ezért nagy dilemmában vagyok, mert a maják rég leírták.

– Kisfiam, arra nem is gondoltál, hogy tévedhettek?

– A maják? Na de, kedves mama! Ugye, Jolánka, te is hallottad, milyen marhaságot mondott?

– Iiiigen…

– Édes banyus, jobb lenne felkészülnie, különben a kislány a céllövészeti gyakorlatát magán kezdi el! Gondolom, most legális, hiszen extrém helyzetben vagyunk, vagy nem? Ez egy megjósolt dolog!

– A jóslat bűn! Kérlek, benneteket emlékezzetek azokra az időkre, amikor ezeket még tudtátok, nemcsak tanultátok. Nem hiszem, hogy akkor valaki képes lett volna ilyen maszlagot lenyomni a torkotokon.

– Ugyan kérem, babonakönyvekre hivatkozik, helyesebben, egy kötetbe gyűjtött babonakönyvre! Meggyőződésem, fogalma sincs mi az a bipoláris pólusváltás. Nekem sincs, de szoktam ilyeneket hallani!

Gyula akkor elgondolkodott azon, hogy a kontinensek mindig összevissza mozogtak, pólusok cserélődtek, ezért Földünket a kiszámíthatatlan változások folyamatossága jellemzi. Kínjában már-már megingott a visszavonhatatlan és biztos elvégülésben. Pedig mind jósnője, mind asztrológusa tutira jelezték!

Így fogalmazott, bár nem igazán értette, vajon mit is ért ez alatt… Természetesen kizárólag a világvégére gondolhatott. Még szemrehányást is tett magának, hogy a – mindenféle bibliai idézetekkel és gyerekkori templomba zsarolásokkal fenyegetőző – nagymama babonásságába eshet. Persze tudós emberek igazi eszmebuggyantásának nem hisz! Rémhírt rémhír hátán gyárt! Talán még az is kitelne tőle, hogy azt állítsa, a világvége elmúlta után nem lesz áram-, víz-, vagy gázszolgáltatás. Esetleg telefon! Hogy jön az ilyen földhöztapadt anyósanya – aki a banyus nevet is alig érdemli meg – ahhoz, hogy bepánikoltasson egy egész családot?

A sorscsapások jönnek-mennek ugyebár, ez a világvége is el fog múlni egyszer. Az okosok túlélik, a buták bizonyára nem, aztán minden megy a maga kerékvágásában. Csak a benzinkutak meg ne sérüljenek! Azokat nem lehet bunkerekbe pakolászni, és a franciák is voltak oly becstelenek, hogy letiltották a menekülő hegyet. Még megmászni sem szabad… Nagy levegőt vett, felülvizsgálta saját gondolatözönét.

„Mégsem lenne jó elufózni, ki tudja, mikor jönnénk haza, azt sem lehet pontosan tudni, hogy ez egyáltalán oda-vissza-, vagy soha vissza jegy lenne.”

A kislány beszivárgott a nagymamához, miközben papája szorgalmasan készült a gyakorlatra. Valamiért azt gondolta, majd lelövi a világvégét, mert olyan nincs, amit le ne lehetne lőni.

A nagymama ez alatt – már nem olyan pici – unokájával beszédbe elegyedett. Tulajdonképpen a kislány volt a kezdeményező, aki nagyon ritkán, mondhatni suttyomban –amikor a szülők nem vették észre – kérdezősködött.

Nagymamát nem kellett különösebben noszogatni, beszélt, sőt a szülők hátborzongatására – jaj, mit kapott volna, ha megtudják – kölcsönadta a a kislánynak a Bibliát, avval, hogy olvasson el amit akar, és majd ő, lehetőségéhez híven magyaráz. A kislány természetesen sok mindenen átesett. Nagyon szép, teátrális esemény a keresztelés, elsőáldozás és bérmálás. Máshol nem lehet szebb fényképeket csinálni. Viszont – bár előzőleg megpróbálták meggyőzni, hogy a rémbabonát hagyja ki, mosolyogjon, pózoljon, ők majd fényképeznek – a pap erre nem volt hajlandó. Ha még sokáig folytatja, talán le is ütik. Pedig egy emlékműépület csodálatos háttér ám!

– Tudod, kislányom, rengeteget olvastam a majákról. Tévedhettek! Elég borzalmas dolgokat műveltek egymás közt, de nagyon ügyesen oldották meg például a földművelést. Ők nem sátorfélékben laktak, mint az észak-amerikai indiánok, akik nem érdemlik ezt a csúfnevet. Igaz, az egész amerikai kontinens őslakóit, roppant helytelenül indiaiaknak nevezzük, mert a spanyol és portugál hódítók hosszú ideig Indiában képzelték magukat tévelygésükben. Ezek a szegény maják, rengeteg idő után számszerűleg azért csappanhattak meg és bukott meg civilizációjuk, mert pocsék éghajlati viszonyok jöttek, nagyon-nagyon hosszú ideig tartó szárazság. Ilyen körülmények között szinte semmit nem lehet termeszteni, kukoricát sem, mert tudod, azt is onnan hoztuk, sőt a burgonya is amerikai növény. Semmi köze Burgundiához. Flancolás helyett, nyugodtan nevezhetnénk krumplinak, aminek mégis van valami köze a kartoffoli megnevezéshez. Látod, miket művel az aszály, pedig biztos volt az őserdőben vadászati lehetőség, de ezek az emberek szervezetten éltek, és talán nem tudtak olyan jól alkalmazkodni, mint ahogy azt manapság feltételezik róluk. Ki tudja, én csak egy öregasszony fejével gondolkodom, de ha annak az embernek, aki készítette a naptárat, mondjuk, jobban megtetszik a csupa kettes 2222. második hó 22.-ike, akkor talán addig viszi. Tudom is én… Lehet, elfogyott az írószere, vagy ez már olyan távolinak tűnő időpont volt neki, amire csak rálegyintett. Úgyis egy korszakváltozás jön közben, amit majd a fő-pengenyisszantósak kiértelmeznek.

– Kicsodák, nagymama?

– Elég kemény történet ez, kislányom, talán később, mikor nagyobb leszel, mesélek róla. Azok néha még a legfőbb embereknek is elvették az életét. Nem fogod elhinni, önként – azt nem mondom, hogy dalolva –, de védekezés nélkül álltak a rájuk szabott, meglehetősen szívtelen halál elé.

– Miért tették ezt, nagymama?

– Talán azért, amiért a naptárt is csinálták... Ki tudja. Ahhoz vissza kellene menni az időben, de életveszélyes lenne. Örülj, hogy nem vagy ott! Megjegyzem, ez nem biztos, hogy nagy boldogságforrás számunkra, mert lassan mindent, ami érték, és főleg a legeslegfőbb értéket, azt degradálták.

– De kik, nagymama?

– Ha én erre egyértelműen tudnék válaszolni, talán a megoldást is tálcán kínálhatnám, de amikor az Isten szót csak akkor célszerű kiejteni, ha az ember előre bekalkulálja, hogy sült hülyének nézik, akkor baj van. Ellenben minden sötét, rendkívül jól álcázott emberfelettinek nevezett, vagy tényleg annak a tisztelete dicsőség. Olyan könnyen mondjátok, hogy imádom a retket, vagy tök jó volt ma este Zsuzsi, imádom a szerkóját. Nem ártana végiggondolni az imádat szót! Egyszer beszéltem egy emberrel, felvetettem, hogy nem ártana mindnyájunknak alázatosabbnak lenni. Felkapta a vizet, és azt mondta, ő nem lesz alázatos, csak tiszteletteljes, mert nem tudta, hogy az alázat nem alázatoskodást, vagy csaholást jelent. Az alázat legalább olyan távol áll az ilyesmitől, mint a lekezeléstől. Az is lehet, hogy annak idején a maják nem kaptak elég táplálékot. Betegek lettek, mert elfehéredtek a fehérjehiánytól, másrészt beléjük keseredett a düh. Pedig mindig virrasztani kellene és késznek lenni, mert úgy jön el az utolsó nap, hogy nem is számítunk rá. Bármelyik nap lehet az.

– Én nem tudok nem aludni, nagymama…

– Nem erről van szó, kis unokám. Minden nap légy lélekben felkészülve, és amikor teheted, gyere, beszélgessünk arról, amit ugyan lebabonáznak, de ettől semmit nem veszít értékéből. Ők maguk is – akarva akaratlanul – a Teremtő teremtményei. Hej, de sokakat hallottam kikérni maguknak ezt. Nekik ugyan semmi közük hozzá, pedig Ő nem kérdezte, kérik-e az életet, megadta. Akik, mint pillanatnyilag szüleid, a trendiség miatt – milyen szavakat használtok mostanában –, mások érzékenységére hivatkozva még karácsonyfát sem csinálnak, nehogy rossz szájíze legyen valakinek… Nem mintha a fa lenne az ünnep lényege, tévúton járnak, de Neki semmi sem lehetetlen!

– Kinek?

– Ugyan, gyermekem, nagyon sokat beszélgettünk már Róla. A mindenség ura, a Teremtő, aki egy személyben három, de nem három személy. Ezt szüleid is tudják, de rálegyintenek. Mostanában nagy divatja van másfelől jövő vallásoknak, amíg valaki azokkal azonosul, nincs lehülyézve, csak mi zsidó-keresztények.

– Nagymama, mi zsidók vagyunk?

– Ahogy vesszük, kislányom. Zsidóság nélkül, ismereteink szerint nincs kereszténység. Kérdésedre válaszolva a felvetés jogos, nyugodt lelkiismeretem szerint, akár határozott igennel is válaszolhatok. Nagyon érdekes különben ez a majanaptár, egészen más időszámítási rendszerben készült. A tizenhárom, pont, nulla pont, nulla, pont, nulla, pont, nulla dátumot jelzi akkorra. Mai szemszögből nézve, azt éppen nem tudom, ettől miért lett olyan borzalmas, hiszen minden időszámítást emberek készítettek, valamihez viszonyítva. Egyszer az összes eljut egy adott, sok esetben – tényleges – babonaszámig. Mondd, ki tehet erről? Ugye, te is azt mondod, hogy senki. Most láss csodát, az sem lehetetlen, hogy nem is a kiszáradt kukorica, hanem a kereskedelmi útvonalak földrajzi helyzetének megváltozása okozta a civilizációjuk végét, de kit érdekel… Na, jó, engem! Feltétlenül és nagyon izgat minden ilyesmi, de világéletemben szerettem rendes mérlegelés után dönteni. Tudod, kincsem – az, akit úgy megvetnek –, adott ugyan jeleket, amelyekre célszerű volna odafigyelni. Főleg a rengeteg álprófétára – akik csinnadrattáznak, saját hasznukra hirdetik a hazugságot –; és amint már emlékeztettelek, Ő azt mondta, legyünk készen, mert abban az órában jön el, amelyben nem is gondoljuk. Amikor látod, hogy süt a nap, érzed, hogy nagy a meleg, biztosan tudod, hogy nyár van, amikor pedig hó esik, tél. Az Úr örömhírről beszélt. A végső napra nem adott támpontul pontos dátumot.

***

Unkaugamahuka idegesen kapirgált, felírt még néhány pontot, vesszőt – betűt, számot –, azon morfondírozott, hogy jól megvezeti a kitüntetést mellkasra rakókat. Dupla, vagy semmit játszik! Feltesz mindent egyetlen lapra, sőt tizenkilencre lapot kér! Rá is, akár minden emberre – az összes feláldozottra, játékosokra, uralkodókra, kisebb-nagyobb főnökökre, dicsőségre meghívott nagyok rokonaira – egy dolog jellemző, az élni akarás! Legyenek bármilyen helyi szokások, nem veszik jó néven saját pusztulásukat. Még akkor sem, ha másokét faarccal helyeslik.

Voltak munkatársai, de abban a „dolgozószobácskában” ő volt a főnök. Olyan szép volt ez a szám… Tehát két lehetőség van, vagy ráharapnak és szörnyen kitüntetik, amire egyáltalán nem vágyott, vagy, mert ezek mindenhol suskust keresnek, ledilettánsozzák. Szánalmas, kutatásra alkalmatlan tehetségtelenné minősítik, esetleg hajnaltól késő estig a földeken fog matatni, és rakja a teraszokat, verítékezik, gürcöl, de hozzá hasonlóan magas életkort egyetlen munkatársa sem ér meg. Előbb-utóbb mindegyiket kitüntetik, mert valamilyen eredményt elér, és náluk nem szokás a bunda. Hajtja őket a becsvágy, a hírnévszerzés, ám miután diadalmasnak találtatnak, ugyanúgy járnak, mint a település főnöke, illetve a rendszeresen megszervezett kupanapok győztesei.

Azért menekülő útvonalként csinált egy, hétezer évre előre kiszámolt csillagászati perspektívát is. Azt gondolta, azért biztosan áltudósnak minősítik. Nem sikerült! Naptárával nem került a nagy, lényegre törő jósjövendölők közé, azt a munkát az első körben leszavazták. Másnapra ki is tűzték a menesztőt, ám alternatív csillagrajzásainak hetvenkedését ámulattal fogadták.

Unkaugamahuka várt, tudta, ilyenkor egy kedves meghívó után már tűzik is mellére az oda nem áhítottat. Reggelig úszott a hideg verítékben, leszaunázott csendes soványságából nyolc kilót, és az idegremegés állapotában beleharapott saját ujjába. Hát tévedhet egy majanaptár? Ő maga adta meg a választ, csak úgy magában dünnyögve, hogy „nem”. Hidegen, mint a pengék markolata, vagy a pengék önmaguk, sőt a markolatra feszülő kezek és a hozzájuk tartozó emberek. Még mindig várt, amikor kapott egy oldalba rúgást.

A főnök nagyon berágott, Unkaugamahuka ilyet még sosem csinált, majáéknál ez képtelenség! Elkésett a munkából… Arcra bukott, felegyenesedett, majd elindult a fal tövében – az ilyen felelőtlen, felelősségkerülőknek – kijelölt helyre, magában azzal az örömmel, hogy így még eléldegélhet néhány napig. Oda fogják kötözni, sem enni, sem inni nem adnak neki, köpdösik, ütlegelik, de valószínűleg nem döfködik szúróeszközökkel. Egészen szerencsésnek érezte magát a nagy szerencsétlenségben. Tervei szerint, kilencven-százkeringésnyi időt szeretett volna élni, ez nem jött össze, de legalább nem következett be piedesztálra emelése.

*

Unkaugamahuka háta nagyon fázott, kiváló minőségű, eredeti maja takarója alatt.

– Hékás, ha nem akarsz napkelesztő dicséretben részesülni, kotródj a falakhoz, én is futok a kukoricaföldekre.

– Persze, a brigádos, aki soha semmit nem dolgozik – á, dehogynem, csak mérges vagyok rá, mert túlságosan sokat dolgoztat –, mára az öntözőcsatorna vájását tűzte ki.

– Dombueha, valamikor, a sok csendszakító díjkiosztás lármája után, amikor a nap ijesztően kezd itt hagyni minket, egy talán jövőbeli, reggeli felkelés reményében, majd találkozunk. Nagyon furcsát álmodtam – álmomban álmodtam –, még most is fázik a hátam közepe. Nekifeszítettek a falnak – tudod, oda, ahová a számkivetetteket –, és én boldog voltam, amiért nem metszettek meg, mint a direkt termő szőlőnket. Most gyorsan kenek a fejemre egy kis, dzsungelből importált férfiszépítőt, te is tedd, nálunk az ilyen szerek uniszex használatúak, és megyek. Úgy örülök, hogy nem vagyok csillagász!

– Te meg a csillagászat!

– Hadd el! Este, ha hazajövök, és itthon leszel, majd elmesélem, mit álmodtam.

Bár azt nem bánom, hogy egykori főnököm, a falfestők főhajcsára, nekem ajándékozott téged. Azt hiszem, nyolc gyerekünk van. Majd számold meg őket! Négyet magammal viszek, a másik négyet te. Eszembe jutott, név szerint ismerem őket. Szeretem a falat festeni, veszélytelen, nem lehet kimagasodni. Nagyon kevés falfestő-díjkiosztottat ismerek. Igaz, néha teljesen mindegy, ki honnan származik. Csak neked jelzem, még véletlenül se tanuljunk meg írni, olvasni.

– Baj van, Unkaugamahuka, már tudunk, nálunk ez így megy, és ha valamelyik gyerekünk a kettő közül, amelyek remélem, megmaradnak – mert lesz még öt-hat vagy több is –, ha szerencséjük van, akár csillagászok is lehetnek… Már megálmodtad, lehet, hogy botor álmod jelentőséggel bír.

– Tudod, asszony, én jobban szeretném, ha a fiaink mind egy szálig díjkiosztók lennének. Az a baj, hogy teljes képtelenséget nem várhatok. A lányokkal nagyobb a baj, bár ugyanazt műveljük teljes munkamegosztásban. Téged mégsem neveztek ki soha még szövőmesternek sem. Talán majd eljön egy olyan idő, amikor Unkaugamahuka nagyon jó hangulatára, lesznek majd szövőnők is. Te ismered a naptárt?

– Ki ne ismerné.

– Szerinted mikor ér véget a legutolsó, ötödik ciklus?

– Furcsa kérdéseid vannak, pontosan tudom, hogy hétezer év múlva.

– Akkor rossz számot gondoltam álmomban, vagy a hétezer nem megfelelő… Talán egyik sem az… Ezt nem is folytatom tovább, és ne fecsegjünk, mert a fejünkre süt a nap, és még munkakezdés előtt beáldozhatnak.

                                                                        *

Unkaugamahuka dünnyögött magában mintha munka- vagy harci kedvre derítő mormogást végezne, és rendíthetetlenül festette a falat. Részben saját, de elsősorban rendelt mintákkal. Dünnyögése keservvel volt teli, mert udvarukon az ananászfa, csili és sok szép, konyhába vágyó egyéb mellett, egyre kevesebb kakaóbab jutott, mézzel és a leglehetetlenebb kulináris elképzelésekkel vegyítve.

A gasztronómiai élvezetmegvonás pedig jobban fájt neki, mint a napkelték és díjkiosztók mellkasi pengetése. Egyre jobban utálta minden főnökét, habzsoltak és elvonták tőlük a kakaót, és általában mindent. Igaz, őt személyesen csak saját maga és családja érdekelte. Előbb fogyókúrás, majd állandósult korgó gyomrú állapotba jutottak. A kukorica, a csilipaprika, vagy a bab csodálatosak, de a csokoládét nem pótolja semmi, mert finom! Nagyon jó, a majába az való! Papayával és ananásszal.

Annyian voltak már, hogy reggelente alig tudott elvergődni fél-rabszolga munkahelyére. Egy napon a vagdosók feje kiadta a parancsot, hogy miután helyettese ő magát kitünteti, a település népessége vonuljon vissza a dzsungelbe.

Este, Unkaugamahuka megdöbbenve hallotta, hogy asszonya is ugyanezeket a gondolatokat élte át napközben, és tényleg menniük kellett. Számtalan gyermekükkel, boldogan indultak vissza a civilizálódás nélkülibe, ahol jóval kevesebb számú basáskodó van, talán metszőszemű pengeforgatók nélkül. Nagyobb területen kevesebben – amolyan vidéki maja stílusban – tengethetik életüket, ha kedvük szottyan, még pengethetnek is egyet.

Unkaugamahuka a feleségével együtt nagyon szerette a természetközeliséget, nyomasztotta a hatalmas, letarolt területekre a – neki nem nagyon tetsző szimbólumokat ábrázoló – körkörös látványosságok gyártása. Művészlélek volt, szerette volna, ha saját ízlése szerint festhet, faraghat. Elképzelhető, hogy magától is belefog egy piramisépítésbe, de egészen más, ha parancsra csinálja.

A dzsungel közepén, miután berendezkednek, valószínűleg átáll maszkkészítésre. Tesz róla, hogy a település, ahol lakik, ne egy taszító forgalmi dugó legyen folyamatosan, hanem lét az örökké szépben, ahonnan sosem irtják ki a fákat, liánokat, papagájokat. Nem lesznek túl sokan, esetleg a kopasz tisztásokon majd termesztenek ezt-azt. Ez utóbbit gyorsan ki is zárta, mert a dzsungelben olyanok nincsenek. Jó távol egy folyócska partján, a rég vágyott természetközeli életet élheti, ő, akiről – ezt nem tudhatta – sokan évszázadokkal később azt gondolták, hogy mindig a legtermészetközelibb életet élte.

Összepakoltak, és látszólag a parancsnak engedelmeskedve húztak kinyomozhatatlan csíkot maguk után. Hogy ne sokat kockáztassanak, három családdal összefogva, nyolcheti bozótvágás után megalapították a Nemkitépő nevű apró falucskát.

Unkaugamahuka a falfestést, rusnya naptáros világvéget, ciklikus álmát, főnökeinek egymás utáni feljebb menetelét és mindent törölt – legalábbis látszólag –, hogy nyoma se maradjon. Bár ki tudja, mi volt maja fejében, és mit adott mégis tovább…

Akkor még Unkaugamahuka nem tudhatta, hogy ez csak az előjáték az igazi beteljesülés előtt. Bár szétszóródottan, egymással alig érintkezve élték kedves vidéki – halász, vadász, madarász – életüket, amire korábban oly nagyon vágyott, mégis kénytelen volt kivágni, megenni, felégetni megannyi szeretett élőlényt a környezetében. Alig maradt szén-dioxid-kibocsátásra alkalmas növény. Mert minél kevesebb van belőlük, annál kevesebb az éjszakai szén-dioxid-kibocsátás.

Ez így, dzsungelkörnyezetben teljesen elképzelhetetlen, nem is biztos, hogy jól morfondírozott. Hát nem is tudom, ezen talán még Unkaugamahuka is gondolkodik.

***

Közben a nagymama teljesen felkészítette a kis Tündét, aki már nemcsak az imádságokat, énekeket tudta kívülről, hanem számtalan helyről szinte szó szerint idézett. Néha szinte nélkül. Tudta, hogy az Úr a végjövendölésekkel kapcsolatban tanítványait és követőit óvta attól, hogy becsapni engedjék magukat. Jelezte, hogy sokan jönnek majd „az ő nevében”, akik valójában megtévesztők. De amikor testvér testvért, gyermek szülőt, szülő gyermeket árul el, és az ő nevéért követői gyűlölni fogják, közel lesz az idő. Hogy mennyire, nem lehet tudni… Ninive is felfoghatatlan könyörületet kapott.

– Ebben vakmerőség lenne bízni, és ami eléggé antagonisztikus, az ellenkezőjében is, tehát készen kell lenni, mert senki nem tudja az időpontot. Azt sem, hogy este, reggel, netán déli órákban, ezért kell – a szó átvitt értelmében – virrasztani.

Tünde olyan meggyőzően mondta mindezeket, hogy nagymamája megdicsérte.

– Látod, apu meg anyu, a nagy lőgyakorlatok után majd lelövik a világvégét – legalább is ők úgy gondolják –, még íjászatot is tanultak, ha nem lenne lőszer. Most, az igazak álmát alusszák, noha 21.-e múlt, a nagy ügybuzgalomban el is feledkeztek róla. Pedig, ha lehet, a föld alól is megpróbáltak volna pénzt szerezni, hogy az elméletileg menekülhetetlen elől megmeneküljenek. Most holt fáradtan hortyognak, apád hanyatt fekszik, de anyád is alaposan zümmög. Ne juttasd eszükbe, csak estefelé, hogy 22.-e van, akkorra nem hivatkozhatnak semmiféle időzónára, mert az a tíz-tizenegy órányi különbség mindenképpen behozódik. Meglátod, ami nekem vagy neked lehetetlen volt, Neki nem lesz az. Neki semmi sem lehetetlen! Örülök ennek a felfordult időszaknak, különben sosem tudtunk volna ennyit és ilyen magvasan beszélgetni. Amit eddig szüleidnek köszönhetsz, az a semmivel egyenlő, aztán majd a meghalt szeretet és értelem is visszamelegszik apádék szívében. Mi nem túl sokat segíthetnénk, de ha engedik, szeretetből megváltozhat az életük. Tudod, kislányom, láttam már olyan mélységes hitű embert, aki előzőleg hahotázott az ilyen szavakon, és azokat a kifejezéseket, hogy bűn, rossz, el sem fogadta. Még a leglazább szinten, amolyan anyatermészet jellegű istenképe sem volt, és akarata ellenére megtért. Maják ide, elméletek oda, megtapasztalják a lényeget. Azt, hogy: „Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet, a Föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött, Isten szólt, hogy legyen világosság és világos lett.”