Testvéri virtus

Útnak csak széles macskakörmök között nevezhető, jó hatvanfokos lejtőn, "most megmutatjuk a városba szakadt rokonnak, mi az a virtus" alapon, kötetlen hátsó kerékkel a lovak közé vágtak. Bár veszedelmes játék, vágtatniuk kellett, hogy ne üsse el őket a szekér. Öles sziklákon pattogtak, a lőcseikben és minden eresztékükben recsegő, nyikorgó vasalt kerekek. Aztán a völgyben, a hidat megkerülve húzatták át magukat, a hasig vízben gázoló lovakkal.

Egyszerre frissítő fürdőt vettek maguknak és a kényesnek gondolt úri fiúnak, aki úgy állta a sarat, hogy két kézzel cibálta volna ki a kantárt a nagyobbik kezéből, ám az nem adta.

A sorban ő volt az első, a második az öcs, és a vendég valahol, egy meghatározatlan tengerszembe merült mélybezártságban a sehányadik. Ami igen kellemetlen volt, mert az első előtti és az utolsó utáni, egyszerre lehetett volna, de mégsem volt egyik sem.

– Aztán lám, tudsz-é az áhított gyeplővel bánni. Ej, ne légy már oly szemérmetös, kapd és mutasd meg, nyápic vagy-e, vagy sem.

A siheder kikapta a már teljesen biztonságos havasi legelőn a kantárt a nagyobbik, komorkodó mosolyú atyafiától, és közibük vágva, még egy szekér-szétrázásra – emberből mindent kirázó rövid vágtára – fogta a két igásat.

Nem sok munka volt, talán három kis boglya és a – majdnem az ég tetejét karcoló, szálegyenes fenyőkkel kerített – zöldes kékségben, a tiszta kékség hasát villáikkal csiklandozták. Jó munkához idő kell, szokták mondani, de lehetőleg nem túl sok, mert az már lazsálás. Így, mire a fenyők alatti apró virágok nyakukat a nap felé fordíthatták volna, a szekér meg is telt. Tán egy villányi sem fért volna rá, de vannak, akik ezt cáfolják. A kisebbik rákászni és gombászni akart még egyet indulás előtt, ám a sorban elöl álló akkora hibát követett el, mint az egész panoráma szélessége, ami a tetőről, jobb felől a szemük elé tárult.

– Na, gyere, János, mutasd meg, tudsz-e futni, mint a nyúl, vagy tipegsz, mint egy háromlábú fejőszék!  – Az akkor még biztos győztes Lénárd, kacsintott igen egyedi huncut mosolyával.

– Hát, testvér, én azt mondom, rohanjunk le a völgybe, át a patakon, fel a túlsó domboldal tetejére, mondjuk, addig a fáig ott legfelül, szélről látod, amit két borókabokor szegélyez. Azt megérintjük, és visszafutunk a szekérig.

– Legyen, kistestvér. Na, jer ide, Levente, pattints egyet az ostorral jeladásul!

Levente fogta, pattintott, és a futam nem egészen a tervezettek szerint alakult. Lénárd már a pataknál megbánta a versenyt, két kőhajításnyi hátrányával. Hiába húzta a kaszát reggeltől estig, és abban megkérdőjelezhetetlen az elsőbbsége, de ha már kicsinálta magának ezt a kicsinálót, jó lenne nem hátul kullogónak kikerülni belőle. Három fával hamarabb fordult, de így is lemaradva, és a tetőn az indulási pontnál Levente nyerítő, két lábra álló szilaj csikóhoz hasonlóan üdvözölte a befutót. Súlyos hiba volt…

– Ne tátsd itt a szád, fuss, szedd meg ezt a kosarat gombával, én majd rákászom a patakban. Te meg, kistestvér, ne vihogj, mint akinek csikolják a talpát, eredj, segíts ennek a mihasznának!

Először és talán utoljára utasította, a levegő feszességéből mit sem érzékelő rokont, aki – mert éppen olyan kedve volt – beállt Leventéhez gombászsegédnek.

– Fussunk fel itt a sziklaoldalon, hadd tépelődjön még egy picit a bátyám!

Mosolydult, szőke izomkötegeiben is a kisebbik. Való igaz, a nagyobbik, ha lehet, még izmosabb volt. Ketten, nagyon nagy szükségben, a megrakott szekeret is hazahúzták volna akárhonnan, bármilyen úton.

Csak hát a lobbanékonyság nagy úr. Mikor látta, hogy ezek a körülkerítetetlen nagy jókedvűek zergeként inalnak felfelé, a megszégyenülésének tetőzését érezte. Biztos volt benne, hogy szándékosan bántják. Az elsőséget nem lehet bizonytalanul hagyni, sem megosztani a gyopár ölelte hegyeken. Mérge messziről megsuhogtatta a levegőt. Egyszerre hiúz, medve és farkas hirtelen vendégsége sem cikázhatott volna veszedelmet jóslóbban, mint szemének villámai.

– Te mihaszna, otthagytad a szénát, nem gereblyézted fel rendesen, rakd és csináld!

Robbantott Leventére, aki előbb ódzkodott, aztán tessék-lássék nekifogott a majdnem olyan értelmetlen munkának, mintha az erdő földre esett tobozait kellett volna összeszednie. Nem is gyűlt egy maréknál több széna a legnagyobb akarattal sem.

A helyzet kulcsa egyet még szorított a húron, és mikor már harmadjára kellett a semmit felgereblyézni, Levente széttárta karjait, lecsapta a széles szénás fagereblyét, és a mellette álló Jánost odébb lökve, előbb a sziken megszámolt néhány madarat, aztán megkérdezte.

– Ejsze, nem akarsz minden vízcseppet egyenként felhozatni velem a rohanó patakból es?

Lénárd megcsikordította fogait, nagy barna szemei összeszűkültek, arca megrándult, és már repült is a villa. Ha valami utolsó, belső helyreigazító mozdulat nem térít el szándékosan, a találat olyan lett volna, mint egy ebédelés közben villára felszúrt nokedlire. Így, mindössze a sarjú szikes talajába vágódott, épp Levente lábai előtt, csak a nyele csapta vállon a repülés tehetetlenségétől.

Komor volt az út hazafelé, senki nem szólt, sem a vendég, sem ők ketten. Aztán a szekeret szétrázó, meredek dűlőnél, Lénárd jobb kezét öccse vállára téve – aki nem gyávaságból, de – rezzent egyet.

– Testvér, toljuk a szekeret, a lovak nem bírják maguk, műk es visszaeshetnénk az eszetlenkedésből. No, ne helytelenkedjünk hát! Jössz-e, János?

Ennél több bocsánatkérés, egyik fél részéről sem volt elképzelhető, de ez mindent kielégített akkor és ott. Hárman segítettek – a habzó sörényű, inaikban is remegő lovaknak – egy szénás szekeret feltolni.