Teli vályú előtt

Hajasék szép helyen laktak, egy csodálatos, koromszínű dizájnnal lepett falú, büszkén egekbe pöfékelő, szénfekete kormot gyártó, az eget is gyönyörűen aláfestő pöfögő mellett. Sosem voltak külső vakolási gondjaik, a gyár ingyen és bérmentve – pedig számlát is nyújthattak volna be – naponta elvégezte a szuroknál is sötétebb, állandó egyenletes feketítést. Az egészben talán csak annyi szépséghiba volt, hogy az összes többi ház a környéken, úgy tíz kilométer sugarú körben, mind a sötétebb árnyalatú lignit színében ékeskedett.

Az öreg Hajas, mikor mind a négy fia tizennyolchoz közeledett, és ő is elhagyta a negyvenet, feleségével egy zimankós kora nyári éjszaka felét átosztva-szorozva arra jutott, hogy a legidősebb gyerek túl magas, az őt közelítő túl alacsony, a harmadik túl kövér, a negyedik, a legfiatalabb, túl sovány.

Közeledett a pályaválasztás, és a reggeli, harsonamentes ébresztés után, Hajas papa sorba állította csemetéit.

– Fiam, te magas vagy és sovány, kiváló szobafestő leszel, létrára sem lesz szükséged. Te, második fiam, alacsony vagy, ezért kiváló szobafestő lesz belőled, mert ahová más nem fér be, te oda is jól be tudsz bújni. Te harmadik, fiatalabb fiam, kövér vagy – a fejed olyan, akár egy pofazacskós hörcsögnek – kiváló pizzafutár lesz belőled, és visszanyered normális, életkorodnak megfelelő alakodat. És te legkisebb, olyan sovány vagy, hogy trombitás lesz belőled. Holnap be is íratlak egy trombitásképzőbe. Láttál már trombitást?

– Azt hiszem, még nem, apám…

– Pedig szereted a zenét. Olyan, mint a bodzapikula, amit csináltatok nyáron.

– Ja, akkor az nem nagy kunszt! Nem is értem, mit kell rajta tanulni.

– Annyiban hasonlít, drága fiam, hogy ezt is fújni kell, de fémből van és sokkal nagyobb. Azt hiszem, réz.

– Hát legyen, de én nagyon nem szeretem az ilyen fújdogálást. Nem lehetnék én is inkább pizzafutár, ahhoz nem kell sokat tanulni, azt hiszem, tíz perc alatt elmagyarázzák, mit kell csinálni. Meg a másik kettő is, egy év alatt úgy kitanulják a szobafestést, mint a pinty a nyúlfül-szobron üldögélést.

– Nem lehet, fiam, híznod kell, és felelősséggel megbeszéltük szülőanyáddal – nagyon meleg volt az éjjel, csak arra futotta, hogy tárgyaljunk –, ő le is gépelte, hogy dokumentum maradjon az utókornak a fiainkról való gondoskodásról. Ezt már visszacsinálni nem lehet, és majd meglátod, hogy fogsz örülni, mikor a soványságod elmúlik. Legalább úgy, mint bátyád a futárkodás jótékony soványító hatásának.

Kockás ki nem állhatta a zeneiskolát, gyűlölte hangszerét, ám apja szigorának ellenállni lehetetlenség volt. Csak fújt, és csak fújta otthon is. Úgy érezte, már minden szabadságát elveszítette. Aztán dühében, ha egyszer ilyen hülye szakmát adtak neki, nagyon megtanult trombitálni; a piac felmérése után rájött, nagy művész lesz belőle, aki óriási koncerttermeket trombitál szét, hatalmas pénzért, vagy hétvégi lakodalmas zenekar trottyogós hangszerselejtje. Az előbbit választotta. Büszke is volt rá a család (ez alatt a mamát és papát értem).

Az összes bátyja, az első sikeres félév után, előbb zúgolódott, majd irigykedett, aztán a magukra nőtt gyűlöletruhába szegecselődtek. Kockás feje megháromszorozódott, hatalmas tokája és tekintélyes pofazacskói lettek. Ehhez a pályához gyomor kell, meg tüdő. Így pocakja is lett rendesen, a soványság leküzdését örömmel nyugtázhatták a szülők. Ám, mikor a túlsúly megduplázódott, és kisebb pizzafutári mellékrohangálásra akarták fogni üres időszakjaiban, egy legyintéssel, kacagva hárított. Vette a hangszerét és a Szilencium lejátszásával, egyszerűen elaltatta a papát.

Nagyjából harmincéves korában, testvérei csipkésre undorodott idegekkel, egy sötét estén úgy döntöttek, Kockás nem az élők sorába való, ezért az első megjelenésekor, napfelkelte táján, lemenesztik a napját. Kockás járta a világot, nagyon ritkán keveredett haza, bár nyolc hónapnál többet sosem turnézott. A többi négyet egzotikus szigeteken – ahogy ő mondta – regenerálódásra fordította.

Egy nap, mikor az este sötét tintát öntött a rengeteg felhőre, lebegő örömmel és kitárt szívvel jelent meg legidősebb testvérénél. Nagyon rég nem látták egymást, de mikor bal pofazacskójából lerakott egy köteg pénzt, annak elment a kimulasztására irányuló kedve. A középsőt is meglátogatta, furcsállotta amaz, hogy milyen aszimmetrikusra változott a tesó arca, egyik oldal horpadt, másikon dagi. A munkahely ártalma… Aztán Kockás benyúlt, kiemelt belőle egy nagy köteg pénzt, és neki is elmúlt minden elhantolására irányuló, korábban szökdécselő vágya. A legfiatalabb bátyja rettenetesen irigyelte, hiszen ő csak egy senki pizzafutár volt, a másik kettő legalább szobafestői karrierig emelkedett. Ám, mikor a nagyfejű öcsi, a tokájából neki is elővarázsolt egy nagy, pufók maréknyi bankót, megenyhült. A hátralévő időszakban egyikük sem ügyködött a kimulasztásán, amíg egy szép napon újra meg nem jelent Kockás. Lepakolta a pénzt rendesen, és kijelentette – még csak negyvenéves volt –, hogy befejezte, nincs kedve tovább trombitálni. Ki nem állhatja az egészet, csak a hülye koncertterembe járók miatt, de legelsősorban a nekik leperkált, dohánylevélhez hasonlókért csinálta az egészet.

– Megjöttem, testvéreim, holnaptól többet nem fújok! Ugye, megengeditek ti ketten, hogy beálljak hozzátok szobafestő inasnak? Életem vágya, a nagy álmom teljesülhetne, olyan lenne, mint a kacsának a kacspecsenyévé válás. Te, másik bátyám, otthagyhatod a kifutósdit, és megyünk mind a négyen szobát festeni.

Erre a testvérek összevonták szemöldöküket, egymásra tekintettek gondterhelten, és nagy unottan, kórusban jelentették ki, reggel disznóvágás lesz.

– Kockás, készülj, segíteni fogsz, részt fogsz venni a fülefogásban!

Kockásnak rettenetes emlékei voltak a disznóölésekről, és elemi erővel ordította:

– Ne bántsátok Dömikét! Emlékszem, a papa levágta!

– Mi is a kedvenc ételed?

– Jaj, nagyon szeretem a füstölt oldalast, kolbászból egy kilométernyit meg tudnék enni, a ropogósra sült hurka csöpögős falatjai összerántják az ízlelőbimbóimat, és azok a sonkák!

– Azok disznóból vannak, kisapám! Reggel levágjuk a disznót.

– Ne bántsátok Dömét!!!

– Kockás! Döme már harminc éve úgy járt, mint holnap reggel egy sorstársa – sziszegte vidámságsztrájk, orrcimpa szűkülettel a legidősebb.

– Én nem akarom, hogy levágjuk Dömét!

És szinte sírt Kockás, akinek fogalma sem volt per pillanat, hogy a Dömike szerepét neki osztották a forgatókönyvírók, akik az igen öreg papa ehhez használatos szerszámait – és minden szegről-végről esetleg szükségeset – elő is készítettek. Kockásnak lelki szemei előtt ott kunkorodott Döme még ki nem egyenesedett farka. Röfögött, meg akarta simogatni, de aztán a keze a semmibe leesett.

– Hoppá, srácok, augusztus van!

– Na és – válaszolt a legidősebb.

– Az ilyen Dömehorror, minden évben decemberben volt esedékes gyerekkorunkban, nem?

– De.

– Mi de?

– Annyi minden változott azóta. Lyukas lett az ózonpajzs, egyesek szerint már nincs is. Nyár közepén hideg volt, télen meg lógott a nyelvünk, így ez a szabály már nem érvényes.

– De hát most majdnem negyven fok van!

– Nem számít – mondta ijesztően hidegvérrel és az elrettentés totális szándékával mind a három, egyszerre.

– Srácok, én meg akarom menteni Dömét!

– Nem tudod. Ahhoz trombitálnod kellene!

– Mi köze Dömének az én trombitálásomhoz?

– Tudod, most megint olyanok lettünk, mint a templom egerei – csúsztatta jeges szavait a nyári hőségben a középső, mielőtt Kockáshoz értek volna, jégeső formájában le is potyogtak.

– Lemondasz a disznóhúsról?

– Soha, csak a Dömegyilkosságokról!

– A nélkül nincsen disznóhús.

– Én nem akarok bűnrészes lenni!

– Mindenki bűnrészes, aki zabál, te is azt teszed, mert azt eszed!

Kockást előbb a hideg, aztán a hőségtől nagyon is meleg veríték verte ki. Alig tudott aludni és reggel fele, mielőtt még nagyobb baj keveredett volna, felordított:

– Testvérek, idegyertek!

Azt senki nem hallotta, mert mindenkinek megvolt a maga háza, de előbb-utóbb a szomszédok értesítették őket az ordibáló öcsiről. Azok fenőkövet és minden szép pengéjűt magukhoz véve, elindultak. Amint odaértek, Kockás széles és kétségbeesett vigyorral, fogait villogtatva remegőn ajánlotta.

– Fiúk, én annyit trombitálok, amennyit akartok, csak ne gyilkoljunk Dömikéket. Majd naponta hoztok rengeteg disznóhúst máshonnan. Egy kérésem volna.

Hárman egymásra néztek és az arcukról, a csonttá fagyott érzelem, lassan nulla fok fölé emelkedett.

– Mondd! – szólalt az egyik.

– Nyolc hónapot szoktam turnézni, ezentúl hatot fogok, de napi három előadásban. Ugyanannyi pénzt keresek majd, mint eddig, senki nem lesz ágrólszakadt. Ha akarjuk, megvehetjük a falut, nyolc-tíz szomszédossal együtt, csak arra kérlek benneteket, hogy a maradék szabadidőmben, az idegeimet legjobban pihentető szobafestésbe betársulhassak.

A legidősebb, az immár a szobafestés gondolatát is kezdte elfelejteni, elmorcosodott. Előbb fent kettőt hosszú késén, aztán letette az asztalra.

– Megdumáltál! – és kezet nyújtott.

Másnap Kockás elutazott, és nekilátott malacmentő, sonka- és pénzszerző, erőltetett concert-turné menetének. Ekkor a középső testvér kérdőre vonta a nagyot:

– Mondd, bátyánk, megbolondultál, ki a fene akar majd negyvenévesen, egy ilyen kincses bányával, mint ez a disznóvédő, szobákat festeni?

– Srácok, fél év szabadság elég nektek?

– Azt hiszem – felelték bátortalanul.

– Mikor ez a nagy pofazacskójú előkerül, fél évet festegetünk, mikor elmegy, szabadságoljuk magunkat. Oszladozik már, a kéket elfedő felhőréteg szemeitek elől?

A másik kettő nem válaszolt, csak olyanok lettek, mint egy nagy, vidám, széttárt fülű malac a telis-teli vályú előtt.