Fordulók

Megszürkült egy kicsit a menyasszony ruhája, árnyalatban nem különbözött már a vőlegény öltönyétől. A múlt rejtekzsákjainak belsejében, örökre beragadt, hogy az előkészületek és a ceremónia meg minden egyebek fáradalmai után, csak biggyesztett szájú, morcos duzzogással kapta ifjú asszonyát ölébe a férj. Talán még szemrehányást is vetett ennyi strapa után…

Igazán lehettél volna kíméletesebb vele, bár ezt a pár emeletet kibírja. Nem szakad meg és bele sem hal. Nem mellékesen, szereti is alapon, trappolni kezdett a kőszínű lépcsőkön.

Hogy mennyi ideje is ennek? Most, valahány tízezredik fordulónál, sokadszor nekiálltak ezen töprengeni. Odalentről az épület pár emeletnyinek tűnt.

– Mondd, te tudod, mióta rójuk a kanyarokat felfelé?

– Azt hiszem, évtizedek óta… – válaszolta a csokrát még mindig magához szorító, hajcsodájából semmit sem vesztett ara.

– Hogy létezik, hogy a kivilágított lenti szintekből még sötétet sem látok. Olyan, ahogy így lenézek, mintha a semmin mennénk felfelé. Mögöttünk, lefelé minden megszűnt, csak előttünk van, ha jól látom, még rengeteg forduló. Kegyetlenül elfáradtam…

– Nem baj, drága, majd csak felérünk áhított öröklakásunkba. Nyugodtan tegyél le, megyünk egymás kezét fogva, sőt abban sincs semmi szégyen, ha szükség esetén én viszlek téged. Igaz, gyengébb vagyok, az ölemben nem bírlak… Sok mindenben látok lehetetlent, de ebben nem.

– Akkor most sétáljunk felfelé, kéz a kézben! Pár emelet fordulója után, újra ölbe kaplak.

– Ne tedd! Tudom, duzzogtál a földszinten…

– Hol van az már! Akárhogy erőltetem a szemem, nem látom. Te igen?

– Emlékeimben is csak gyéren él, de kiolthatatlanul! Nézzünk fel! Milyen érdekes, ebben a zárt épületben – ami kívülről pár-emeletnyi –, mögöttünk, látszólag beszorult a semmivé lett homály. Fentről, ahol nincs világítás, és minden oldalról zárt, egyre erősödő fényesség árad…

– Talán már az öröklakásunk nyitott ajtajából. Hány éve is?

– Éppenséggel össze tudnám számolni, ha akarnám. Nagyon sok… Ideje lenne már felérni, persze semmit nem szabad elkapkodni.

– Add a kezed, már kicsit szédülök a folyamatos keringéstől, de rójuk tovább a köröket, míg el nem érjük régen várt otthonunkat!

– Érzed? Elmúlt a fáradtság, lépcsők sincsenek, sem korlátok. Sötétet és falakat sem látok, csak emelkedünk az egyre ragyogóbb fényességbe.

– Végre kiteljesedik hosszú vágyódásunk, hazaértünk és egyesültünk…

– Egyesültünk végre, annyi év várakozás után!