Csupa igyekezet tanárnő

Horváth tanárnőt legszívesebben az iskolaudvar közepén, kalodába zárva állította volna pellengérre Boros igazgató úr. Történelemtanár volt, vonzotta a régi korok idilljét idéző holmi. Lelki szemei előtt el is képzelte, hogy használatba állítják a helyi múzeum első emeletén őrzött, egész jó állapotban lévő szerkentyűt, de nem lehetett. Más idők járnak, más szelek fújnak, meg aztán a bizonyítás sem olyan egyszerű, mert Mezei tanár úr falaz neki.

Tiporja ő a liliomot – ha fiúkra lehet ezt alkalmazni –, de állandóan van alibije. Pedig a Hegyi-gyerekkel dédelgetett románcukat csak az nem látta, aki nem akarta. Ennek ellenére senki nem látta, hiszen tettenérés is kellene, legalább egy kézenfogásos andalgás. Az, hogy ez a csupa igyekezet tanárnő – tiszta önszorgalomból, summa-summarum, a tanév összes napjára – elvállalta az önkéntes délutáni szolgálatot, dicséretet érdemelt, nem dorgálást, bár az igazgató szétrobbant még a gondolattól is. Annyira szerette volna őket rajtakapni egy ilyen megrontásos pályamunkán, de az első év végén, hogy dühe még igazibb legyen, valóban meg kellett jutalmaznia a matematika-tudományok csendes magasságában jeleskedő tanárnő-szerénységet, mert a kollégium délutáni tanórái soha nem látott eredményeket hoztak.

Ereiben buzgó hölgyünk azt a megoldást választotta, hogy a diákseregnek minden létező előjog megvonását és az összes bevethető fegyelmi büntetést drákói szigorral helyezte kilátásba arra az esetre, ha valaki szünetekben ki merészel lépni az osztályokból. A házi feladatok meg nem csinálása, automatikus hosszabbítást vont maga után. Ez alatt az idő alatt, a Hegyi-fiúval volt, aki – mint csapdába esett vad – szívvonzásába tapadt. Igaz, nem szenvedett tőle egy cseppet sem. Titkos hódolója, a plátói szerelemtől szétfújt lelkiismerettel már tükörbe nézni sem merő Mezei hiába próbálta lebeszélni. Horváth tanárnő megemelte fejét és kijelentette:

– Nekem tetszik az a fiú! Ha segíteni akarsz, vállalj önkéntes szolgálatot, mint én, persze inkognitóban. Mi jól elleszünk a második emeleti iroda legbelső szobájában, te lehetsz a biztonsági emberem. Hogy az igazgatót is megnyugtassuk, a folyópart valamelyik markánsan romantikus, öreg fája alatt, jó látványosan randevúzom néhányszor veled, hajlandó leszek karonfogva sétálgatni a korzón, mondjuk, heti egy alkalommal. Akkor még beszélgethetünk is!

Mezei tanár úr megbomlott belső egysége nem tudott ellenállni, pedig ő volt a gerincesség mintaképe, és lelkiismereti kérdésekben korábban nem ismert tréfát. Most csak azért nem verdeste fejét a falba, hogy le ne buktassa védencét, és az meg ne haragudjon rá, esetleg elveszítse a heti hatvanperces árnyékos korzózást.

Vállalta a másodfelügyelőséget, amiről az igazgató soha nem szerzett tudomást. A csodák általában három napig tartanak, ez a megrontás, amit – hosszú fekete hajának tetejére tűzött szemüvege alatt – Horváth tanárnő visítva kért ki magának, két esztendeig húzódott. Néha Mezei utalt a rongálásra, amit egy legyintéssel hessintett odébb:

– Tudod te, mennyire nem rossz annak a fiúnak a megrontásom, és hányan, de hányan szeretnének a helyébe lenni, hogy rontsam-bontsam őket?

– Sejtem, Jozefina drága, én is nagyon szeretnék ennek a gyereknek…

– Nem gyerek, fiú és neve is van!

– Szóval nagyon szeretnék a Hegyi-fiúnak a helyében lenni…

– Jocó. Megértetted?

– Igen, kedves Jozefina…

– No, ne szomorkodj, Arisztid! A szüleid is csak rontottak az esélyeiden. Hogy lehet valakinek ilyen nevet adni, máris kuncogok. Te rendes pacák és jó barát vagy, jótett helyébe jót várj!

– Várok, Jozefinám, aranyom, ameddig csak akarod!

„Nyugodtan várhatsz, talán életed végéig, mindenesetre a közmondás, közmondás marad”, gondolta Jozefina. Mezei valamiért nem tetszett neki. Meg sem közelítette a sportos külsejű, alig tizennégy éves fiatal Hegyit. Tán ötven is elmúlt. „Majd húzogatom az orra előtt a mézesmadzagot – gondolta –, amúgy meg tényleg barátomnak érzem, de akármennyire strapálná is magát, soha nem többnek.”

Két esztendő után a helyzet tarthatatlanná vált, bizonyítékok híján is fegyelmi indult Horváth Jozefina ellen, amit az igazgató, mint tátott szájú cápa szájába úszni készülő halraj előtt, gyönyörtől elöntve kezdett el. Jozefina kiskosztümben, térdeit feszesen összeszorítva, egyenes felsőtesttartással, állát magasra emelve a szendeség szobrát alakította egyre izgágább igazgatójának.

Mezei Arisztid latintanár, hirtelen ötlettől vezérelve, ekkor követte el élete legszörnyűbb baklövését. Felpattant, sarkait összevágva jelentette ki:

– Tisztelt igazgató kartárs, a jelenlévő – alaptalanul megvádolt – Horváth Jozefina kollegina a jegyesem! Nemsokára esküszünk, ugye, drága? Szerettük volna ezt titokban tartani a tanári kar előtt, minden elképzelhető módon, hiszen az ilyen magánügyeket nem szokás az iskolába hozni.

Jozefina meghökkenni sem tudott, magában vihogott, hiszen márványarcú áldozat maradt. Csak szemét fordította Arisztidje felé, néhány atomtöltetű szikrát kilőve rá, aztán az igazgatónak, több egymás utáni ajakbaharapással, valami olyasmit jelzett, amitől annak teljesen elment a kedve a bebéklyózás rámérésétől. Ellenben kacsintott egy igen diszkrétet, homloksimítás mímelésével álcázva. Boldogságot kívánt az ifjú párnak, és valahonnan úgy érezte, sem a Hegyi-gyerek, sem Mezei tanár úr nem potenciális vetélytársai. Ő lesz a házibarát, és ezt a szerencsétlen flótást majd örökös iskolaszolgálatra osztja be, szigorúan önkéntességi alapon.