Az úgy történt, hogy miután hosszabban
katonáskodtam a tervezettnél, felméréseim szerint már nem voltak elvesztegetni
való éveim. Leszerelés után makacsul áttanultam a rendelkezésemre álló három
hónapot, amúgy munka mellett, kicsit dupla vagy semmire téve a dolgot. Mindenáron
be akartam jutni az egyetemre.
Akkortájt egy igen
érdekes, nagyon mókás barátom volt, aki valami furcsa, tudom is én hormon- vagy
miféle bajából adódóan, a kimondottan mély basszus férfihangot egy másodperc
alatt váltotta csipogó szopránná. Mint mindenki, először én is a hasamat fogtam
a nevetéstől "szellemességén", csak hosszabb idő után jöttem rá, hogy
ez nála akaratfüggetlen.
Érettségi után –
egyedien mázlista generációként – négy év után érettségiztünk az ötödikesekkel,
így mindenhol kétszeres túljelentkezés volt. Ezért is nyúlt hosszabbra az
egyáltalán nem óhajtott hadfiságom. Tudniillik, lazán fogva a helyzetet, mire
ráébredtem, hogy több kettőnél, már körmömre égett a gyertya, és az első
kolozsvári felvételim vonal alá került, szétdurrant, mint egy lufi.
A második, a váradi már
remekül összejött, de akkor a Rulikovszky úton szaporázva lépteinket – később
soha nem volt vizsgadrukkom – a torkomban gombócként püfölte szívem a nyakamat.
Felvettek, vagy nem?
Csubi, szopránban és
basszusban, ordítva ugrált az örömtől, velem együtt… – én csak egy szólamban –,
amikor bőven a vonal fölött találtuk magunkat a hatszáz jelentkező közül.
Visszafelé könnyed lebegéssel úsztunk a felhők magasságában. Teljesen elöntött
az eufória, nem láttunk, nem hallottunk, mienk volt a világ. A Szent László
templom melletti rövid szakaszon jött a cigánylány.
Nem olyan fél, vagy
negyed, hanem a lehető legteljesebb mértékben, vizuálisan észlelhetően az.
Viselete tiszta, de tipikusan roma jellegű volt. Hetekkel korábban, egy vibráló
fénytől csökkent látási viszonyú diszkóban táncba hívtam.
– Szia, kislány! –
köszöntöttem.
– Szia, hogy vagy?
– Bejutottam az
egyetemre!
– ?...?...
– Ismétlem bejutottam!
– Az mi? Hova jutottál
be?
– Mérnök leszek!
Láthatóan megijedt, épphogy
meg nem kérdezte, tegezhet-e még…
– Parancsolni fogsz
sokaknak?
– Azt még nem tudom…
Alaposan megdöbbentett
a ráébredés, hogy – mint később kiderült – nemcsak a roma társadalomban, máshol
is, az általános iskolán túli oktatást, annak formáit sűrű köd és homály
borította.
– Jössz este diszkóba?
– Megyek – mondta
dióbarna, csillogó szemű mosollyal a fülig száj, fekete göndörfürtös.
Miután a klub, ahova
akkor jártam, igen jó látási viszonyú volt, a Körös-hídfőnél kicsit
megrettentem magamtól… Mit fognak mondani a barátok… Meghülyültem?
Ahogy ez nálam lenni
szokott, az efféle "vívódós" helyzetekben, ez is rövid életű volt.
Mit veszíthetek? Ma
teljesült egy álmom… Ki, ha nem én?
Tulajdonképpen jó lesz
ez kifelé is, befelé is egy tesztnek. Nyilván eszemben sem volt hitegetni a
lányt, de eltökélt szándékom volt egy szép estével megajándékozni. Ha barátaim
elpártolnak, akkor nem barátok. Ha este én nézek át a lányon, és nem veszek
róla tudomást, akkor sürgősen gerincprotézist kell szereznem. Táncoltunk,
pörögtünk a "rock and roll" ritmusában, senkivel és semmivel nem
törődve… Nem bántam meg!
Ma vén
szentimentalistaként azt hiszem, ez valószínűleg csak szubjektív benyomás, hogy
a társadalom akkor, ilyen szempontból valamivel kevésbé volt szegregált. Ma az
idegengyűlölet dúl! Akkor beszólás nélkül úsztam meg azt, amit ma nem hiszem,
hogy sikerülne…
Néhány év múlva
tekintetünk összeakadt a villamoson, már nem mert tudomást venni rólam párja
miatt, aki egy jól megtermett fickó volt. Lesütötte szemét, és tán arra az
egyestés boldogságra emlékezett. Én megértettem, és ő is értette, hogy értem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése