2011. október 17., hétfő

Kettős teszt

Az úgy történt, hogy miután hosszabban katonáskodtam a tervezettnél, felméréseim szerint már nem voltak elvesztegetni való éveim. Leszerelés után makacsul áttanultam a rendelkezésemre álló három hónapot, amúgy munka mellett, kicsit dupla vagy semmire téve a dolgot. Mindenáron be akartam jutni az egyetemre.
Akkortájt egy igen érdekes, nagyon mókás barátom volt, aki valami furcsa, tudom is én hormon- vagy miféle bajából adódóan, a kimondottan mély basszus férfihangot egy másodperc alatt váltotta csipogó szopránná. Mint mindenki, először én is a hasamat fogtam a nevetéstől "szellemességén", csak hosszabb idő után jöttem rá, hogy ez nála akaratfüggetlen.
Érettségi után – egyedien mázlista generációként – négy év után érettségiztünk az ötödikesekkel, így mindenhol kétszeres túljelentkezés volt. Ezért is nyúlt hosszabbra az egyáltalán nem óhajtott hadfiságom. Tudniillik, lazán fogva a helyzetet, mire ráébredtem, hogy több kettőnél, már körmömre égett a gyertya, és az első kolozsvári felvételim vonal alá került, szétdurrant, mint egy lufi.
A második, a váradi már remekül összejött, de akkor a Rulikovszky úton szaporázva lépteinket – később soha nem volt vizsgadrukkom – a torkomban gombócként püfölte szívem a nyakamat. Felvettek, vagy nem?
Csubi, szopránban és basszusban, ordítva ugrált az örömtől, velem együtt… – én csak egy szólamban –, amikor bőven a vonal fölött találtuk magunkat a hatszáz jelentkező közül. Visszafelé könnyed lebegéssel úsztunk a felhők magasságában. Teljesen elöntött az eufória, nem láttunk, nem hallottunk, mienk volt a világ. A Szent László templom melletti rövid szakaszon jött a cigánylány.
Nem olyan fél, vagy negyed, hanem a lehető legteljesebb mértékben, vizuálisan észlelhetően az. Viselete tiszta, de tipikusan roma jellegű volt. Hetekkel korábban, egy vibráló fénytől csökkent látási viszonyú diszkóban táncba hívtam.
– Szia, kislány! – köszöntöttem.
– Szia, hogy vagy?
– Bejutottam az egyetemre!
– ?...?...
– Ismétlem bejutottam!
– Az mi? Hova jutottál be?
– Mérnök leszek!
Láthatóan megijedt, épphogy meg nem kérdezte, tegezhet-e még…
– Parancsolni fogsz sokaknak?
– Azt még nem tudom…
Alaposan megdöbbentett a ráébredés, hogy – mint később kiderült – nemcsak a roma társadalomban, máshol is, az általános iskolán túli oktatást, annak formáit sűrű köd és homály borította.
– Jössz este diszkóba?
– Megyek – mondta dióbarna, csillogó szemű mosollyal a fülig száj, fekete göndörfürtös.
Miután a klub, ahova akkor jártam, igen jó látási viszonyú volt, a Körös-hídfőnél kicsit megrettentem magamtól… Mit fognak mondani a barátok… Meghülyültem?
Ahogy ez nálam lenni szokott, az efféle "vívódós" helyzetekben, ez is rövid életű volt.
Mit veszíthetek? Ma teljesült egy álmom… Ki, ha nem én?
Tulajdonképpen jó lesz ez kifelé is, befelé is egy tesztnek. Nyilván eszemben sem volt hitegetni a lányt, de eltökélt szándékom volt egy szép estével megajándékozni. Ha barátaim elpártolnak, akkor nem barátok. Ha este én nézek át a lányon, és nem veszek róla tudomást, akkor sürgősen gerincprotézist kell szereznem. Táncoltunk, pörögtünk a "rock and roll" ritmusában, senkivel és semmivel nem törődve… Nem bántam meg!
Ma vén szentimentalistaként azt hiszem, ez valószínűleg csak szubjektív benyomás, hogy a társadalom akkor, ilyen szempontból valamivel kevésbé volt szegregált. Ma az idegengyűlölet dúl! Akkor beszólás nélkül úsztam meg azt, amit ma nem hiszem, hogy sikerülne…
Néhány év múlva tekintetünk összeakadt a villamoson, már nem mert tudomást venni rólam párja miatt, aki egy jól megtermett fickó volt. Lesütötte szemét, és tán arra az egyestés boldogságra emlékezett. Én megértettem, és ő is értette, hogy értem…




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése