Egy illatos levélke

Egészen kellemetlen volt, hogy a parancsnokon és a szolgálatoson kívül senki nem tartózkodott a körletben. Abban a ronda szemerkélő, mocskos havas esőben a többiek valahol sárban hempergőztek. Úgy akadt, hogy háromnapi bakancsmentességet kapott a csonthideg épületben, ahol éjjelente a vödrökben talpig befagyott a víz, a hálótermekben is.

Hiába az orvosi "nesze semmi, fogd meg jól", papucsban lábfagyasztó cédula, egy parancsnok kötelessége, hogy dühbe guruljon a kiképzésen részt nem vevő katonától. Ezért, mikorra megunta az egyik teremből a másikba slisszolást, alacsony, gömbölyű, sokszorosan túlsúlyos, de rendkívül mozgékony főnöke innen-onnan harsogása elől, felosont a tetőre.

Megnézte a háromszázkilencvenhetes – annak idején sötét festékkel odapingált, méteres számot –, amiből már háromszázhatvan letelt. Kínjában elmosolyodott, hogy egyáltalán mi értelme volt a jelzőlámpák megjelenése előtt bármit is számolni. Aztán az egymásra tornyosított, kiselejtezett matracok közé mászva, így a szabadban, végre – ezen a nyavalyás fűtetlen télen – átmelegedett.

Aludni nem mert, ezért inkább gondolkodott, és az öreg Ács sztorija ugrott be, aki a leszerelést megelőzően bőgve köszönte meg a – fekete hajú, szeplős – kontrasztfejű Puskásnak azt, amiről úgy gondolta, annyi bakancsot szétvert hónap után elévült. Már civilben voltak, az öreg vállon ragadta, és jó szívvel jól megrázta. Olyat sem láttak tőle azelőtt, sem azután. Magához ölelte!

– Látjátok, mondtam én, nehéz a katonaság, de még senki nem halt bele!

Ezt persze rosszul tudta, de egy őrnagy ebben tévedésbe nem eshet, csak szándékosan. Történt ugyanis, hogy Ács, a tizenegyedik hónapban kapott egy illatos levélkét, mint az a hadnagyocska, aki egyszer volt, kettőbe hajtotta és a zubbonya felső zsebében őrizte a következő őrségbe menésig. Addigra csodálatosan felszerelkezett két levéllel, egy útmutatóval és egy hazaszóló búcsúzóval. Asztalos pajtás, aki egész úton vigasztalta bevonulásukkor, előbb le akarta ütni, mikor rárivallt:

– Közlegény, hozzám!

Aztán csak annyit válaszolt:

– Ordítozz a jó nénikéddel!

– A parancsot maradéktalanul és időben teljesíteni kötelességed, közlegény – ismételte Ács –, ezt megtanulhattad volna, és azt is, hogy elöljáródat még a tekinteteddel sem sértheted meg! Most alaposan összevissza sértesz, lelkivilágomban szétszórsz, mind a két szemeddel. Na, nyomás, ide hozzám, közlegény!

Asztalos azt hitte, berúgott. Aki ilyen marha, hogy őrségben megteszi ezt a baromságot, vessen magára, gondolta, és odament.

– Na, idefigyelj, fiam! Itt ez a két levél. Az egyes számút az őrparancsnoknak, Józsinak adod át, a kettes számút, csak azután bontjátok ki!

– Minek ez a sok cifra levél, és egyáltalán, mikor adjam át neki? Miért nem adod oda te, pont úgy ismered. Látod, annak nem ment el az esze csak azért, mert szakaszvezető lett, mint te.

– Közlegény, pattogást abbahagyni, másfél órával a váltás után adod át! Megjegyezted a parancsot?

Asztalos rábólintott mindenre, különben is már csörömpölt a készenléti szobában a felvezető tizedes.

– Mi a fenéért kell egyáltalán őrségben aludni? Hemperegtek itt – vetett még egy gorombás töltetet Asztalos felé –, aztán beállt az álmos felsorakozottak közé.

Végigcsinálták a rutinellenőrzéseket, hogy nem hiányzik-e lőszer, aztán lomha monotóniával ballagtak őrhelyről őrhelyre, ahol minden szabályzati utasítást megszegve, átvétel-átadás pattogós kihagyásával, a leváltott beállt a sorba, az új őr pedig az őrhelyre, és mentek tovább. Hanem a leváltott, kötelességszerűen ordította:

– Állj, ki vagy! Állj vagy lövök! Felvezető tizedes, hozzám! Jelszót!

 Mire ezt – így menet közben –, megszakításokkal végigjátszotta, már majdnem elérték a következő őrhelyet, ahol megismételték a magánszámot.

A hármasnál Ács is beállt, annál a cseppet sem kedvelt, üres hordókkal teli üzemanyag raktárnál, ahol, ha újonc kora óta nem tudná, hogy hajnalban a hőmérséklet-változástól összehúzódó és kitáguló hordók olyan hangot adnak ki, mintha kalapáccsal vernék őket, biztos berezelt volna.

Így csak a szokásos stratégiáját követte, amit taktikailag igen fontosnak vélt, hogy tudniillik nem a jól kivilágított őrhelyen, hanem a kora tavasztól késő őszig növő, derékig érő bozótban hasalt.

Mind a két nadrágzsebe, szokatlan daganatot mutatott, egyforma nagyságúakat. Ha kérdezték volna, biztosan azt mondja, kenyérrel tömte meg, mert éhes, de senki sem tette.

Várt egy kicsit, aztán minden hadfiságot félretéve felegyenesedett, benyúlt a bal zsebébe, kihúzta a kisüstis üveg dugóját, és egy ízlelő kortyintás után, mint a vizet lenyelte. Két és fél deci ebből a fajtából azonnal hat, ezért rögtön gránáttámadást intézett a pufogó hordók ellen kiüresedett üvegével, majd a másikat is hasonlóképpen megkönnyítette, és talán be is dobta. Ekkor egy sorozatot akart engedni a csillagos égbe, de azt gondolta, ez túl teátrális. Bal kézzel álla alá helyezte a fegyvert, jobbal szárnyaló mozdulatokat mímelt, lenyúlt és meghúzta az elsütő billentyűt…

– A rosseb egye meg, milyen hülye katona vagyok, először ki kell biztosítani, és csőre tölteni! – mondta mérgesen, szinte ordítva.

A kibiztosításig jutott, mikor valaki hátulról kirántotta alóla lábait. Bizony, Józsi, az őrparancsnok volt az, aki hallott valami levélről, és feltűnt a morculás. A következő percre barátja, Asztalos már jól össze is kötözte. Felfoghatatlan volt, ott a matracok között, miként intézték, hogy senkinek ne szúrjon szemet az egész attrakció. Józsi, az őrparancsnok, mint bokaficamosat vitte vissza. Asztalos, az idegtől váltást sem kért magának, az éjszaka közepétől. Az anekdota szerint, a teljes őrségváltásig nem hagyta magát leváltani…

– Nem tudom – gondolta matracok között, papucsban átmelegedve –, igaz-e? Majd másfél év alatt, semmi ehhez hasonlót nem gondoltam kivitelezhetőnek, de a barátság – valamiért azoknak, akik nyakig benne vannak a… tudjátok miben –, sokkal erősebb ragasztó az enyvnél.

Ács mormolta kívülről ismert bánatlevelét, "Ne haragudj, nem várhatod el tőlem, hogy időtlen időkig várjak rád. Előbb kalandnak indult, aztán eljegyeztük egymást egy fiúval, három hét múlva lesz az esküvő", és álmában zokogott.

A "bokasérültet", Józsi az őrparancsnoki szobán rejtette el, és feltűnően nem jelentette… Hát ez is elég érdekes… Ennél sokkal kevesebb gikszert is köteles jelenteni, de nagyon meggyőzően mesélték, hogy úgy történt, ahogy. Meg hát az öreg is – az a lent kiabáló kis gömböc, őrnagyi rendfokozattal –, csak nem ugrándozott volna senki nyakába, amikor leszerel.  Egészen furcsán viselkedett…

Egy szó, mint száz, a teljes őrségváltás előtt keltette fel, szájára tapasztotta kezét, és elmagyarázta, mi történt. Azt is, hogy nem kerül büntetőszázad elé, pedig ezért mindenkinek az járna. Kérte, hogy legalább egy picikét bicegjen. Mikor az megkérdezte “Mi a túróért csináltad ezt?”, annyit válaszolt, “Tudod, csak egy hónapja szántottuk, kúszva-mászva azt a kurva kiképző teret, kaptam egy ugyanilyen levelet, és csak azért nem nyiffantottam ki magam, mert éles lőszernek színét sem láttam. Felkötni is képtelen voltam magam, minden percünket ellenőrizték, sosem voltam egyedül. Két hét után lazult a szorítás, egy hónap múlva meg gázálarcos sült ökörnek gondoltam magam. Neked is el fog múlni. Nem ma, de egy idő után mindenképp…”

Megtörtént az őrségváltás is, amikor egy buzgómócsing, társával kártyázó és iszogató, a parancsnokság fájóan kegyetlen hiányától szenvedő őrmester, megtalálta a két “szilvás gránátot”.

– Itt van az én időm! – gondolta. – Eljött végre, amikor nemcsak egyenruhás ajtónállóként, hanem tényleges, rendfokozattal bíró katonához méltóan, végre tönkretehetek valakit.

Körülszimatolt, meg volt győződve, hogy csakis az őrhely felől érkezhetett minden. Legnagyobb szomorúságára, a hátsó kerítés mögött talált még három hasonló üveget.

Azt tartja a fáma, ahogy az önlövés megakadályozását is mindenféle kerülő utakon oldotta meg, Józsi csempészte oda őket. Ha lehet, Asztalosnál is nagyobb rizikót vállalt. Nem tudni, mi igaz az egészből, de lecsupaszítva, talán valami rejlik mögötte, ha nem is épp így. Most is itt van a szemem előtt az a bőgő öreg…

Ekkor, szegény kihajtott katonák nótának nem nevezhető nyöszörgésére és bakancsuk csapkodására kénytelen volt meleg vackából kimászni. Még egyszer megnézte azt a méteres, sötét számot, és óvatosan visszasettenkedett. A lépcsőn épp felfelé hajtottak bajtársai. Majd benyúlt a zubbony felső zsebébe, kivett egy hónapok óta ott őrzött levelet, bement a mosdónak nem nevezhetőbe, és ezernyi darabra tépés után, ráeresztette a vizet.