Horpadthátú

A rabigába nem fogott, gerinces és nyakas tevenemzedék kis csoportja szokásos sivatagszéli tevékenységét, a sziken heverő, csendes bámészkodást végezte.

Reggel volt, mindenhonnan ébredő és nyugovóra térő állatok egymást váltása hallatszott. Az aludni térők, mint tengerjáró hajó alól a víz, úgy sepertek nyughelyükre, amitől az ébredők, a kétségbeesés leghalványabb mormogásába sem kezdtek. Az előbbiek ugyanis, egynéhány társukat mentek épp emészteni, akiknek az éjszaka a kelleténél sokkal hosszabbra nyúlt.

A kis Horpadthátú, nagyon furcsán beszélve, odaböffentett a maminak:

– Reggel van, kezdhetjük a szárazfű- rágást?

– Igen, egyetlen csemetém.

– Mondd, mami, mennyit nőtt a púpom tegnap óta? – kérdezte aggódó, szinte sopánkodó hanggal.

– Drága csemetém, egy ici-picit sem, ha lehet, még horpadtabb a hátad, mint tegnap volt.

– Ez borzasztó, mami – és kicsordultak a könnyei.

– Ne siránkozz, Horpadthátúm, eredj a többiekkel legelni!

Horpadthátú nagyon szófogadó tevegyerek volt, értékelte a csapat szabadságvágyát, hogy nem rabigában, karaván terheket cipelnek, hanem kedvenc, bőségesen hőséges őshelyeiken, a dús, három-négycsomónyi ínycsiklandozó, szikkadt füvet gasztronómiai csemegeként fogyasztják.

Ő már mindent megpróbált, de állandóan öklendezik minden harapásnál, és azt sem érti, hogy ezek a drága testvérei, akik heti három korty vízzel az elvizesedés határán szenvednek, hogy bírják, mikor ő naponta kiiszik négy-öt nagyobb tócsát. Tanulni akart, és jó gyerekként rendesen teveböfögni. Összeszorította az orrát, és harapta azt a gyomorforgató, sárgára szikkadt füvet.

– Mondd, Tevenevű – szólt oda idősebb testvérének –, neked mikor kezdtek el nőni a púpjaid?

– Tudod, Horpadthátú, ha jól emlékszem, rögtön születésem után teli volt a hátam mind a két gyönyörűséges púpommal. Bele is őrülnék, ha ilyen korhadt széptelenség lennék, mint a simagerincű púptalanok.

Horpadthátúnak kicsordultak a könnyei, és már be sem szorította orrcimpáit, csak öntudatosan harapta a számára egyre undorítóbb, szétszáradt füvet. Sosem bámulta magát, csak a púpja érdekelte. Nagyon szeretett volna rendes tevekülsőt, de most valahogy megakadt a szeme az oldalán.

– Tevenevű – szólt oda testvéréhez –, én csupa csík vagyok, tiszta selejt, púpom sincs és böfögni sem tudok rendesen! A színem sem a kopár homok csodás árnyalata, és iszom azt a nyavalyás vizet, naponta annyit, mint az egész csorda fél év alatt, most meg rá kell jönnöm, hogy tele vagyok csíkokkal.

– Na, figyelj ide, kedves tesó – szólt megnyugtató hangon Tevenevű –, megsúgom, hogy téged a papa meg a mama örökbe fogadtak.

– Kezdem érteni, akkor zebra vagyok, ugye?

– Nem, rossz a tapogatózás, de elsőre én a te helyedben nem is firtatnám. Nagyon-nagyon ki fogsz ábrándulni.

Horpadthátú igen ideges lett, harapott még egyet a förtelmes ízű se széna, se fűből, aztán elordította magát nem tevéül:

– Mondd meg végre, ki vagyok!

– Horpadthátú, most az egyszer légy erős, te a tigrisektől származol. A mama egy hiénakutya szájából rúgott ki, így szegődtél a csordához.

– Igen? Akkor már értem, miért nincs púpom – szontyolodott, ha lehet, még százszor jobban el Horpadthátú –, aztán ordított egy nagyot és kivillantotta fogait.

–Tevenevű – rivallt testvérére –, ettől a pillanattól kezdve soha többet nem eszem ezt a borzadmányt! Már az sem biztos, hogy teve akarok lenni, hiszen tudom, ti csak olyan sivatagi hajó szökevények vagytok, de az én eleim egy szálig szabadnak születtek.

Tevenevű megijedt, a legelést is abbahagyta, már nem is böfögött, pedig ő volt az idősebb. Nagyra tátotta a száját és hangtalanul ordította:

– Horpadthátú, ne!!!!!!!

Horpadthátú egyetlen szót sem szólt, csak egy vidámat bődült a sivatagi levegőbe, és szeme villogásával jelezte.

– Ne strapáld magad, Tevenevű! A nem ivásban te vagy a menő, a futásban viszont én.

Nem cirádázta tovább. Szegénynek az idegeit sem borzolta, pedig két perccel korábban még nem a reggelije, hanem a nagyobb testvére rágicsált mellette.