Az oldalon található alkotások a szerző kizárólagos tulajdonát képezik, szerzői jogvédelem alatt állnak. Bármilyen formában történő felhasználásuk csak a szerző előzetes engedélyével történhet!
Le a láncokkal! 2011
A nonkonformista 2012
Engedélykérés 2013
Kedves Barátaim!
2010-ben, magánkiadásban megjelent a "Nagyító alatt" című novelláskötetem!
A könyv előszava:
"Azaz: Elő a szóval.
Boér Péter Pál szavaival, melyek folynak-folynak.
Élő szavak Boér Péter Pál szavai, mert saját életének tapasztalatait gyűjti csokorba, ezek képezik az abszurd, a novella, az egyperces írások felé az olvasót húzó szavait.
Elő szó. Élő szó.
Egy embertől, aki lehetne Örkény is (egypercesek) Hawking is (filozófia), Merényi is (abszurdok).
A szerző ötvenegy éves, de egy százéves tapasztalatával, a saját életéből merített, illetve azok alapján kitalált történetekkel szórakoztatja az olvasót.
A gyűjteményben azonban negyvennél is több kis történet hagyja magát olvasni, sokszor letehetetlenül, időzavartól nem befolyásolva.
Olvass olvasó, és tanulj ezekből a tapasztalatokból!"
Dr. Kun-Szabó Tibor
ny. egyetemi docens,
kémiai tudományok kandidátusa
Egy különleges könyvbemutató
Nagyvárad - Péntek délután egy különleges könyvbemutató helyszíne volt a nagyváradi Tibor Ernő Galéria: id. Boér Péter Pál Nagyító alatt című kötetét mutatta be Szűcs László Várad-főszerkesztő.
Viszonylag sok érdeklődő volt jelen a Tibor Ernő Galéria idei első rendezvényén, melyen id. Boér Péter Pál Nagyító alatt című kötetét mutatták be. A rövid próza válogatást ismertető Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője több szempontból is rendkívülinek nevezte az eseményt. Arra hívta fel a figyelmet: egy olyan nagyváradi szerző művéről van szó, aki íróként egyelőre nincs jelen a város irodalmi köztudatában, viszont másfajta irodalmi közegben annál inkább ott van, ugyanis az internetes virtuális találkozóhelyeken rendszeres kapcsolatot tart a maga sajátos közönségével. Szintén különlegesnek számít, hogy betegsége miatt id. Boér Péter Pál nem vehet részt a könyvbemutatón, a kötet címe pedig a szokásostól eltérően nem valamely novella címével azonos.
Humoros és toleráns
A továbbiakban Szűcs László abból a beszélgetésből olvasott fel részleteket, melyet korábban a szerzővel folytatott, illetve S. Szabó Istvánnak, a Magyar Újságírók Közössége tagjának, valamint az író fiának id. Boér Péter Pálról szóló gondolatait is idézte. Az elhangzottakból kitűnt: a szerző hiperoptimista, toleráns, empatikus és humoros, de ugyanakkor olyan személyiség, aki az elveiből sohasem enged. Megbotránkoztatják az előítéletek és a felsőbbrendűségi tudat, és olyan témák foglalkoztatják, mint például a társadalmi igazságtalanságok, a kettős mérce, a gőg, az emberi butaság vagy a szándékos eligénytelenedés. Eltérő élethelyzetek, hangulatok jelennek meg szatirikus és abszurd novelláiban, karcolataiban, melyeket filmszerűség, a hiteles helyszínábrázolások és a jó párbeszédek jellemeznek.
A rendezvényen közreműködött Szabó Barna bábszínész, aki a kötetben megtalálható novellák közül olvasott fel néhányat.
Ciucur Losonczi Antonius
Itt lapozható a kötet:
Rádióban:
Józsa Mara riportja
Írásai szinte mérnöki pontossággal megszerkesztettek, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudnék belőlük, de e precíz szigorúság mellett ott a játékosság is, persze, az is a helyén. A humorral úgy van, akár Karinthy… Ami meglepett, témái sokszínűsége…
J.M.: Mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!
B.P.P.: 1959. június 11.-én, Nagyváradon születtem, de szinte azonnal falura – Nagykágyára - kerültem szüleimmel, akik tanítók voltak. Szerintem, semmi nem pótolja a falusi, természetközelibb környezetet, ezért kicsit sajnálom azokat, akik ebből kimaradtak. Anyai ágon Székelyföldről, a Székelyudvarhely melletti Kápolnás faluból származom, földműves elődöktől, ahonnan édesanyám tizenévesen eljött bár, de a rokoni kapcsolatokat folyamatosan ápoljuk. Apai ágon, a XIX. század közepéig követhetően, elődeim tanítók, jegyzők és postamesterek voltak. Ezek, a mai embernek mit sem mondó titulusok, az akkori társadalomban egészen jó helyet jelentettek. Gimnazista koromig éltem falun, számtalan olyan élménnyel gazdagodva, melyeket mai napig magamban hordozok. 15 évesen – Romániában -, még hebegve sem beszéltem az állam nyelvét. Egy színmagyar környezetű előélet után, magam döntésére, román gimnáziumba iratkoztam – úszástudás nélkül - a mély vízbe.
J.M.: Ajaj!
B.P.P.: Nem bántam meg, egy percig sem. Onnan is vannak bőségesen emlékeim. Az osztályom harmada magyar volt, így fiatalon megtanultuk, hogy sokkal fontosabb az ember, mint a származás. Évekig aktívan sportoltam – tájékozódási terepfutást -, az országos válogatott tagja voltam, ami sok semmire jó volt, valós előnyt nem jelentett semmiben. Ez ugyanis egy nagyon egészséges, de népszerűtlen sportág. Kimondottan jó tanuló voltam, ám így is csak a második nekifutásra sikerült az egyetemi felvételim. Közben 17 hónapot leszolgáltam a hadseregben, mint itt – majdnem - mindenki más. Előtte voltam lakatos, közben marós, majd technikus és lediplomáztam, gépészmérnökként. Hosszabb ideje leszázalékolt vagyok, de a százalékokat pótlom, ahogy tudom. Előbb grafikákat készítettem, majd tisztességesen megtanultam angolul. Évekig érettségizőket és egyetemre felvételizőket készítettem fel. A számítógépet, ab ovo utáltam három évvel ezelőttig, amikor gyökereset fordulva „rákattantam”. 30 éve élek boldog házasságban Elvirával, aki nélkül semmire nem mentem volna, hiszen ő olyan mértékben gyakorlatias, nyílt és kedves, hogy azt már tanítani kellene. Fiam 26 éves nős, angol tanár.
J.M.: Mióta írsz?
B.P.P.: Másodikos koromban írtam első, 10 -15 oldalas „regényemet” Verne utánzatként, ahol a kannibálokat leszoktatják „rossz szokásukról”, kisebb felvilágosító munkával. Komolyra fordítva a szót, 12-30 éves korom között verseket írtam – szerintem jókat -, de költözések közben eltűntek. Néhány éve fogtam bele egy emlékirat összehozásába, ami nem sikerült csúcs minőségűre, de talán egyszer majd helyrepofozom. Kevesebb, mint két éve írok, a szó szorosabb értelmében, és a „Krumplisaláta faló-ló” kiötlése - egy éjjel - adott egy fordulatot. Rájöttem, hogy sok mindent el lehet mondani abszurd és groteszk köntösbe csomagolva, ráadásul az olvasónak egyből több értelmezési lehetőséget is adok. Nagyon szeretek társadalomrajzokat készíteni – állatmesékbe ágyazva -, ahol néha a növények is megszemélyesülnek.
J.M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
B.P.P.: Mindig is írtam, hosszabb-rövidebb szünetekkel, de soha nem láttam komoly esélyét a közlésnek. Valami lényegeset kifelejtettem, 1994 és 1999 között elvégeztem a Katolikus Teológia hitoktatói szakát.
J.M.: Úgy érzem, ennek itt lesz jelentősége…
B.P.P.: Minden igazságtalanság, gazság, önkényesség, társadalmi és személyi torzió inspirál. Legjobban használható eszköznek a paródia, irónia, cinizmus bevonásával történő, abszurd, groteszk, szatirikus – „vicces” -, köntösbe öltöztetett, teljesen képtelen szituációkon keresztüli fókuszálást találtam.
J.M.: Mi a célod az írással?
B.P.P.: Úgy érzem, bőven van - talán mások számára is értékelhető -, mondanivalóm. Miután, a kezeimet - hosszabb ideje - bizonyos mértékben korlátozottan tudom csak használni, a grafika, gyúrás, repülőmodellezés és hasonlók kiestek, maradt az írás.
J.M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?
B.P.P.: Vannak olyan irodalmárok, akiknek a művészete lenyűgöz. Karinthy, Rejtő, Ady, Poe, Kaffka és kortársak is. Innen a Toronyból is jó néhányan.
J.M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad?
B.P.P.: Fontos, hogy legyen egy jól használható alapmotívum, a többi jó esetben megy „magától”. Diktafonra mondom a piszkozatot, majd a begépelt szöveg letisztázása után jöhet a következő írás. A már meglévő írásokkal szinte soha nem foglalkozom elkészülésük után többet.
Bogaram nincs, de egerem van a gépen és virtuális kutyám egy egészen más oldalon, ha már valóságos nincs. Panelben lakom ugyanis. A szó szoros értelembe vett kabalám sosem volt, nem is lesz, bár kivételesen ragaszkodom a régi tárgyaimhoz. Nagyon nehezen változtatok, de ha muszáj, megteszem.
J.M.: Hogyan fogadja a környezeted, hogy írsz? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?
B.P.P.: Fiam hosszú ideig nem tudta, hogy írok, csak a feleségem. Már jó régen kedvező visszajelzéseket kaptam az internetes fórumokról, amikor rajtaütésszerűen közöltük - nagyjából egy évvel toronytagságom után.
Meg kell mondanom, én voltam a legboldogabb, amikor kitörő örömmel fogadta az addig csendes, titokban tartott irodalmárkodásomat.
Kapok tőlük segítséget, igen sokfélét, de ahhoz egy regényt kellene írnom, hogy mindent megemlítsek.
J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?
B.P.P.: A legnagyobb irodalmi sikeremnek, egyértelműen tavalyi könyvem megjelenését érzem, de amikor a Héttorony antológiában és kicsivel korábban a Tanítványi láncolat nyomtatott folyóiratában megjelent, egy ill. néhány írásom, azt majdnem akkora sikernek éreztem.
J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…
B.P.P.: Vágyam, hogy másokkal minél többet tudjak megosztani gondolataimból, és lehetőleg emberi módon, emberségesen és nyugalomban éljünk családommal.
J.M.: Elégedett ember/író vagy?
B.P.P.: Az elégedettség nagyon veszélyes játék, romboló hatású. Nem vagyok elégedett, mindig jobbra törekszem, ugyanakkor, ha bárkitől nagyon negatív kritikát kapok - olyan hangvételűt, hogy talán jobb lenne, ha nem is írnék többet -, az engem serkent. Az olvasói visszajelzések az igazán fontosak, de ezek között is disztingválni kell. Vannak olyan témák, amelyek nálam elsőbbséget élveznek, ezekért harcolni is tudnék.
J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?
B.P.P.: Mit is tudnék üzenni? Magam is kezdő vagyok. Talán, amit az előbb mondtam, soha nem szabad feladni, csak akkor, ha az ember maga is úgy érzi, hogy már nem tud értéket közölni.
J.M.: Hol olvashatóak a műveid?
B.P.P.: Az interneten, számos helyen olvashatóak írásaim a Héttornyon kívül is.
J.M.: Említetted a könyvedet, ezen kívül nyomtatásban hol máshol jelentél meg?
B.P.P.: Igen, egy kötetem, melynek Nagyító alatt a címe, jelent meg és még néhány újságban, folyóiratban kaptak helyet írásaim.
Márciustól, a Várad című irodalmi folyóiratban rendszeresen meg fogok jelenni. Ennek nagyon örülök, ott ugyanis igazi, nagy irodalmárok vannak.
J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól?
B.P.P.: Egészen érdekes, hogy a könyvet olvasók véleménye, nem feltétlenül azonos az interneten megjelent értékelésekkel. A könyvem olvasóinak olyan írásaim tetszenek legjobban, melyek az internetes olvasóknak kevésbé vonzóak.
J.M.: Fentebb szóba került a Krumplisaláta faló-ló. Érdemes elolvasni ott a hsz-eket is, de mindig értjük az ilyen jellegű írásaidat?
B.P.: Természetesen nem és egyidejűleg, igen. Csak látszólag mondok ellent magamnak, mert az ilyen típusú írásokat számtalanféleképen lehet értelmezni. Néhol engem is meglep egy-egy hozzászólás, majd rájövök, hogy bizonyos szemszögből igaza van. Azért persze vannak kevésbé kacifántosan megfejthető - egyszerűbben fogalmazva -, sokkal egyértelműbb írásaim is… Vagy nem? :D
J.M.: A válasz egyértelműen: igen. És az is, hogy nagyon sokat megtudhattam rólad a válaszokból. Köszönöm szépen a „beszélgetést”.
Az interjú végére egy verset hoztam, mely meglepetés, a sokáig elkísérős fajtából:
Fogadj el
Lélek félek…
kérlek, érts meg!
Bennem lakva,
benned élek!
Fürtjeidben keresgélve,
Százszor
boldoggá tennélek!
Engedj engem
hozzád érnem…
Kérem,
hogy ne kelljen kérnem!
Sírok veled
keservedben,
Fogadlak
s fogadj el engem!
Boér Péter Pál, Szabó István riportja
2011.05.16. 06:30, S. Szabó István
http://pipafust.gportal.hu/gindex.php?pg=32669006&postid=640686
Pétert, írásai alapján jó ideig nem tudtam "hova tenni." Amíg nem kezdetem el levelezni vele, addig úgy képzeltem, hogy no, itt ez a vidám, gondtalan, jó tollú krapek, aki szösszeneteiben bemutatja az élet fonák oldalát, szatíráiban pedig rengeteg, sokszor ki nem mondott dologra világít rá szemrebbenés nélkül. Aztán jöttek a levelek, jött néhány hanganyag és rá kellett jönnöm arra, hogy itt sokkal többről van szó. Péter az az ember, aki fricskát mutat az életnek, és példát mutat nekünk. Látásmódból, optimizmusból, emberszeretetből, és abból a valamiből, amit mi, - sokszor fióknak írók - írásnak nevezünk.
Hölgyeim és uraim! Boér Péter Pál!
-Péter! Mondj néhány szót magadról:
-1959-ben születtem, Nagyváradon. Szüleim tanítók voltak, így mindjárt születésem után munkahelyükre, későbbi otthonomba kerültem, Nagykágyára, amit ha ott születtem volna, szülőfalumnak tekintenék. Így, csak tiszteletbeli szülőfalum.
15 éves koromig éltem ott, számtalan olyan élményt szerezve, amit csak falun lehet, szerintem. Egy voltam a korosztályom-béliekkel. Ma is nagyon vonz a vidéki élet természetközelibb valósága.
Édesapám nagyváradi, édesanyám Székelyföldről, a Székelyudvarhely melletti Kápolnásfaluból származtak, ahonnan tizenévesen eljött bár, de a rokoni kapcsolatokat folyamatosan ápoljuk.
Anyai ágon földműves elődeim voltak, apai ágon, a XIX. század közepéig követhetően, tanítók, jegyzők és postamesterek. Ezek, a mai embernek mit sem mondó címek, az akkori társadalomban egészen jó helyet jelentettek.
Szüleim már nem élnek. Mindkettejüket, míg élek, példaképemnek tekintem emberségben, kötelességtudatban, családszeretetben, hitben és mindenben.
15 évesen kerültem Nagyváradra. Persze, korábban is elég sokat tartózkodtam nagymamámnál a városban, mint ahogy nyaranta rengetek időt töltöttem, a Hargita alatti Kápolnásfaluban is, ahonnan kicsit másféle élményeket is begyűjtöttem, mint Nagykágyán.
Román gimnáziumba iratkoztam, mert abba a lehetetlen helyzetbe kerültem, hogy 15 évesen alig tudtam az állam nyelvén, talán legfeljebb mint Magyarországon akkortájt egy oroszos, oroszul. Én döntöttem, egyáltalán nem bántam meg.
Nekem is meglepő gyorsasággal - viszonylag elfogadható szinten - megtanultam a nyelvet, de tekinthetjük ezt másodlagosnak. Én vallom, hogy etnikailag vegyes területeken nem haszontalan, ha nem külön iskolába járnak a nebulók, hiszen osztálytársaim egyharmada - talán több is -, magyar volt.
Így viszonylag hamar megtanultuk, hogy ne a másik nemzetiségét firtassuk első sorban, még akkor is, ha mi magyarok, akik legjobban beszélünk is – én nem tartozom közéjük -, soha nem tanulunk meg tökéletesen egy idegen nyelvet. Nem tudom, ez magyar sajátosság-e, lehet, hogy tévedek.
Évekig aktívan sportoltam – tájékozódási terepfutást -, az országos válogatott tagja is voltam, ami semmit nem jelentett semmiben. Ez egy nagyon egészséges, de népszerűtlen sportág.
Érettségi után, egy sikertelen felvételi következett, ugyanis egyszerre két promóció végzett, egy akkori furcsa rendelet alapján, tehát kétszer annyi jelentkező volt mindenhova.
Kimondottan jó tanuló voltam, de a sikertelen felvételi után, tizenhét hónapot lenyomtam a hadseregben. Gyűlöltem. Ma már bánnám, ha kimaradt volna az életemből. A háborút, erőszakot ma is vehemensen elutasítom, de elkanászodott, elkényeztetett fiúkból, az a vasfegyelem - ami akkor is embertelennek tűnt, visszatekintve ma is -, sokkal nehezebben összeroppanó, nehézségeket jobban tűrő embereket faragott. Ha minden másban káros volt, ennyi haszonnal mindenképpen járt.
Leszerelés után - pontosabban már előtte is – elhelyezkedtem dolgozni. Rövid ideig lakatoskodtam, utána, ugyanabban a gyárban két évig voltam marós, majd technikus. 1984-ben megszereztem a gépészmérnöki diplomát.
Az egészségem nem alakult rózsásan. Megpróbáltatások jöttek, igyekeztem állni a sarat.
1981-ben ismertem meg életem párját, aki azóta is itt van mellettem.
Fiunk 4 éve házas, angoltanár.
Feleségem kereskedelmi és pénzügyi területeken dolgozott, ma is ott tevékenykedik.
-Mi volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy írni fogsz? Egyáltalán, mióta írsz?
-Verseket nagyon régóta írok. Ami megmaradt, azok harmadosztályúak. Rengeteg füzetnyi tűnt el költözések kavalkádjában.
Prózát 8-10 évesen írtam először, egy naiv, pár oldalas „regény” formájában.
Megvallom prózaírásra alkalmatlannak gondoltam magamat. Nyolc éve nekifogtam egy - életem visszatekintését és összegzését bemutatni próbáló - emlékirat létrehozásába. Egy része elfogadható, de van olyan is, ami nem üti meg az irodalmi szint alsó határát. Ha lesz időm, egyszer ráncba kell szednem, mert nagyon fontos nekem.
Jó két éve írtam meg első prózai írásaimat, amelyek inkább rövid szösszenetek voltak, de akik olvasták, úgy vélekedtek, hogy figyelemre méltóak. Ekkor nekibátorodtam, és néhány fiatalkori történetet, majd fiktív írásokat vetettem papírra. Az önéletrajzi történetek nem elégítettek ki. Rájöttem, hogy az abszurd, groteszk, szatirikus köntös, ha nyersebb is, érzékletesebben és nekem sokkal könnyebben kezelhetően közli mondanivalómat. Az sem baj, hogy időnként az írásaim nem értelmezhetőek egyértelműen, sőt elég gyakran.
-Kinek a ráhatására kezdtél írni? Ki a kedvenc szerződ?
-Mindent-olvasó voltam és vagyok, de a Rejtő-féle humor, vagy az Edgar Allan Poe, Jaroslav Hašek, Bohumil Hrabal, Kafka típusú írások - ne feledjük ki Örkényt -, állanak hozzám a legközelebb.
-Műveid a körülötted lévő világ rezdüléseit mutatják be, vagy fikciók?
-Az írásaim jelentős résznek van valós alapja, általában egy gondolati-mag szintjén. Csak néhány olyan akad, amely a szó klasszikus értelmében elbeszélés, zömük fikció.
-Van olyan eset, amikor tényleges, általad ismert és becsült vagy kevésbé becsült személyt mutatsz be írásodban? Természetesen álnéven?
-Azok az írások - nem nevezném meg őket -, amelyekben csak a neveket és esetleg helyszíneket változtattam meg, de a történetet nem, vagy azért ilyenek, mert nagyon tisztelem, vagy, mert nagyon felháborít a személy, vagy a helyzet, amelyet leírok.
-Ha van ilyen eset, volt, hogy magára ismert valaki?
-Amennyiben olvasnák ezeket az írásaimat, magukra ismerhetnének, nem is kevesen. Azokban az írásokban, ahol nagyon magára ismerhetne valaki és a környezetemben él, igyekszem nem felhívni rá a figyelmet, de ha elolvassa óhatatlanul magára ismer.
-Ki az általad megformált legkedvesebb figurád?
-Több kedvelt figurám van. Eléggé furcsa, de a falnak fejjel menő Tihamér, a Tihamér mer-ből, vagy a Nonkonformista, egyaránt, és az egész Sajtos család.
Szeretem az állatokat emberi tulajdonságokkal felruházni és rajtuk keresztül társadalmi, vagy személyi görbületekre mutatni. Olyan is volt, mikor növényeket ruháztam fel emberi tulajdonságokkal.
A mondanivalóm csomagolása gyakran lírai, vagy költői, nevezzük, ahogy akarjuk.
Szeretem a festészetben az impresszionizmust. Akár ilyen jellegű jegyek is kiolvashatóak írásaimból. Nehezen tudom megállni, hogy ne halmozzam a jelzőket, illetve a legkomolyabb írásaimba is előszeretettel illesztek szürreális elemeket.Ez sokaknak tetszik, egyeseknek nem.
-Ha van kedves figurád, nem gondolkodtál még a róla írott sorozaton?
-Gondolkodtam sorozatírásban is. Elég sok kutyás írásom van, ahol ha ugyanazt a nevet adnám mindegyik kutyának, akár sorozatot is lehetne írni.Aztán vannak a világ eszementségét bemutató írások, Bálnalak, Tihamér mer, Egy sikeres ember. Ezek akár egy sorozatnak is tekinthetőek, de mindegyiket lehetne folytatni, ez is igaz.
-Hogy fogadod a téged ért, esetleges negatív kritikákat?
-A negatív kritikát változóan fogadom. Van egy – úgy gondolom - egészséges önértékelésem, tisztában vagyok, hogy a saját írásaimon belül, melyik a jobb és melyik a rosszabb. Nyilván ez is szubjektív. Az tud kiborítani, ha egy – szerintem - jó írást lehetetlenítenek el. Az építő kritikát jól fogadom, sőt kérem.
Sem az irodalomban, sem másban nem engedheti meg az ember, hogy elszálljon magától.
Szembesíteni kell a hibákkal, ezért örülök, ha olyan kritikát kapok, ami akár kellemetlen is, de látom, hogy objektív igazság.
-Volt, hogy vérig sértett?
- Igen, volt, hogy vérig sértett, de az nem nyilvános kritika volt, tehát, hogy finoman fogalmazzak, bátortalan.
A bátor kritika az, amelyik szemtől szembe jön, hogy az ember védekezni is tudjon, vagy visszavágni.
-Hatására eszedbe jutott e, hogy abbahagyd az írást?
- Soha ebben a két évben nem jutott eszembe, hogy abbahagyjam az írást, de az ilyen típusú bökdösődésektől újabb és újabb ötleteket kapok. Írtam már olyan írásokat is, amelyek kritikából fakadtak, és azokról szóltak.
Az írást akkor kell abbahagyni, mint bármilyen más alkotó tevékenységet, ha az ember már képtelen újat adni, értéket közölni, ha már nincs mondanivalója. Nekem a következő 200 évre van mondanivalóm. Gyanítom, hogy akkor már nem fogok írni.
-A családod olvas téged?
- Igen, a családom olvas engem. A fiam egy fél éve tudja, és borzasztóan büszke. Én még boldogabb vagyok, mint amilyen büszke Ő.
-Volt olyan, hogy nem tetszett nekik, amit tőled olvastak?
- Nem emlékszem olyanra, hogy ne tetszett volna nekik, amit írtam, de ez megint csak szubjektivizmus, hiszen, amit Ők csinálnak, az is tetszik nekem, hacsak nem borzalmas. Olyanra még nem emlékszem. J
-A település, ahol élsz, tudja azt, hogy te író vagy?
- Váradon, mert itt élek, elég sokan tudják, hogy írok.
Hogy író lennék, az nem az én megítélésemre tartozik.
De egyre többen tudják, mert a könyvem mellett újságban és rádióban is szóba került a tevékenységem.
-Egyáltalán, írónak tartod magad?
- Nem tudom, hogy író volnék-e. Annyi biztos, hogy írok, és az is tény, hogy szeretnék az lenni.
-Szerinted mitől író, az író? Mikor mondhatja valaki magáról azt, hogy ő bizony író?
- Hogy mitől író valaki, az olyan mint a „mitől költő valaki”. Gondoljunk azokra a költőkre, akik életükben majdnem éhen haltak, vagy azokra a festőkre, akik szintén a napi betevőt is alig tudták összeszedni. A tehetség, mondanivaló, termékenység mellett, jókora szerencse is kell.
-Mit írsz jelenleg?
- Mostanság egy regényen dolgozom. Jelenleg egy, a II. világháborút taglaló, menekült, illetve szerencsétlen helyzetbe került, félrevezetett, talán kicsit magukat is félrevezető sorsokról írok. Elég sok, családon belüli és kívüli, rokontól és ismerőstől kaptam – szerintem - egészen kimerítő információkat ahhoz, hogy regény formájában meg merjem írni.
-Mi a legnagyobb csalódásod ebben a „szakmában”?
- Amennyiben az irigykedést csalódásnak lehet nevezni, akkor a legnagyobb csalódásom az, hogy úgy érzem, az internetes irodalmi oldalakon, amellett, hogy az ember tisztességes, jóravaló barátokat is talál, gáncsoskodókat is bőven. Persze a barátságnak - csak és kizárólag az irodalmi oldalakon - van egy hátránya. Az, hogy aki barátom, az dicsér, és dicséretet vár. Ez nem olyan nagy baj, mert én alkalmatlan lennék kritikusnak. Nem nagyon tudnék valakit megfosztani az alkotás gyümölcsétől, ami a dicséret. Azt hiszem, elég sok empátia van bennem, nem szeretek keserű szájízt okozni másoknak.
-Mi a legnagyobb elismerésed, szintén itt?
- Nem tudom, mi a legnagyobb elismerésem, mert rövid ideje írok, teszem ezt gőzerővel most, hiszen közel vagyok az ötvenkettőhöz. Jók a visszajelzések az internetes oldalakon. A könyvem olvasói egyöntetűen tetszésükről biztosítanak, pedig ez neki nem kötelező.
-Mire vágysz még?
- Nagyon szeretném, ha az eddigi két drámámat sikerülne színre vinni. Ezt is itt tanultam meg, hogy milyen harc folyik a közönségért. Éppen a Pipafüst pályázaton látok jobbnál jobb drámákat, tehát nem könnyű a helyzet, és hát szeretnék minél több olvasót.
Nem másodlagos, hogy a lehetőségekhez képest némi anyagi siker is megkerülgethetne. Ez egyelőre elkerülget, de nem adom fel. Szeretem az LGT-t tudni illik.
-Elégedett vagy egyáltalán?
- Mit nevezünk elégedettségnek? Nem vagyok elégedetlen, és egy alapvető fontosságú, életemet meghatározó dologról még nem beszéltem. Nem szoktam ezt dobra verni, sem harsogni, de vallásomat gyakorló, remélem nem csak névleg, keresztény, katolikus vagyok. 1994-99 között elvégeztem levelező tagozaton a katolikus teológia hittantanári szakát is, elégedettségem mértékét ez is befolyásolja. Hogy világosabb legyek, hálát adok Istennek, hogy megadta ezt a lehetőséget.
Korábban grafikákat is készítettem. Sokkal korábban! Azok is eltűntek ugyancsak költözésekkor. Nem tudom, hogy egy is megvan-e belőlük.
-Hogy látod a könyv, az írás jövőjét?
- Az írásnak van jövője, a könyvnek is. Az olvasásnak kevésbé. Ezt most fájdalmasan mondom, de lassan többen írunk, mint ahányan olvasnak.
Felnőtt egy generáció, amelyik, ha két diplomája, vagy két-három nyelvvizsgája van, mosolyogva, büszkén mondja, hogy soha nem olvasott egyetlen regényt sem. Meg is mosolyogják a mi korosztályunkat, akik nem csak versekből, de egyes regényekből is, a markánsabb részleteket, hellyel-közzel idézni tudjuk. Nekik ez valamiért nem érték. Én ebben pesszimista vagyok.
Van egy fiatal olvasó réteg, de ők nagyon kevesen vannak.
-Szerinted mi a nehezebb. Megírni egy jó könyvet, vagy végigolvasni egy rosszat?
- Éppen most írok egy könyvet, ami reményeim szerint nem lesz rossz.
Említettem, hogy minden-olvasó vagyok. Mikor angolul tanultam, akkor óvodai pedagógiát, pszichológiai és egyéb szakkönyveket is elolvastam a nyelvtanulás kedvéért.De magyarul is olvastam már igen unalmas, színvonaltalan könyvet.
Most jutott eszembe az angol! Gyorsan megjegyzem, hogy magántanárként, éveken át tanítottam angolt.
-Foglalkoztat a mai magyar, vagy a nemzetközi politika?
- A politika három esztendeje mérsékelten foglalkoztat csak. Korábban nagyon intenzíven, túlságosan is.
El kell olvasni az Apolitikum című írásomat, ahol egy fával beszélgetünk, a főhős, vagy én, azt hiszem, egyesszám első személyben írtam.
Azon kívül, hogy nem beszélgettem a fával, a dátum megegyezik, és a tények is. A negyedvonalú politikát is kívülről ismertem.
Szociális érzékenységem miatt, jobb oldalról biztos balra gondolnak, vallásosságom miatt balról jobbra, és ami nekem a legrosszabb, éppen ezért, akár liberálisnak is képzelhetnek. Ez utóbbi biztosan nem vagyok Az ő felfogásuk áll a legtávolabb tőlem.
-Ha igen, írsz róla?
- Nagyon sok politikát karikírozó írást írtam, amelyekben elsősorban a hatalommal való visszaélés, a társadalom lenyomorítása, a kisember szerencsétlensége, és az érzéketlenség azok az elemek, amelyeket kiemelek.
-Van most szólás és véleményszabadság szerinted?
- Szólás- és véleményszabadság, azt hiszem van, itt, ahol én élek, feltétlenül. Ha azt mondom, hogy a vezetés bármely tagja, szerintem idióta, akkor szerintem nem lehet semmi baj. Én azért mégis inkább fantom országok, fantom nevű népeiről írok, abból ugye nem lehet baj, másként vonatkoztatható több népre is.
-Végül, mit üzensz nekünk, téged olvasóknak?
- Az illő alázattal kérem az olvasót, ha arra érdemesnek találja írásaimat, tegye, és vegye. Tágabban, szeretném, ha nagyobb hittel, több bizalommal, és emberségesebben élhetne író és olvasó. Köszönöm szépen.
Héttorony antológiában:
S. Szabó István, író, a Pipafüst főszerkesztője, a Magyar Újságíró Szövetség rendes tagja, többek között a Gálvölgyi Show egyik állandó szerzője:
Péter Erika, Békéscsabán élő, több irodalmi díjjal is jutalmazott kortárs költőnő, akinek a közelmúltban vált kötelező iskolai tananyaggá egyik verse:
Böröczki Mihály - Mityka, költő, aki a rá jellemző tömör, szeretetteli versben mondja el véleményét:
Maróti György, író, aki Arany Jánossal ellentétben – énektanárból éneklő lett:
Bátai Tibor, költő, a Határon Túli Magyarok Hivatala Dokumentációs, Sajtó és Tájékoztatási Főosztályának nyugalmazott vezetője:
Molnár Péter, író, aki csendesen csak egy irkafirka embernek nevezi magát, a Józsefvárosból:
A szerzőtársak véleményei:
S. Szabó István, író, a Pipafüst főszerkesztője, a Magyar Újságíró Szövetség rendes tagja, többek között a Gálvölgyi Show egyik állandó szerzője:
"Boér Péter Pál szatírikus, elgondolkodtató írásai, időt álló fricskát mutatnak emberi gyengeségeinkből, rohanó, meggondolatlan életünkből. Ha elolvasod ezeket a rövid történeteket, ne csodáld, ha néhol magadra ismersz."
Péter Erika, Békéscsabán élő, több irodalmi díjjal is jutalmazott kortárs költőnő, akinek a közelmúltban vált kötelező iskolai tananyaggá egyik verse:
"Boér Péter Pál novelláiban találkozik a képzelet és a realitás. Abszurd, szürreális álmait sokszor valóságos eseményekre építi. Könnyedén, játékosan bánik a szavakkal, ugyanakkor egyedi látásmódjával meghökkenti az olvasót."
Böröczki Mihály - Mityka, költő, aki a rá jellemző tömör, szeretetteli versben mondja el véleményét:
"Simogató, meleg, érdes,
nyers valóság, baltaéles,
fanyar, édes, tüneményes."
Pethes Mária, költő, versei segítenek abban, hogy érezni képes, emberarcú halandók, ne pedig gépek legyünk:
"Boér Péter Pál karcolatai a mai kor rohanó emberének idejéhez szabott rövid, velős, ironikus, kritizáló célzatú, szellemes és nem utolsó sorban tanulságos szépirodalmi alkotások, amiben magára, jelenére, múltjára ismerhet az olvasó."
"Boér Péter Pál karcolatai a mai kor rohanó emberének idejéhez szabott rövid, velős, ironikus, kritizáló célzatú, szellemes és nem utolsó sorban tanulságos szépirodalmi alkotások, amiben magára, jelenére, múltjára ismerhet az olvasó."
Schmidt Tibor (Theodor), költő, az artpresszo.hu főszerkesztője:
"Boér Péter Pál anekdotikus, abszurd, vagy groteszk novellái mindig töprengésre késztetnek, meghökkentenek, vagy megnevettetnek, de akármelyiket is teszik, mindig átsüt rajtuk az élet legmélyebb tiszteletéből származó derű."
Radnai István, költő-író a Magyar Írószövetség tagja:
"Boér Péter Pál prózája évek óta jelen van a fanyar humorával és egyéni látásmódjával, mondanivalója szürreálisan valóságos."
Maróti György, író, aki Arany Jánossal ellentétben – énektanárból éneklő lett:
„Boér Péter Pál barátom – ha meg nem bántom e címzettel – írásait sokra értékelem. Ezek az elbeszélések, karcolatok, glosszák a legnemesebb arisztotelészi elvárások alapján célirányosak, semmi sallangot, irodalmi önkényeskedést nem tartalmaznak. Továbbá szeretem Péter szociális érzékenységét, humánumát: vagyis remekhangú szerzőnek tartom Őt.”
Ajánlom szíves figyelmükbe, olvassák szeretettel.
Bátai Tibor, költő, a Határon Túli Magyarok Hivatala Dokumentációs, Sajtó és Tájékoztatási Főosztályának nyugalmazott vezetője:
„Boér Péter Pál barátom élvezetes stílusban megírt, hol komoly, hol pedig tréfásra, sőt kifejezetten abszurdra vett történetei sohasem megszívlelendő tanulság nélkül valók. Még a legelvontabb, lelgfilozófikusabb művekben is ráismerünk mindennapjaink színére és fonákjára.”
Molnár Péter, író, aki csendesen csak egy irkafirka embernek nevezi magát, a Józsefvárosból:
"Boér Péter Pál érzékeny, a világ dolgait nem csak szemlélő író. Különleges élménnyé avatja írásait az a nyelv, amelyen megszólal."
Seres László, költő:
Péter barátom egy remek tollú, a szépre és a jóra, az ember magasztos küldetésére érzékeny író, aki fantasztikus hittel és odaadással osztja meg gondolatait az olvasókkal.Sodró lendületű és filozofikus élmélyültségét igényló történetei gazdagítanak, szórakoztatnak és elgondolkodtatnak az élet értelméről, magáról az emberről erényeivel és hibáival együtt.
Kívánom, hogy folytassa ezt a küldetését, teremtsen a továbbiakban is sok szép értéket írásaival mindnyájunk örömére.
A Várad folyóiratban:
http://varad.ro/?q=node/840
http://varad.ro/?q=node/839
http://varad.ro/?q=node/838
http://varad.ro/?q=node/287
http://varad.ro/?q=node/286
http://varad.ro/?q=node/285
Kedves Barátaim!
2011-ben, pályázat révén megjelent a „Le a láncokkal!” című kötetem !
Szinai Balázs idevágó riportja:
Szinai Balázs idevágó riportja:
Megjelent Boér Péter Pál tagunk „Le a láncokkal!” című kötete
Boér Péter Pál írásait többek között itt lehet olvasni:
S. Szabó István előszava a kötethez
Az embernek sok arca van. Az arc mindent elmesél. Mesél örömről, bánatról, kudarcról, életútról, viharról és napsütésről. Az arc, egyben tükör is. A mi tükrünk, mely lehet közönyös, mosolygó, szomorú, síró-nevető, vagy nevetve síró. És minden arcban benne rejlik a lélek, a vidám, az érző, a szenvedő ember lelke. Minden arc, minden lélek történetet rejt. Mert tudjuk, valljuk, hogy mindennek és mindenkinek van legalább egy története. A szerencsésebbeknek több is.
Az írónak nincs könnyű dolga. Hisz ő az az ember, aki arra hivatott, hogy meglássa, papírra vesse, elmesélje a szelíd, vagy éppen vad, netán mosolyra fakasztó, vagy megríkató, esetleg elgondolkoztató történeteket. Történeteket, melyeket az utcán járva, az emberek közt vegyülve, csak ő vesz észre. Mi, átlag emberek, ha valami ilyesmivel találkozunk, csak elmegyünk mellette, vállat vonva, tán észre sem véve azt. Az író, az más! Más szemmel lát, meglát, és mesél. Elmeséli nekünk, embereknek, őszintén, sokszor groteszk, görbe tükröt állítva, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek.
Boér Péter Pál. Nagyváradon született, több mint fél évszázada. Az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel, de – ahogy mondani szokta – még szorítóban van. Környezete hiperoptimistának tartja, és ez a fantasztikus optimizmus kisugárzik teljes lényéből, írásaiból. Szereti, és kiválóan műveli a humort, ezen belül a szatírát, ugyanakkor romantikus alkat. Elveiből nem enged, ugyanakkor toleránsnak, empatikusnak vallja magát. Egész életét Erdélyben élte, éli. Írásaiban megjelenik, visszatükröződik a mindennapok küzdelme, humora, keserű vagy épp vidám perce. 2010-ben jelent meg Nagyító alatt című novelláskötete, melyben abszurd, lényegre törő írásaival mutatja be környezetét, világunkat. Boér Péter Pált az internetes irodalmi oldalak kedvelt szerzői között tartják nyilván. Aktív tagja a 7Torony, a Virtus és a Pipafüst irodalmi újságoknak, folyóiratoknak. Nagy fantáziával, széles látókörrel megírt írásait, határon innen és túlról is olvassák az abszurd humort, szatírát kedvelő olvasók.
S. Szabó István
http://lancolat.blogspot.com/2011/08/megjelent-boer-peter-pal-tagunk-le.html
Kedves Barátaim!
2012-ben, pályázat révén megjelent a „Nonkonformista” című kötetem !
Hátlap:
Id. Bóér Péter Pál hősei – ha nem eget vakaró kutyák, kérges fák vagy bolhák, netán a Magány – egészen hétköznapi emberek. Katonák, északi expedició tagjai, eutanáziológusok, taxisok, szomszédok, panellakók, akik hétköznapi helyzetekben ismerik fel, hogy a dolgok időnként megváltoznak. Időnként olyannyira, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg, a mi barátságtalan világunkon túl vannak olyan csodálatos vidékek, ahol az 1+1+1=1 matematikai formula érvényes.
Drámai történéseknek, a lélek szörnyű rianásainak ábrázolója a szerző, aki így vált ki olvasójából katarzist, és teljesíti a művészet legfőbb feladatát: felkavar és megnyugtat. Fanyar humora még ízesebbé teszi az egy szuszra elmesélt nonkomformista történeteit, amelyeken minden tragikum ellenére átsüt az oly nagyon szükséges derű.
Merítsen hát, kedves Olvasó, belőle!
Ambrus Attila (Brassói Lapok)
Hátlap:
Id. Bóér Péter Pál hősei – ha nem eget vakaró kutyák, kérges fák vagy bolhák, netán a Magány – egészen hétköznapi emberek. Katonák, északi expedició tagjai, eutanáziológusok, taxisok, szomszédok, panellakók, akik hétköznapi helyzetekben ismerik fel, hogy a dolgok időnként megváltoznak. Időnként olyannyira, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg, a mi barátságtalan világunkon túl vannak olyan csodálatos vidékek, ahol az 1+1+1=1 matematikai formula érvényes.
Drámai történéseknek, a lélek szörnyű rianásainak ábrázolója a szerző, aki így vált ki olvasójából katarzist, és teljesíti a művészet legfőbb feladatát: felkavar és megnyugtat. Fanyar humora még ízesebbé teszi az egy szuszra elmesélt nonkomformista történeteit, amelyeken minden tragikum ellenére átsüt az oly nagyon szükséges derű.
Merítsen hát, kedves Olvasó, belőle!
Ambrus Attila (Brassói Lapok)
2O12 decemberi könyvbemutatóm:
Örömmel közlöm első román fordításban megjelent írásaimat.
Hatalmas megtiszteltetés a nagyváradi Iosif Vulcan alapította Revista Familia részéről!
Innen letölthető:
http://arhiva.revistafamilia.ro/2012/2012Iulie-August.pdf
Az E-book Könyvház És Kiadónál jelentek meg a következő köteteim:
http://e-konyvbolt.eu/shop/id-boer-peter-pal-ertuk-es-helyettuk/
http://e-konyvbolt.eu/shop/id-boer-peter-pal-engedelykeres/
http://e-konyvbolt.eu/shop/irodalom/id-boer-peter-pal-megtisztult-ablakok/
http://e-konyvbolt.eu/shop/novella-2/id-boer-peter-pal-nagyito-alatt-novellak/
A Comitatus fplyóiratban:
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2011/03/boer-peter-pal-altatozene.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2010/07/boer-peter-pal-balnalak.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/03/boer-peter-pal-bujocska-szinrol-szinre.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/03/boer-peter-pal-felfuggesztett-zaszlok.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/04/boer-peter-pal-felfuggesztett-zaszlok.html
A bukaresti rádióban:
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=75305%3Aszabad-szombat-november-24&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
Azoknak, akik tudnak románul:
Örömmel közlöm első román fordításban megjelent írásaimat.
Hatalmas megtiszteltetés a nagyváradi Iosif Vulcan alapította Revista Familia részéről!
Innen letölthető:
http://arhiva.revistafamilia.ro/2012/2012Iulie-August.pdf
Az E-book Könyvház És Kiadónál jelentek meg a következő köteteim:
http://e-konyvbolt.eu/shop/id-boer-peter-pal-ertuk-es-helyettuk/
http://e-konyvbolt.eu/shop/id-boer-peter-pal-engedelykeres/
http://e-konyvbolt.eu/shop/irodalom/id-boer-peter-pal-megtisztult-ablakok/
http://e-konyvbolt.eu/shop/novella-2/id-boer-peter-pal-nagyito-alatt-novellak/
A Comitatus fplyóiratban:
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2011/03/boer-peter-pal-altatozene.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2010/07/boer-peter-pal-balnalak.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/03/boer-peter-pal-bujocska-szinrol-szinre.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/03/boer-peter-pal-felfuggesztett-zaszlok.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/04/boer-peter-pal-felfuggesztett-zaszlok.html
A bukaresti rádióban:
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=75305%3Aszabad-szombat-november-24&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=78795%3Aszabad-szombat-aprilis-13&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=78195%3Aszabad-szombat-marcius-23&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=79015%3Aszabad-szombat-aprilis-19&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=79015%3Aszabad-szombat-aprilis-19&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=79635%3Aszabad-szombat-majus-18&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=80745%3Aszabad-szombat-junius-29&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=80925%3Aszabad-szombat-julius-6&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=81125%3Aszabad-szombat-julius-13&catid=37%3Aeszpresszo&Itemid=61&lang=hu
Pályázatot nyertem! :)
http://holnapmagazin.hu/nyertesek.php
Holnap Magazin - Kozák Gabriella: 37. interjú - Boér Péter Pál
http://holnapmagazin.hu/articles.php?article_id=14731
Nyomtatott Holnap Magazin:
http://nyomtatott.holnapmagazin.hu/?p=254
http://nyomtatott.holnapmagazin.hu/?p=244
http://nyomtatott.holnapmagazin.hu/?p=235
http://nyomtatott.holnapmagazin.hu/?author=1
Üdvözöllek kóbor lovag! Interjú Boér Péter Pállal
http://www.napiaszonline.hu/aktualis/udvozollek_kobor_lovag_interju_boer_peter_pallal_43970
A 2O13, 7. Váradban megjelentek: Fordulók, Gyorsított eljárás, Miénk a gyár, nekünk dudál c. írásain..
http://www.varad.ro/?q=taxonomy/term/162
Székelyhídi könyvbemutatóm:
http://www.erdon.ro/tizenkilencedik-ermelleki-osz/2350225
http://www.reggeliujsag.ro/xix-ermelleki-osz-szekelyhidon/
Kápolnási könyvbemutatóm:
http://www.kapolnasfalu.ro/images/Kepekfalunap2013program/plakat_szombat.jpg
A Comitatus folyóiratban:
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/03/boer-peter-pal-bujocska-szinrol-szinre.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2013/03/boer-peter-pal-felfuggesztett-zaszlok.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2011/03/boer-peter-pal-altatozene.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2010/07/boer-peter-pal-balnalak.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2011/03/boer-peter-pal-gyilkos-menet.html
http://lancolatkonyvtar.blogspot.ro/2012/12/comitatus-folyoirat.html
http://lancolatkonyvtar.blogspot.ro/2013/03/boer-peter-pal-nagyito-alatt.html
http://comitatusfolyoirat.blogspot.ro/2011/03/boer-peter-pal-altatozene.html
H a n g a d ó
http://lancolathaze.blogspot.ro/2011/05/boer-peter-pal-nyikordia.html
A Penna Magazinban:
http://penna.tintaklub.hu/?p=1964
http://penna.tintaklub.hu/?p=2152
http://penna.tintaklub.hu/?p=2434
http://penna.tintaklub.hu/?p=2150
http://penna.tintaklub.hu/?p=2789
http://penna.tintaklub.hu/?p=2917
Kedves Barátaim!
A göteborgi könyvtárban:
http://encore.gotlib.goteborg.se/iii/encore/search/C__SBo%C3%A9r%20P%C3%A9ter%20P%C3%A1l__Orightresult__U1?lang=swe&suite=pearl
V. NAGYVÁRADI KÖNYVMARATON:
http://www.irodalmijelen.hu/2013-nov-22-1557/v-nagyvaradi-konyvmaraton
2013. November 14., csütörtök – Silent Café
(Moszkva utca, Sonnenfeld Palota)
17.30: Megnyitó
18.00: Sike Lajos: A lopakodó riporter (memoár)
18.30: Kinde Annamária: Húzódhatsz közelebb (versek)
18.45: Boér Péter Pál: Engedélykérés (novellák)
19.15: Karácsony Benő: Pjotruska (regény)
19.30: Darvay Nagy Adrienne: Ki vagy? – Hamlet a Claudiusok korában (színház)
20.00: Demény Péter: A lélek trolija (esszék)
November 15., péntek – Silent Café
18.00: Varga Melinda: Űrezüst (versek)
18.45: Szűcs László: Gazoskönyv (publicisztika)
19.30: Miklóssi Szabó István: Purgatórium (16 éven felülieknek!)
20.15: Kistotál – Tasnádi-Sáhy Péter egyfelvonásos színműve
Játékmester: Dimény Levente
Játsszák: a Szigligeti Társulat művészei
November 16., szombat – Eurofoto-Art Galéria
(December 1./Nagyvásár tér 12.)
11.00: Kocsis Csaba – Íróportrék (fotókiállítás)
November 16., szombat – Silent Café
11.30: Maraton Café
November 16., szombat – Bábszínház (Fekete-Sas Palota)
15.00: Tóth Ágnes–Kovács Klaudia: Macskadombi versek
Közreműködik: Stéfán Bodor Mária és Trifán László
18.00: Balázs Imre József: Hadikórház a város szélén (esszék, publicisztikák)
18.30: Gittai István: Csordultig lebegéssel (versek)
19.15: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában
20.00: Zárszó, díjkiosztás
20.15: Lola Blau dalok – Fábián Enikő előadása, közreműködik: Ari Nagy Sándor
A könyvbemutatókon közreműködnek:
Firtos Edit és Mátyás Zsolt Imre színművészek, továbbá Demény Péter, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Simon Judit és Szűcs László.
2013. November 14., csütörtök – Silent Café
(Moszkva utca, Sonnenfeld Palota)
17.30: Megnyitó
18.00: Sike Lajos: A lopakodó riporter (memoár)
18.30: Kinde Annamária: Húzódhatsz közelebb (versek)
18.45: Boér Péter Pál: Engedélykérés (novellák)
19.15: Karácsony Benő: Pjotruska (regény)
19.30: Darvay Nagy Adrienne: Ki vagy? – Hamlet a Claudiusok korában (színház)
20.00: Demény Péter: A lélek trolija (esszék)
November 15., péntek – Silent Café
18.00: Varga Melinda: Űrezüst (versek)
18.45: Szűcs László: Gazoskönyv (publicisztika)
19.30: Miklóssi Szabó István: Purgatórium (16 éven felülieknek!)
20.15: Kistotál – Tasnádi-Sáhy Péter egyfelvonásos színműve
Játékmester: Dimény Levente
Játsszák: a Szigligeti Társulat művészei
November 16., szombat – Eurofoto-Art Galéria
(December 1./Nagyvásár tér 12.)
11.00: Kocsis Csaba – Íróportrék (fotókiállítás)
November 16., szombat – Silent Café
11.30: Maraton Café
November 16., szombat – Bábszínház (Fekete-Sas Palota)
15.00: Tóth Ágnes–Kovács Klaudia: Macskadombi versek
Közreműködik: Stéfán Bodor Mária és Trifán László
18.00: Balázs Imre József: Hadikórház a város szélén (esszék, publicisztikák)
18.30: Gittai István: Csordultig lebegéssel (versek)
19.15: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában
20.00: Zárszó, díjkiosztás
20.15: Lola Blau dalok – Fábián Enikő előadása, közreműködik: Ari Nagy Sándor
A könyvbemutatókon közreműködnek:
Firtos Edit és Mátyás Zsolt Imre színművészek, továbbá Demény Péter, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Simon Judit és Szűcs László.
http://www.erdon.ro/ujra-konyvmaraton-nagyvaradon/2408487
http://www.maszol.ro/index.php/kultura/20737-korhataros-kiadvany-es-mas-inyencsegek-a-varadi-konyvmaratonon
http://biharmegye.ro/node/3235
A Napiász online-ban:
http://www.napiaszonline.hu/korzo/ilyen_az_igaz_szerelem_47182
http://www.napiaszonline.hu/korzo/bunozo_eletek_47268
http://www.napiaszonline.hu/korzo/felsofokon_kikepzett_47355
http://www.napiaszonline.hu/korzo/a_rut_kiskacsa_47451
http://www.napiaszonline.hu/korzo/villano_villamospotlo_villamosok_1_resz_47524
http://www.napiaszonline.hu/korzo/szinikritika_egy_archiv_darab_margojara_1resz_47600
http://www.napiaszonline.hu/ingatlan/kilencen_voltak_47988
A Reggeli Újságban:
http://boerpeterpal.blogspot.ro/2013/08/a-fal.html
Vélemények:
Egy regény margójára*
Egy groteszk világban zajlik a regény, amikor tobzódik a kicsinyes hatalomvágy, az emberi értékek központilag irányított pusztítása, a terror és diktatúra. A könyv lapjairól elénk tárul az ötvenes évek világa – egy romlott, vagy inkább rontott, hazug világ. az olvasó önkéntelenül felkiált magában „ez nem lehet igaz, ilyen nincs!” De bizony ez igaz volt, ez így volt!
Ezt a világot csak a humor segítségével lehetett elviselhetővé tenni. A humor segített megmaradni embernek, tisztességesnek, becsületesnek. A hatalom abszurd úthengere minden ilyen megnyilvánulást a földbe döngölt. Bele a sárba!
Mégis a henger alól, a sárból valami gyönyörű virág dugta ki a fejét és hittel hirdette, hogy van jövő, hogy azért is szép a világ. Ennek a virágnak SZERELEM a neve!
Korrajz, humor, szerelem – ez a regény lényege. Módszere alkalmazkodik a kor bizarr világához. Ettől hiteles.
Bige Szabolcs Csaba
Éltek, ahogy tudtak
Boér Péter Pál Megtisztult ablakok című regényéről
Nemrég olvastam egy olyan könyvet, melynek története, csakúgy, mint mindegyik alakja, még mindig elevenen él bennem. A cselekmény a régmúltban játszódik, vagy ha úgy vesszük, nem is annyira régi múltban. Az ötvenes évek romániai életének eseményei zajlanak előttünk, illetve jelennek meg képzeletünkben egy különleges látásmóddal megáldott szerző előadásában. Ami azt jelenti, hogy mindaz, amiről írt, az vagy megtörtént, vagy akár úgy is megtörténhetett volna, vagy ha valamely történések elképzelhetetlen fordulatnak tetszenének is, azok a humor, a szatíra eszközeivel a mű világában ragyogó hitelességű mozzanatokként lettek ábrázolva.
Amit tudunk az említett korról: az a mérhetetlen szegénység, az ideák lengetése közben diktatórikus, népinek mondott uralom kiépülése, s ami ezzel járt, a mindenbe befurakodó, mindent ellepő félelem lélekmérgező terjedése. Hogyan élhettek mégis mindezzel együtt egy kis faluban, egy iskola tantestületében, a majláti magyar lakosok? A válasz, a valóság szerint: ahogy lehetett, ahogyan éppen tudtak. Annál biztosan sokkal kevésbé vidámkodón, mint ami a könyv lapjairól kiderül; de hát az irodalomnak vannak lélekmentő, -jobbító céljai is – mintegy megfelelve egy korábban sokat idézett szerző korokon átívelően igaz mondásának: az emberiség nevetve búcsúzik múltjától.
A Megtisztult ablakok című írás, kisregény szerzője, Boér Péter Pál kellően ismeri a politika világát, a történelmi és társadalmi összefüggéseket, a falvak és közösségeik életét. Művében képes érzékeltetni az akkortájt különösen számító egymásrautaltságot, egyúttal az emberek nyomorult, kiszolgáltatott helyzetét, s az ebből is adódó feszültséget, ártó gyűlölködéseket. Mégis, bár a jó ugyancsak megfogyatkozott a történtek idején, a regény lapjain csodáknak is örvendhetünk. Hát hol máshol, ha nem egy ilyen könyvben történhet meg, hogy esznek emberek lavórformájú kenyérből, sőt, mindennek tetejében megeshet az a jelenetsor, amikor a megvádoltak összefogva, az önkényeskedő rend saját eszközeivel teszik ártalmatlanná a hatalomnak a feljelentésre kiérkező emberét, a handabandázó ezredest. És számos helyen mosolyt fakasztó, ami s ahogy történik Balázs, Náci, Mózsi, Magdi, Vera tanerők és az itt nem említett többiek életében, amelyet baráti és szerelmes kapcsolatok egyaránt gazdagítanak.
Nehéz volt élni abban az időben, hiszen a kulákosítás, a ráfogott szabotázsok, a klerikális veszély, a megszólítások előírt új módját érintő hibázások mind megannyi kellemetlen következménnyel jártak. Hibázni bőven lehetett, hiszen a társadalmi rendszer változásai éppen elég álságos viselkedésmódot kényszerítettek az emberekre. Tehát volt mit szem előtt tartani, azazhogy mitől a maguk furmányos módszereivel eltérniük. És az, hogy például az elvtársazás és urazás annyi elszólást okozott, s annyiszor került szóba (de mindig újszerű szövegösszefüggésben) a könyvben, nem éppen véletlen. Ez is azért van, hogy eszementségével fokozza a komikumot, s a még inkább kifigurázott előírásokkal hatásosabban szolgálja a fentebb írt módon a múlt elbúcsúztatását. Az olvasó, aki már beavatott volt egyes részleteket illetően, eleve élvezettel figyelte, hogy az azokat újonnan megismerők miként reagálnak. Tetszettek olyan részek is, ahol nagyon trükkösen kellett eljárni valakivel (például Mózsi dirivel) szemben, aki ugyan kedvelnivaló, de felmérni sem képes, hogy merő szeretetből mily kárt is tudna okozni másoknak. A szerző itt is, mint a könyvben végig, kiváló ráérzéssel, az esendő emberek iránti szeretettel, ahol kell, mosolyt csiholóan, ahol az indokoltabb, kinevettetve állította elénk alakjait. Egyszóval tetszett a könyv, élvezettel olvastam. (Ebben a helyenként előforduló betűelütések és egyéb hibák sem zavartak meg különösebben.)
Amikor befejeztem az olvasást, arra is gondoltam: elmúlt, ami elmúlt, de ne higgyük, hogy maradéktalanul. Bizonyos, a könyvben kipécézett jelenségek, mint az emberek közti gyanakvás keltése, a rágalmazások is, mind újra előkerülhetnek, erőre kaphatnak, és ugyanabba a folyóba, ha másutt is, más korban is, kényszerülhetünk megint belelépni. Az ilyen könyvek, mint Boér Péteré, e veszélyek felismerését is segítik, bár sajnos, elhárításukért magukban sokat nem tehetnek.
Tomor Gábor
A történet sokat segít az akkori, sőt a mai kor megértésében. Ez ügyben személyes tapasztalataim is vannak. Barátaimmal többször jártunk Erdélyben. Vittünk, vettünk magyar ismerőseinknek, diákoknak, közösségeknek, amit lehetett és azt is, amit nem. A regény hiteles korrajz. Az élethez, a társadalomhoz való viszonyulás könnyes, humoros, székelyes, mosolyt fakasztó voltát én is tapasztaltam. Fiatal olvasóid számára hihetetlennek tűnhetnek a történések. Pedig az utókornak is tanulságul szolgál. Minden ember értékes a maga módján. Ez szorult helyzetben ismerszik meg leginkább. Átsüt a történeten a mindent átható szeretet – amely sok embernél mélyen rejtve van jelen –és egymás segítése, megbecsülése is. Nem találtam a regényben olyan részletet, amely nem történt, történhetett volna meg. Személyes útjaim során legfeltűnőbb volt a tiszta, magyar beszéd, s a szegénységet részben elfedő emberi tartás, méltóság. Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Szívében, lelkében nemesedhet, aki értőn olvassa.
Kovács György (Kabóca)
Amúgy tanárosan: szívesen és hamar olvastam, vagyis olvastatja magát. Jó a szerkezet, cselekménybonyolítás, befejezés. A figurák is életszerűek, a korrajz is rendben, bár a székely rokonságon kívül, mintha egysíkúak lennének. Jobban egyénítve őket, nem veszett volna el a humoros-ironikus alapállás. Ez adja különben a regény báját, hogy nem veszik túlságosan komolyan se a világot, sem önmagukat.
A párbeszédeket néha megtörik az olvasóknak szánt magyarázatok. Ezekre - jól érezted - szükségük van az azóta felnőtt generációknak, de a szereplők szólama helyett, nyugodtan adhattad volna narrátor szájába.
Az egyéni stílusod megnyerő, bájos a humorod. Hajlamos vagy túl sok jelzőt használni. Tudom, hogy a humor a védjegyed, de merj többször lírai is lenni. Ilyen csodás mondatot: "Szép nagy volt a folyó, hullámzott rajta múlt és jelen", rég nem olvastam! Vagy a végén a csillagos eget leíró rész ("Ne kotorásszak a sötétben, amikor kitárulkozik számomra a világosság.") egyszerűen gyönyörűek!
A korrektúra igen hiányos!
András Emese:
Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat:
http://holdkatlan.hu/index.php/szerzok/userprofile/felhbpp
http://www.napiaszonline.hu/korzo/bunozo_eletek_47268
http://www.napiaszonline.hu/korzo/felsofokon_kikepzett_47355
http://www.napiaszonline.hu/korzo/a_rut_kiskacsa_47451
http://www.napiaszonline.hu/korzo/villano_villamospotlo_villamosok_1_resz_47524
http://www.napiaszonline.hu/korzo/szinikritika_egy_archiv_darab_margojara_1resz_47600
http://www.napiaszonline.hu/ingatlan/kilencen_voltak_47988
A Reggeli Újságban:
http://boerpeterpal.blogspot.ro/2013/08/a-fal.html
A mosoly jel az igent jelenti
Szilágyi Aladár riportja
http://www.erdelyiriport.ro/a-mosoly-jel-az-igent-jelenti-erdelyiriport-1339.html
A montázs magazinban:
MEGJELENT!
A könyv kiadása a Bihar Megyei Tanács Szociális és Közösségi Intézményének támogatásával jött létre. Kiadó: Editura Biblioteca Revistei Familia.
Megjelent Id. Boér Péter: MEGTISZTULT ABLAKOK című kötete.
„Nagyváradon születtem, immáron 54 éve. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Egyszerre vagyok vidám, keserű és fordítva. Vannak dolgok, amiket túl komolyan veszek, mindemellett igencsak empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat.
Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén, erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már Apámmal együtt csillagösvényen járnak.
Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok minden más. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza lett a nagy kedvenc.”
MEGTISZTULT ABLAKOK
Előszó:
Boér Péter Pál regényét egy szuszra végigolvastam. Valamikor az első oldal közepe tájt kezdtem mosolyogni, és ez a mosoly ott maradt az arcomon az utolsó oldalig, sőt elkísért egész nap.
Pedig a regény olyan korba, olyan helyre visz (az ötvenes évek Romániájába), amit nem a mosollyal szoktunk azonosítani. Rettenetes szegénység, a mi múltunkban is kísértő csengőfrász, személyi kultusz – egy kor, egy hely, amikor és ahol talán még a gondolatot is megpróbálták ketrecbe zárni.
Megpróbálták, csakhogy nem sikerült.
Boér Péter Pál regénye korrajz a javából. Ízelítőt kapunk egy – hál’Istennek – azóta már letűnt, zárt világból, amelynek testi-lelki nyomorát talán elképzelni sem tudjuk.
A tanulság azonban mégsem ez. A tanulság nem az, hogy volt egyszer néhány évtized, amikor nem csak a test fagyoskodott a jeges télben kályha és tüzelő nélkül, és nem csak a gyomor éhezett kenyér híján: fázott a lélek is és éhezett a szellem. A tanulság az, hogy az Ember (így, nagy kezdőbetűvel) igenis, akkor is lehetett boldog. Egy rozzant, „többfunkciós” bádoglavór, amelyben ruhát és lábat mosni, mosogatni, sőt kenyeret gyúrni és sütni is lehet, éppen akkora kincs volt – dehogyis: sokkal nagyobb kincs! –, mint ma egy Iphone. A mállott falak, téglából rakott bútorok között éppúgy kivirágzott a szerelem, mint a mai sokfürdős, fűtött garázsos palotákban. És az emberség, sőt: az Emberség ebben az embertelen korban is jelen volt, mert jelen kellett lennie, hogy túlélhetővé tegye, megédesítse azokat a keserű éveket. Mi több - ez az önzetlen egymást segítés, bizalommal egymásra támaszkodás olyan volt akkor, mint egy falat kenyér, sokkal kézzel foghatóbb, sokkal inkább jelen lévő, mint napjainkban. Mára, mintha már nem lenne rá szükség, csendesen átadta helyét a társas magánynak, tévébámuló kérődzésnek, egymásban nem társat, hanem ellenséget kereső gyanakvásnak. Amint a hűség is, a másikat minden körülmények között vállalás, jó- és rossz tulajdonságainknak nem csak elviselése, hanem elfogadása is valami egészen mássá változott időközben: önzéssé, „Mert én megérdemlem” életérzéssé, a választott társat szebbre-jobbra-gazdagabbra-fiatalabbra cserélő, „Ha nem tetszik, legfeljebb elválunk”-féle vállvonogatós életérzéssé. A mai Hercegnéknek nem jutna eszükbe kétségbeesetten, a börtönt is vállalva rohanni morgós-undok férjuruk után– inkább szaladnának az első tányércsörrenésnél a megélhetési jogvédőkhöz.
Mindez a kis falusi iskola mindennapjaiba csomagolva Boér Péter Pál utánozhatatlan stílusában elevenedik meg a lapokon. A szereplők voltak olyan szerencsétlenek, hogy éppen akkor és éppen ott voltak fiatalok – és voltak olyan szerencsések, hogy fiatalságuk édes poharát a rettenetes körülmények ellenére is fenékig ürítették, megkockáztatom: nagyobb élvezettel, mint mai, fűtött lakásban, déligyümölcsön cseperedő, plázákban lézengő, depresszióra hajlamos utódaik.
S hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy jól tudták (amint Boér Péter Pál is jól tudja), hogy létezik egy csodaszer, ami mindig és mindenhol segít: a humor. És az, hogy boldogok vagyunk-e, hogy találunk-e okot nevetésre, nem a körülményeinken múlik, hanem egyes egyedül rajtunk. Erre maga az író is példa – és jól tesszük, ha ezt a példát mindig szemünk előtt tartjuk. No nem afféle szigorú intelemként, ellenkezőleg: Boér Péter Pál szelíd, megbocsátó, mosolygós módján.
Kovács-Cohner Róbert, költő, író, drámaíró
Hátlapszöveg:
Az olyan írások/történetek olvasását élvezem leginkább, ahol egyből és észrevétlenül beleképzelem, beleélem magam a történetbe.
És ez egy ilyen könyv. Különben is szeretem az olvasást, mert nekem legtöbbször többet nyújt, mint mondjuk egy film, talán elsősorban azért, mert olvasáskor sokkal szabadabb a fantázia, sokkal több tere van a képzeletnek. E könyv olvasásakor viszont kissé korlátozott képzelet-terem volt - mert némileg ismerős a helyszín, megéltem, átéltem a kor egy részét. Ha nem jártam volna soha Majláton, akkor is el tudtam volna képzelni a falut, az embereket - akik tipikusak, sok helyre, sok falura jellemzőek. De jártam - igaz, elég régen, akkoriban, amikor a cselekmény történik. Hogy eltelt az idő...
Sok régi emlék sejlett fel, miközben olvastam, láttam, elképzeltem a helyszíneket, az embereket, s arra gondoltam, hogy élték ők át azokat az időket. Újra megértettem: Akkor is lehettek boldogok az emberek... és voltak is... Az ilyen helyzetek kívülről tűnhetnek komédiának, ám belülről sokszor tragikusak is lehetnek. Nem csak a gyakran sanyarú körülmények számítottak-számítanak, hanem az emberség, az emberek, az érzések - és akkor lehetett-lehet örülni is..., még valóban abszurd helyzetekben is, abszurd valóságokban is, helye volt és van a humornak is - mint ahogy azt az írást is egy bizonyos fanyar humor is jellemzi.
Az is többször eszembe jutott, hogy bár azok az idők rég elmúltak, mégis újra meg újra hasonló helyzetek állnak elő, a hatalom hasonlóan próbálja uralni az élet minden területét, hasonló sorsokba hullanak emberek közel és távol, hasonló nehézségeket vészelnek át sok megértéssel, emberséggel, humorral. Olvastam és részletekben felsejlett az egész rejtőzködő valóság, a látható és a láthatatlan. S amikor a végéhez értem, ismét megértettem, milyen nehéz elfogulatlanul írni valamiről, ahol helyszíneket ismerek fel, szereplőkre ismerek rá, helyzetekben látom saját magamat... De nem is kell elfogulatlanul írni - hisz minden írás elfogult...
Elfogultan tetszik az írás, tetszik a stílus.
Anton F. Boer
Stuttgart, 2014-04-15
MEGTISZTULT ABLAKOK
Részlet:
– Náci úgy érezte jeges vizet öntöttek rá, aztán – mert rejtett humorérzéke neki is volt – belekezdett.
Alázatos szívvel léptem tanárinkba,
égi áldás szálljon minden lakójára!
Jövetelem okát elmondom most szépen,
egy kis ünnepély van nálunk készülőben...
Alázatos szívvel léptem tanárinkba,
égi áldás szálljon minden lakójára!
Jövetelem okát elmondom most szépen,
egy kis ünnepély van nálunk készülőben...
Innen prózában folytatta, és elmondta, hogy az előbbi jelenet, amit két napig gyakoroltak, nem véletlen, hanem a valóság. A diribá’ sem hagyná csak úgy pofoztatni magát, ki-berohangálni sem szokás. A sértődést sem veszi senki jó néven, itt a béke uralkodik. Aztán odament és a két fiatal kezét, mint egy lelkész, ceremonikusan összefogta.
– Te leszel a könyvtáros édes Balázs fiam, akinek a barátja ilyen szépen tud verselni, lefőzted az összes vőfélyt, akiket eddig hallottam.
– Pedig ez a legegyszerűbb lakodalmas versike, többet persze nem is tud, gondolom, ezt sem mondta végig, a verselés is elég távol áll tőle, egyet sem tud kívülről.
Vera megnyomta az orrát.
– Puha. Diribá’, ez a fiú hazudik. Ő maga számtalan verset tud kívülről, de több füzetnyit is írt már. Néha, kora este fel-felolvas néhányat nekünk a folyosón.
– Akkor még inkább illik rá ez a feladat. Már nem sok van a vakációig, egyfajta szabadulás, kikapcsolódás, feltöltődés, más részről hiányérzet. Akármilyen darabos alak vagyok gyerekek, én szeretlek titeket, mindnyájatokat, a nebulókat is, és ezt az egész iskolát. Feladatul adom, hogy mindenki lehetőségeihez képest annyi könyvet hozzon otthonról, amennyit csak tud. Egynek már nagyon fogunk örülni, húsznak még inkább. Kiürítjük ezt a szekrényrekeszt, itt lesz a könyvtár.
– Minek három könyvtár egy olyan faluba, ahol nem is olvasnak? – akadékoskodott a valamilyen funkció vállalásától ódzkodó Náci – a falu könyvtárába négyen-öten járnak, ők már mindent elolvastak. A TSZ könyvtár azt sem tudom létezik-e. Rendbe rakták a könyveket, aztán rákattintották a lakatot, de ha bejutottak az egerek, mindet megehették.
– Itt viszont, ha csak azt a néhány könyvet használjuk, hogy a gyerekekkel megszerettetjük az olvasást, már nyert ügyünk van.
Könyve válogatja, nem mindent olvashat az összes korosztály, de amint olvasni tudnak, majd kerítetek egy-egy órát ahol felolvastok, nagyobb osztályokban olvastattok. Meglátjátok, ha gyűlnek a könyvek és mondjuk egy egész szekrényre való lesz, vagy több, akkor a gyerekek elkezdik a kikölcsönzést is, mert egészen más elolvasni valamit, mint meghallgatni. Nektek mondjam? Na sipirc mindenkinek haza, ma nem gyűlünk. A pedagógiai és politikai körök is odébb vannak, mindössze kettő lesz még az idén, gyereknek már nyoma sincs egyetlen épületben sem. Menjetek lelkiekben készülni a hatvankét szabadnapra! Ezt azért jól kifundálták, nem adtak fizetést, de ennyi szabadnap sehol nem jár és most, miután már fizetést is kapunk, ez az egész történelmileg így maradt a hatvankét nappal. Apropó, a szokásos szombati és vasárnapi pikniket a Levendula tó melletti füzesben tartjuk, szerény disznóvágással. Kovács Jóska bácsi elvállalta az első kellemetlen döfés elvégzését, a többit megcsináljuk magunk. Úgy gondoltam mindenki hazavihet egy kilónyit, én ötöt, mert a beszerző mégiscsak én vagyok. Jóllakásig dugig ehetjük magunkat. Nem szükséges vizet hozni, egy demizson bor és pálinka is lesz.
Tudom, a sógornőm az ilyen tanácsokat sosem fogadja meg, mindig hoz magával egy nagy üveg teát. Tegye, ha jónak látja.
– Én vagyok hát a megelőlegezett sógornő – csilingelte nevetéssel tele az irodát Vera. Ezután, mint mikor a hadseregben oszoljt parancsolnak, széledt szét mindenki.
Az elvárások szerint elérkezett az a bomlasztó szombati nap is. Sült a kenyér, csak úgy csiklandozta az orrot, miközben a két „elsőre kihirdetett jegyes” éppen valami nagyon fontos dologgal – az ismerkedésen túl egymás személyének világot megtöltő kisugárzásával – foglalatoskodott. Még a messze hullámzó illatözön is hidegen hagyta őket. Mígnem Náci, a kétes nevű egyértelmű barát elkomorodott fapofával meg nem jelent. Leesett az álluk, ugyanis a kultúrotthon gyér jelmezkészletéből kiguberált egy lakáj felöltőt. Dermedt higgadtsággal, érzelmetlen ábrázattal jelentette be.
– Hölgyem, uram! A nagyra nőtt bukta készen áll, méltóztassanak a szalonba fáradni!
Könyökből előrehajlított bal kezén még egy fehér szalvétaszerűséget is magára aggatott. A meghökkenést rázkódó hahota váltotta fel, amiben az önuralom szobrának mintázója, Náci is pillanatok alatt belépett. Folyt a nevetés, Balázs szobáján átballagva még megpróbált inashoz méltó ajtónállást összehozni, ám miután ez nem sikerült, szinte letépte magáról a jelmezt.
– Ím, itt a kenyér!
– Gyönyörű, édesanyám is megirigyelné – ujjongott Verácska.
– Anyukám is sütött korábban, nem laktunk mindig Váradon – próbálkozott Balázs.
– Hadd lássam közelebbről! Fenséges!
Veronika körbejárta, nézegette, gyönyörködött benne és elsütötte a kettőjük számára végzetes kérdést, bár Balázsnak nem voltak kételyei.
– Mondd Náci, ha kemencéd nincs, még egy sütőd sem, hol sütötted ezt a gyönyörűséget?
– Kérlek szépen kedves komámasszony – nálunk a násznagyot élete végéig komának nevezik az emberek, és akinek násznagya volt a koma, illetve komámasszony...
– Jól előre futottál az időben, de elfogadom.
– Tehát van ugye a dobkályhám és a sarokba, ott az én kemencém. Már visszapakoltam, mint látod.
– Elnézést barátom – törte meg saját csendjét Balázs, mint diótörő a diót – két fémlemezt és az egykoron széknek használt téglaözönt látom. Már rég kirakhattad volna őket, Rózsika és Mihály úgy kistafíroztak székekkel, asztalokkal, sublóttal, komóddal, azt sem tudom, mit hogy nevezzek, mindenünk van. Régiek, padlásról, fészerből valók, de bútordarabok.
– Igen jól mondod, de még mindig ezzel az ütős hangszernevű hevítővel vacakolunk télen, bár a kedves Mózsi diri beígért egy-egy vaskályhát, amelyek valamivel több hőt tárolnak, de az én drága édesanyám cserépkályhájához képest annyit érnek – na jó egy kicsit túlzok –, mint annak idején a tenyeremet sütögető gyertyáim a dobkályhához képest. Megengeded, tehát hogy folytassam?
– Most már nagyon szeretném tudni a titkot, még sosem láttalak kenyeret sütni, pedig néha szoktál.
– Szoktam, meg is kínálok minden kollégát és húzzák az orrukat, inkább eszik a jegyre kapott szappanformájút, mint ezt a szépséget. Nézd meg, olyan, mint egy nagy harapásra váró sütemény, Tehát, a kályha tetejére rakom ezt a fémlapot. Guberáltam! Ne nézz olyan vádló kétkedő szemekkel! Egy helyen találtam kidobva ezeket, de a biztonság kedvéért két úttal hoztam fel őket. Ráteszem hát a kályha tetejére, befedem egy sor téglával, majd körbe még két sort rakok. Ezután befedem, a másik acéllappal, mint a fazekat a fedővel és arra is teszek egy réteg téglát. A hely éppen elegendő ahhoz, hogy a bedagasztott, megkelesztett sütnivalót becsúsztassam a már felizzított kemencémbe. Itt jön a dobkályha szerepe, addig, amíg ez a kis kemence nincs jól átfűlve alulról és nem veszi át az összes tégla a meleget, szóba sem jöhet semmilyen kenyérsütés imitáció. Abból nem sülne ki semmi jó, a szó szoros és átvitt értelmében sem. Tehát becsúsztatom a kelesztett kenyeret...
– Igen furcsa formája van a kenyerednek barátom...
– Persze, annak idején teknőben dagasztottak, sőt mostanság is. Bevető kanállal dobják az előkészített anyagot a felfűtött kemencékbe, de egy ilyen szerény építésű, szétszedhető kemencébe, amit ha nem árulok el nektek sosem jöttök rá, hogy létezik, más megoldás kell. Megkérnélek benneteket, senkinek ne meséljétek el, ez az én egyik titkom.
– A másik a lavór ugye? – mordult Balázs.
– Igen. Jól kisúrolom, mert ez egy több funkciós, sok mindenre alkalmas, igen kedves jószág és benne dagasztok.
– Lavórral együtt teszed be?
– Igen.
– Azért ilyen repedezett hát.
A két szerelmes egymásra nézett és ezt a nézést nem lehetett nem észrevenni. Náci érzékelte, hogy baj van.
– De gyerekek, hát nem szépséges ez a mai napi? Mert bár a mindennapink megvan, de ilyet ritkán ehettek.
– Szemet gyönyörködtető!
Mondta Veronika és megpróbálták nézegetni a kenyeret. Egy rövid ideig sikerült rávenni Nácit, hogy ezt az alkotást nem szabad csak úgy szétvagdosni, összeharapdálni, megenni, hiszen már művészien ropogós héjú és a színe is olyan mintha szándékosan keverte volna ki festőecsettel.
– Ne bolondozzatok, ez egy kenyér! Szép vagy csúnya nem mindegy, de hogy finom, az biztos. Verácska, neked van a legnagyobb stafírungod, engem kenyérvágó késsel elfelejtett felruházni Rózsika. Kés, villa, kanál van, olló is, pedig az nem gyermek kezébe való. Na jó kinőttem én már kétszer is a gyermekkorból, de ilyen speciális feladatok betöltésére való, jókora késem nincs.
– Náci, én nem vágom szét, inkább nézzük és szagoljuk!
– Már megint vicceltek? Mindjárt kihűl, aztán ha bámuljuk még úgy fél napig elkezd majd száradni. Holnaputánra nem olyan lesz, mint a bolti, de csak kicsivel jobb.
Vera felkelt, kiment és töprengett mit tegyen most, egy ilyen sok mindenre használt fémedényben kelesztett kenyér ellenszenvének elűzésére. Azon gondolkodott, hogy a dagasztóteknőkben mindig kenyértésztát gyúrnak,
lisztezik, de látta ő már olyan porosan a szomszéd Kalmárisék dagasztóteknőjét, hogy ahhoz képest minden bizonnyal patyolat tiszta lehetett a kissé bogaras Náci lavórja. Nehezen tudta magát meggyőzni, de eldöntötte, hogy egy barátot nem sért meg és különben is a kenyér megsült, azaz fertőtlenítődött még a lavór is. Micsoda lavór! Ennyi sütés után százszor szét kellett volna esnie, de nem zománcozott volt, hanem – valószínűleg valamivel ötvözet – alumíniumlemezből sajtolt. Jól bírta a meleget.
Visszasietett. Már elszánt arccal tolta félre a férfiakat és jelentette ki diadalmasan, hogy ezt a kenyeret neki kell megszegnie. Felemelte a kést, keresztet rajzolt rá, majd a durcát levágta.
– Ki szereti a durcát? Annak adom.
– Pillanat Verácska, libazsír nélkül mit sem ér a kenyér! Nem akarod talán csak úgy üresen falatozni?
Balázs, amint Náci megfordult, néhány szemváltással metakommunikált jegyesével, aki választási jogát átmenetileg felfüggesztette, bólintott egy nagyon határozottat, és a szemével is igent jelzett. Balázs megcsóválta a fejét és a lábaira mutatott. Vera a szája elé emelte ujját, hangtalan „pszt”mondott és mosolyával meggyőzte jövendőbelijét, hogy az talán a legelső fa kérgét is megette volna a kedvéért.
Náci, még mindig aggodalmas arccal érkezett meg.
– Ti nem tudjátok, miért utasítja vissza mindenki?
– Sejtem barátom. Mert nem gondolják végig az akkurátus súrolás nálad mindent felülmúló tökélyét. Azt meg végképp nem, hogy a megsült kenyér súrolás nélkül is... De ebbe inkább ne gondoljunk bele, mert... – nem folytatta, azt akarta mondani, mert akkor véletlenül sem lesz képes beleharapni – már nagyon éhes vagyok.
– Barátaim, ma este boldoggá tettetek.
– Hoppá Náci, itt szó sincs bigámiáról.
– Lüke! Végre rajtam kívül is eszik valaki normális kenyeret.
– Elárulod, honnan szerezted a libazsírt és ráadásul ennyit?
– El, anyám küldte. Úgy gondolta ezen kívül másra nincs szükségem, mint Nyilas Misinek a kenőcsre. Jaj bocs, ne fintorogjatok már, néha tényleg képes vagyok saját étvágyamat is elvenni. Hát együnk a boldogságotokra!
– Mit mondott az öreg Kiss?
– Most rigmusokat akarsz, vagy válni? Ráadásul ilyen kártyázás közben szajkózott primitív szövegekkel...
– Mondjad már végre, mit mondott az öreg Kiss?
– Nem tudom, a héten beszéltem vele, ha jól emlékszem a válásról beszélt valamit. Na jól van, azt mondta, „ne csak együnk, igyunk is”.
Balázs átment saját rezidenciájára, benyúlt az ágy alá, és hipp-hopp előteremtett egy flaska bort.
– Ezt erre az alkalomra vásároltam...tam...tam!
– Dobolni is tudsz?
– Dobkályhához dobos kell, meg különben sem adtam érte pénzt, Mózsitól kaptam. Persze nem vertem nagydobra.
– De sok dob, milyen alkalomra kell?
– Mit mondott az öreg Nagy?
– Na erre végképp nem válaszolok. Szerintem az a marha, aki folyton iszik!
– Mégis válaszoltál. Pillanat!
Vera ugrott, térült-fordult és három – már-már kispolgári csökevényeknek minősíthető – kristály talpas pohárral tért vissza.
– Ezeket még soha nem használtam mióta eljöttem otthonról, pedig az nagyon régen volt, tizennégy éves koromban. Előbb polgári iskolába mentem, aztán amint rájöttem, hogy értelmetlen időpocsékolás, nyomban Miskolcra a képzőbe, majd igen hamar beálltam a katedra mögé. Azóta ezekből a poharakból most iszunk először.
Koccintottak, elfogyasztották ünnepi libazsíros kenyerüket, és Náci udvarias nyugovóra térője után megkönnyebbült lélekkel folytatták azt, amit a kenyérevés előtt, azzal a tudattal, hogy nem bántottak meg egy barátot. Ráadásul tényleg nagyon finom volt a kenyér.
– Te leszel a könyvtáros édes Balázs fiam, akinek a barátja ilyen szépen tud verselni, lefőzted az összes vőfélyt, akiket eddig hallottam.
– Pedig ez a legegyszerűbb lakodalmas versike, többet persze nem is tud, gondolom, ezt sem mondta végig, a verselés is elég távol áll tőle, egyet sem tud kívülről.
Vera megnyomta az orrát.
– Puha. Diribá’, ez a fiú hazudik. Ő maga számtalan verset tud kívülről, de több füzetnyit is írt már. Néha, kora este fel-felolvas néhányat nekünk a folyosón.
– Akkor még inkább illik rá ez a feladat. Már nem sok van a vakációig, egyfajta szabadulás, kikapcsolódás, feltöltődés, más részről hiányérzet. Akármilyen darabos alak vagyok gyerekek, én szeretlek titeket, mindnyájatokat, a nebulókat is, és ezt az egész iskolát. Feladatul adom, hogy mindenki lehetőségeihez képest annyi könyvet hozzon otthonról, amennyit csak tud. Egynek már nagyon fogunk örülni, húsznak még inkább. Kiürítjük ezt a szekrényrekeszt, itt lesz a könyvtár.
– Minek három könyvtár egy olyan faluba, ahol nem is olvasnak? – akadékoskodott a valamilyen funkció vállalásától ódzkodó Náci – a falu könyvtárába négyen-öten járnak, ők már mindent elolvastak. A TSZ könyvtár azt sem tudom létezik-e. Rendbe rakták a könyveket, aztán rákattintották a lakatot, de ha bejutottak az egerek, mindet megehették.
– Itt viszont, ha csak azt a néhány könyvet használjuk, hogy a gyerekekkel megszerettetjük az olvasást, már nyert ügyünk van.
Könyve válogatja, nem mindent olvashat az összes korosztály, de amint olvasni tudnak, majd kerítetek egy-egy órát ahol felolvastok, nagyobb osztályokban olvastattok. Meglátjátok, ha gyűlnek a könyvek és mondjuk egy egész szekrényre való lesz, vagy több, akkor a gyerekek elkezdik a kikölcsönzést is, mert egészen más elolvasni valamit, mint meghallgatni. Nektek mondjam? Na sipirc mindenkinek haza, ma nem gyűlünk. A pedagógiai és politikai körök is odébb vannak, mindössze kettő lesz még az idén, gyereknek már nyoma sincs egyetlen épületben sem. Menjetek lelkiekben készülni a hatvankét szabadnapra! Ezt azért jól kifundálták, nem adtak fizetést, de ennyi szabadnap sehol nem jár és most, miután már fizetést is kapunk, ez az egész történelmileg így maradt a hatvankét nappal. Apropó, a szokásos szombati és vasárnapi pikniket a Levendula tó melletti füzesben tartjuk, szerény disznóvágással. Kovács Jóska bácsi elvállalta az első kellemetlen döfés elvégzését, a többit megcsináljuk magunk. Úgy gondoltam mindenki hazavihet egy kilónyit, én ötöt, mert a beszerző mégiscsak én vagyok. Jóllakásig dugig ehetjük magunkat. Nem szükséges vizet hozni, egy demizson bor és pálinka is lesz.
Tudom, a sógornőm az ilyen tanácsokat sosem fogadja meg, mindig hoz magával egy nagy üveg teát. Tegye, ha jónak látja.
– Én vagyok hát a megelőlegezett sógornő – csilingelte nevetéssel tele az irodát Vera. Ezután, mint mikor a hadseregben oszoljt parancsolnak, széledt szét mindenki.
Az elvárások szerint elérkezett az a bomlasztó szombati nap is. Sült a kenyér, csak úgy csiklandozta az orrot, miközben a két „elsőre kihirdetett jegyes” éppen valami nagyon fontos dologgal – az ismerkedésen túl egymás személyének világot megtöltő kisugárzásával – foglalatoskodott. Még a messze hullámzó illatözön is hidegen hagyta őket. Mígnem Náci, a kétes nevű egyértelmű barát elkomorodott fapofával meg nem jelent. Leesett az álluk, ugyanis a kultúrotthon gyér jelmezkészletéből kiguberált egy lakáj felöltőt. Dermedt higgadtsággal, érzelmetlen ábrázattal jelentette be.
– Hölgyem, uram! A nagyra nőtt bukta készen áll, méltóztassanak a szalonba fáradni!
Könyökből előrehajlított bal kezén még egy fehér szalvétaszerűséget is magára aggatott. A meghökkenést rázkódó hahota váltotta fel, amiben az önuralom szobrának mintázója, Náci is pillanatok alatt belépett. Folyt a nevetés, Balázs szobáján átballagva még megpróbált inashoz méltó ajtónállást összehozni, ám miután ez nem sikerült, szinte letépte magáról a jelmezt.
– Ím, itt a kenyér!
– Gyönyörű, édesanyám is megirigyelné – ujjongott Verácska.
– Anyukám is sütött korábban, nem laktunk mindig Váradon – próbálkozott Balázs.
– Hadd lássam közelebbről! Fenséges!
Veronika körbejárta, nézegette, gyönyörködött benne és elsütötte a kettőjük számára végzetes kérdést, bár Balázsnak nem voltak kételyei.
– Mondd Náci, ha kemencéd nincs, még egy sütőd sem, hol sütötted ezt a gyönyörűséget?
– Kérlek szépen kedves komámasszony – nálunk a násznagyot élete végéig komának nevezik az emberek, és akinek násznagya volt a koma, illetve komámasszony...
– Jól előre futottál az időben, de elfogadom.
– Tehát van ugye a dobkályhám és a sarokba, ott az én kemencém. Már visszapakoltam, mint látod.
– Elnézést barátom – törte meg saját csendjét Balázs, mint diótörő a diót – két fémlemezt és az egykoron széknek használt téglaözönt látom. Már rég kirakhattad volna őket, Rózsika és Mihály úgy kistafíroztak székekkel, asztalokkal, sublóttal, komóddal, azt sem tudom, mit hogy nevezzek, mindenünk van. Régiek, padlásról, fészerből valók, de bútordarabok.
– Igen jól mondod, de még mindig ezzel az ütős hangszernevű hevítővel vacakolunk télen, bár a kedves Mózsi diri beígért egy-egy vaskályhát, amelyek valamivel több hőt tárolnak, de az én drága édesanyám cserépkályhájához képest annyit érnek – na jó egy kicsit túlzok –, mint annak idején a tenyeremet sütögető gyertyáim a dobkályhához képest. Megengeded, tehát hogy folytassam?
– Most már nagyon szeretném tudni a titkot, még sosem láttalak kenyeret sütni, pedig néha szoktál.
– Szoktam, meg is kínálok minden kollégát és húzzák az orrukat, inkább eszik a jegyre kapott szappanformájút, mint ezt a szépséget. Nézd meg, olyan, mint egy nagy harapásra váró sütemény, Tehát, a kályha tetejére rakom ezt a fémlapot. Guberáltam! Ne nézz olyan vádló kétkedő szemekkel! Egy helyen találtam kidobva ezeket, de a biztonság kedvéért két úttal hoztam fel őket. Ráteszem hát a kályha tetejére, befedem egy sor téglával, majd körbe még két sort rakok. Ezután befedem, a másik acéllappal, mint a fazekat a fedővel és arra is teszek egy réteg téglát. A hely éppen elegendő ahhoz, hogy a bedagasztott, megkelesztett sütnivalót becsúsztassam a már felizzított kemencémbe. Itt jön a dobkályha szerepe, addig, amíg ez a kis kemence nincs jól átfűlve alulról és nem veszi át az összes tégla a meleget, szóba sem jöhet semmilyen kenyérsütés imitáció. Abból nem sülne ki semmi jó, a szó szoros és átvitt értelmében sem. Tehát becsúsztatom a kelesztett kenyeret...
– Igen furcsa formája van a kenyerednek barátom...
– Persze, annak idején teknőben dagasztottak, sőt mostanság is. Bevető kanállal dobják az előkészített anyagot a felfűtött kemencékbe, de egy ilyen szerény építésű, szétszedhető kemencébe, amit ha nem árulok el nektek sosem jöttök rá, hogy létezik, más megoldás kell. Megkérnélek benneteket, senkinek ne meséljétek el, ez az én egyik titkom.
– A másik a lavór ugye? – mordult Balázs.
– Igen. Jól kisúrolom, mert ez egy több funkciós, sok mindenre alkalmas, igen kedves jószág és benne dagasztok.
– Lavórral együtt teszed be?
– Igen.
– Azért ilyen repedezett hát.
A két szerelmes egymásra nézett és ezt a nézést nem lehetett nem észrevenni. Náci érzékelte, hogy baj van.
– De gyerekek, hát nem szépséges ez a mai napi? Mert bár a mindennapink megvan, de ilyet ritkán ehettek.
– Szemet gyönyörködtető!
Mondta Veronika és megpróbálták nézegetni a kenyeret. Egy rövid ideig sikerült rávenni Nácit, hogy ezt az alkotást nem szabad csak úgy szétvagdosni, összeharapdálni, megenni, hiszen már művészien ropogós héjú és a színe is olyan mintha szándékosan keverte volna ki festőecsettel.
– Ne bolondozzatok, ez egy kenyér! Szép vagy csúnya nem mindegy, de hogy finom, az biztos. Verácska, neked van a legnagyobb stafírungod, engem kenyérvágó késsel elfelejtett felruházni Rózsika. Kés, villa, kanál van, olló is, pedig az nem gyermek kezébe való. Na jó kinőttem én már kétszer is a gyermekkorból, de ilyen speciális feladatok betöltésére való, jókora késem nincs.
– Náci, én nem vágom szét, inkább nézzük és szagoljuk!
– Már megint vicceltek? Mindjárt kihűl, aztán ha bámuljuk még úgy fél napig elkezd majd száradni. Holnaputánra nem olyan lesz, mint a bolti, de csak kicsivel jobb.
Vera felkelt, kiment és töprengett mit tegyen most, egy ilyen sok mindenre használt fémedényben kelesztett kenyér ellenszenvének elűzésére. Azon gondolkodott, hogy a dagasztóteknőkben mindig kenyértésztát gyúrnak,
lisztezik, de látta ő már olyan porosan a szomszéd Kalmárisék dagasztóteknőjét, hogy ahhoz képest minden bizonnyal patyolat tiszta lehetett a kissé bogaras Náci lavórja. Nehezen tudta magát meggyőzni, de eldöntötte, hogy egy barátot nem sért meg és különben is a kenyér megsült, azaz fertőtlenítődött még a lavór is. Micsoda lavór! Ennyi sütés után százszor szét kellett volna esnie, de nem zománcozott volt, hanem – valószínűleg valamivel ötvözet – alumíniumlemezből sajtolt. Jól bírta a meleget.
Visszasietett. Már elszánt arccal tolta félre a férfiakat és jelentette ki diadalmasan, hogy ezt a kenyeret neki kell megszegnie. Felemelte a kést, keresztet rajzolt rá, majd a durcát levágta.
– Ki szereti a durcát? Annak adom.
– Pillanat Verácska, libazsír nélkül mit sem ér a kenyér! Nem akarod talán csak úgy üresen falatozni?
Balázs, amint Náci megfordult, néhány szemváltással metakommunikált jegyesével, aki választási jogát átmenetileg felfüggesztette, bólintott egy nagyon határozottat, és a szemével is igent jelzett. Balázs megcsóválta a fejét és a lábaira mutatott. Vera a szája elé emelte ujját, hangtalan „pszt”mondott és mosolyával meggyőzte jövendőbelijét, hogy az talán a legelső fa kérgét is megette volna a kedvéért.
Náci, még mindig aggodalmas arccal érkezett meg.
– Ti nem tudjátok, miért utasítja vissza mindenki?
– Sejtem barátom. Mert nem gondolják végig az akkurátus súrolás nálad mindent felülmúló tökélyét. Azt meg végképp nem, hogy a megsült kenyér súrolás nélkül is... De ebbe inkább ne gondoljunk bele, mert... – nem folytatta, azt akarta mondani, mert akkor véletlenül sem lesz képes beleharapni – már nagyon éhes vagyok.
– Barátaim, ma este boldoggá tettetek.
– Hoppá Náci, itt szó sincs bigámiáról.
– Lüke! Végre rajtam kívül is eszik valaki normális kenyeret.
– Elárulod, honnan szerezted a libazsírt és ráadásul ennyit?
– El, anyám küldte. Úgy gondolta ezen kívül másra nincs szükségem, mint Nyilas Misinek a kenőcsre. Jaj bocs, ne fintorogjatok már, néha tényleg képes vagyok saját étvágyamat is elvenni. Hát együnk a boldogságotokra!
– Mit mondott az öreg Kiss?
– Most rigmusokat akarsz, vagy válni? Ráadásul ilyen kártyázás közben szajkózott primitív szövegekkel...
– Mondjad már végre, mit mondott az öreg Kiss?
– Nem tudom, a héten beszéltem vele, ha jól emlékszem a válásról beszélt valamit. Na jól van, azt mondta, „ne csak együnk, igyunk is”.
Balázs átment saját rezidenciájára, benyúlt az ágy alá, és hipp-hopp előteremtett egy flaska bort.
– Ezt erre az alkalomra vásároltam...tam...tam!
– Dobolni is tudsz?
– Dobkályhához dobos kell, meg különben sem adtam érte pénzt, Mózsitól kaptam. Persze nem vertem nagydobra.
– De sok dob, milyen alkalomra kell?
– Mit mondott az öreg Nagy?
– Na erre végképp nem válaszolok. Szerintem az a marha, aki folyton iszik!
– Mégis válaszoltál. Pillanat!
Vera ugrott, térült-fordult és három – már-már kispolgári csökevényeknek minősíthető – kristály talpas pohárral tért vissza.
– Ezeket még soha nem használtam mióta eljöttem otthonról, pedig az nagyon régen volt, tizennégy éves koromban. Előbb polgári iskolába mentem, aztán amint rájöttem, hogy értelmetlen időpocsékolás, nyomban Miskolcra a képzőbe, majd igen hamar beálltam a katedra mögé. Azóta ezekből a poharakból most iszunk először.
Koccintottak, elfogyasztották ünnepi libazsíros kenyerüket, és Náci udvarias nyugovóra térője után megkönnyebbült lélekkel folytatták azt, amit a kenyérevés előtt, azzal a tudattal, hogy nem bántottak meg egy barátot. Ráadásul tényleg nagyon finom volt a kenyér.
Vélemények:
Egy regény margójára*
Egy groteszk világban zajlik a regény, amikor tobzódik a kicsinyes hatalomvágy, az emberi értékek központilag irányított pusztítása, a terror és diktatúra. A könyv lapjairól elénk tárul az ötvenes évek világa – egy romlott, vagy inkább rontott, hazug világ. az olvasó önkéntelenül felkiált magában „ez nem lehet igaz, ilyen nincs!” De bizony ez igaz volt, ez így volt!
Ezt a világot csak a humor segítségével lehetett elviselhetővé tenni. A humor segített megmaradni embernek, tisztességesnek, becsületesnek. A hatalom abszurd úthengere minden ilyen megnyilvánulást a földbe döngölt. Bele a sárba!
Mégis a henger alól, a sárból valami gyönyörű virág dugta ki a fejét és hittel hirdette, hogy van jövő, hogy azért is szép a világ. Ennek a virágnak SZERELEM a neve!
Korrajz, humor, szerelem – ez a regény lényege. Módszere alkalmazkodik a kor bizarr világához. Ettől hiteles.
Bige Szabolcs Csaba
*Id. Boér Péter Pál: Megtisztult ablakok – Nagyvárad 2014
Éltek, ahogy tudtak
Boér Péter Pál Megtisztult ablakok című regényéről
Nemrég olvastam egy olyan könyvet, melynek története, csakúgy, mint mindegyik alakja, még mindig elevenen él bennem. A cselekmény a régmúltban játszódik, vagy ha úgy vesszük, nem is annyira régi múltban. Az ötvenes évek romániai életének eseményei zajlanak előttünk, illetve jelennek meg képzeletünkben egy különleges látásmóddal megáldott szerző előadásában. Ami azt jelenti, hogy mindaz, amiről írt, az vagy megtörtént, vagy akár úgy is megtörténhetett volna, vagy ha valamely történések elképzelhetetlen fordulatnak tetszenének is, azok a humor, a szatíra eszközeivel a mű világában ragyogó hitelességű mozzanatokként lettek ábrázolva.
Amit tudunk az említett korról: az a mérhetetlen szegénység, az ideák lengetése közben diktatórikus, népinek mondott uralom kiépülése, s ami ezzel járt, a mindenbe befurakodó, mindent ellepő félelem lélekmérgező terjedése. Hogyan élhettek mégis mindezzel együtt egy kis faluban, egy iskola tantestületében, a majláti magyar lakosok? A válasz, a valóság szerint: ahogy lehetett, ahogyan éppen tudtak. Annál biztosan sokkal kevésbé vidámkodón, mint ami a könyv lapjairól kiderül; de hát az irodalomnak vannak lélekmentő, -jobbító céljai is – mintegy megfelelve egy korábban sokat idézett szerző korokon átívelően igaz mondásának: az emberiség nevetve búcsúzik múltjától.
A Megtisztult ablakok című írás, kisregény szerzője, Boér Péter Pál kellően ismeri a politika világát, a történelmi és társadalmi összefüggéseket, a falvak és közösségeik életét. Művében képes érzékeltetni az akkortájt különösen számító egymásrautaltságot, egyúttal az emberek nyomorult, kiszolgáltatott helyzetét, s az ebből is adódó feszültséget, ártó gyűlölködéseket. Mégis, bár a jó ugyancsak megfogyatkozott a történtek idején, a regény lapjain csodáknak is örvendhetünk. Hát hol máshol, ha nem egy ilyen könyvben történhet meg, hogy esznek emberek lavórformájú kenyérből, sőt, mindennek tetejében megeshet az a jelenetsor, amikor a megvádoltak összefogva, az önkényeskedő rend saját eszközeivel teszik ártalmatlanná a hatalomnak a feljelentésre kiérkező emberét, a handabandázó ezredest. És számos helyen mosolyt fakasztó, ami s ahogy történik Balázs, Náci, Mózsi, Magdi, Vera tanerők és az itt nem említett többiek életében, amelyet baráti és szerelmes kapcsolatok egyaránt gazdagítanak.
Nehéz volt élni abban az időben, hiszen a kulákosítás, a ráfogott szabotázsok, a klerikális veszély, a megszólítások előírt új módját érintő hibázások mind megannyi kellemetlen következménnyel jártak. Hibázni bőven lehetett, hiszen a társadalmi rendszer változásai éppen elég álságos viselkedésmódot kényszerítettek az emberekre. Tehát volt mit szem előtt tartani, azazhogy mitől a maguk furmányos módszereivel eltérniük. És az, hogy például az elvtársazás és urazás annyi elszólást okozott, s annyiszor került szóba (de mindig újszerű szövegösszefüggésben) a könyvben, nem éppen véletlen. Ez is azért van, hogy eszementségével fokozza a komikumot, s a még inkább kifigurázott előírásokkal hatásosabban szolgálja a fentebb írt módon a múlt elbúcsúztatását. Az olvasó, aki már beavatott volt egyes részleteket illetően, eleve élvezettel figyelte, hogy az azokat újonnan megismerők miként reagálnak. Tetszettek olyan részek is, ahol nagyon trükkösen kellett eljárni valakivel (például Mózsi dirivel) szemben, aki ugyan kedvelnivaló, de felmérni sem képes, hogy merő szeretetből mily kárt is tudna okozni másoknak. A szerző itt is, mint a könyvben végig, kiváló ráérzéssel, az esendő emberek iránti szeretettel, ahol kell, mosolyt csiholóan, ahol az indokoltabb, kinevettetve állította elénk alakjait. Egyszóval tetszett a könyv, élvezettel olvastam. (Ebben a helyenként előforduló betűelütések és egyéb hibák sem zavartak meg különösebben.)
Amikor befejeztem az olvasást, arra is gondoltam: elmúlt, ami elmúlt, de ne higgyük, hogy maradéktalanul. Bizonyos, a könyvben kipécézett jelenségek, mint az emberek közti gyanakvás keltése, a rágalmazások is, mind újra előkerülhetnek, erőre kaphatnak, és ugyanabba a folyóba, ha másutt is, más korban is, kényszerülhetünk megint belelépni. Az ilyen könyvek, mint Boér Péteré, e veszélyek felismerését is segítik, bár sajnos, elhárításukért magukban sokat nem tehetnek.
Tomor Gábor
A történet sokat segít az akkori, sőt a mai kor megértésében. Ez ügyben személyes tapasztalataim is vannak. Barátaimmal többször jártunk Erdélyben. Vittünk, vettünk magyar ismerőseinknek, diákoknak, közösségeknek, amit lehetett és azt is, amit nem. A regény hiteles korrajz. Az élethez, a társadalomhoz való viszonyulás könnyes, humoros, székelyes, mosolyt fakasztó voltát én is tapasztaltam. Fiatal olvasóid számára hihetetlennek tűnhetnek a történések. Pedig az utókornak is tanulságul szolgál. Minden ember értékes a maga módján. Ez szorult helyzetben ismerszik meg leginkább. Átsüt a történeten a mindent átható szeretet – amely sok embernél mélyen rejtve van jelen –és egymás segítése, megbecsülése is. Nem találtam a regényben olyan részletet, amely nem történt, történhetett volna meg. Személyes útjaim során legfeltűnőbb volt a tiszta, magyar beszéd, s a szegénységet részben elfedő emberi tartás, méltóság. Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Szívében, lelkében nemesedhet, aki értőn olvassa.
Kovács György (Kabóca)
Amúgy tanárosan: szívesen és hamar olvastam, vagyis olvastatja magát. Jó a szerkezet, cselekménybonyolítás, befejezés. A figurák is életszerűek, a korrajz is rendben, bár a székely rokonságon kívül, mintha egysíkúak lennének. Jobban egyénítve őket, nem veszett volna el a humoros-ironikus alapállás. Ez adja különben a regény báját, hogy nem veszik túlságosan komolyan se a világot, sem önmagukat.
A párbeszédeket néha megtörik az olvasóknak szánt magyarázatok. Ezekre - jól érezted - szükségük van az azóta felnőtt generációknak, de a szereplők szólama helyett, nyugodtan adhattad volna narrátor szájába.
Az egyéni stílusod megnyerő, bájos a humorod. Hajlamos vagy túl sok jelzőt használni. Tudom, hogy a humor a védjegyed, de merj többször lírai is lenni. Ilyen csodás mondatot: "Szép nagy volt a folyó, hullámzott rajta múlt és jelen", rég nem olvastam! Vagy a végén a csillagos eget leíró rész ("Ne kotorásszak a sötétben, amikor kitárulkozik számomra a világosság.") egyszerűen gyönyörűek!
A korrektúra igen hiányos!
András Emese:
Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat:
http://holdkatlan.hu/index.php/szerzok/userprofile/felhbpp