Egy kijutni vágyó hang

A TV-maci elbujdosásának hírére nem hördült fel egyetlen gyerek sem, pedig oly hosszú ideig mélázott semmibe tekintő, nagy szemeivel kockás takarója alól, hogy már Paprikajancsinak is megzöldült a piros sapkája. Hajtincsei megőszültek, és számtalan mese felvezetése után a biztos világgá menés nagybőgő húrjaiba csapott. Hiszen lassan ötven éves kor alatt, már senki nem nézett mesét az elmúlt évtizedben. Elavult ő nagyon, mint a barackfán termett barack – amit egy szabálysértő, törvénybe gázolón háztájiban termesztett –, a barackgyárak ellenőrzött, számtalan kötéssel és vegyértékkel pirospozsgásított, lebegő-hebegő biztonságiigazolvány-kiállításával szemben.

A TV-maci elég nagy sztárnak érezte magát – húsz évvel korábbani megkérdőjelezhetetlen népszerűségére alapozva – akkor. Mikor sem országos körözést nem adtak ki, sem eltűntté nem nyilvánították – ezt még egy külvárosi zugból minden sajtótermékbe belekandikálva figyelte –, szívfájdultan hát, tényleg nekiindult úgy a nagy semminek.  

Előbb, hiszen mesefigura ő, báb létére csak picivel, majd egyre meredekebben kezdett el a felhők fölé bandukolni, ahol a mesékből halványan ismert bogarakkal és madarakkal találkozott. Aztán egy jó puha bárányfelhő gyapjába feküdt, és már nem is vágyakozott vissza a gyerekekhez. Ilyennel sem találkozott korábban. Tudják, így éterben felfelé, mesefiguráknak, nagyon tökéletes érthetőséggel jut el minden zsákba vagy egyébbe zárt, kijutni vágyó hang.

Ujjongtak, hogy ettől a levitézlett bénaságtól, végre megszabadultak. Csak egy hetvenkét éves házaspár csinált alapítványt a megmentésére. Úgy ötventől felfelé, azok, akiknek a virágai már rég lepotyogtak, de maguk még állják a viharok szelét, néhányan csatlakoztak, ám nem jöhetett létre az expedíció, beszorította a satu. Még a som árát sem tudták összegyűjteni.

A TV-maci ott hentereg, fecskékkel beszélget, telente cirógatja a hókristályokat és szerencsétlen sorú, félmaroknyi “megmentőjét” szánja. Már-már szánalmasnak érzi, amint kopottas szerelésükben szimpátiafelvonulást rendeznek, és együtt brummogják, kicsit falsul, kicsit lekopaszodottan a "rappa, rappa, rappa, rappará, pa rappá, rappa, rappa rappará…", egyre kevésbé közismert dallamot. Időnként megállnak, gargarizálnak, köpnek egyet, és újra kezdik, "rappa, rappa, rappa, rappará ", aztán gargarizálnak. A gyerekek meg a járdáról röhögnek és bekiabálják:

– A hülyeségek helyett keressetek pénzt, nem arra a kis franctudjahogyhívjákra van szükségünk, hanem rengeteg nagy címletű bankóra. Aztán mi majd eldöntjük, mit veszünk belőle magunknak. Ha elég pénzt adtok, megengedjük azt is, hogy itt robogjatok az utcán, és gargarizáljatok, amennyit akartok. Ha majd nagyok leszünk, ti meg aggastyánok, jól megdobálunk paradicsommal, de a megérdemelt kőzáport elkerülhetitek, ha úgy tesztek, amint mondtuk. Majd Jenci és Zsuzsi, hülye TV-maci-gyárat alapít, ahol ellát benneteket ezzel a marhasággal, mondjuk kétezer eurós darabáron. Pólókat is csinálunk majd, ha brummogni akartok. Ott egye a fene azt a lükét, végre megszabadultunk tőle!