Mennyi mihaszna paraszt, minden ambíció
nélkül, és itt a slepp is. Ilyen-olyan grófok meg bárók, azzal a
kényszerképzettel, hogy ők valakik. Pedig hát, az ükpapa ükpapájának ükpapája
is valami grófféle volt, de keserves harcokkal kivívta magának az egyeduralmat.
– Nem azért lettünk
királyi család, mert léha, céltalan életet éltünk – mélázott baldachinján
henteregve Lili, a trónörökös hercegnő, akinek anyja, Lilianna, a királynő.
Micsoda ordas világ, a
nők elnyomása a mai napig ordít, hiszen az elnyomáshoz való jogot is, az ükpapa
ükpapája harcolta ki, mikor tizenkettedik gyermeke is leányzó lett. Szép idők
voltak azok, ő volt a törvény, egyszerűen beiktatta – nagyon helyesen –, hogy
nem szükséges fiúnak lenni a trón örökléséhez.
Ezért lehetett
legnagyobb lánya – már nem tudom, milyen fokú üknagymama –, az első női király,
ahogy nevezik, királynő. Kemény idők voltak azok, az ükpapát negyvenkét évesen
érte a végelgyengülés, álmában beleszaladt egy arra repülő lándzsába. Kisebb
trónviszály alakult ki, mikor az egyik nagybátyja fürdőt rendezett – gőzölgő emberi
erek nedűjéből –, de az ükpapához hű, nem felségárulók, hozzásegítették egy
vadászbalesethez. Úgy történt, hogy egy eltévedt lövedék hurka, felakasztotta a
fára, s miután a királyt zargatni nem szabad – még ha bitorló is –, ha csak nem
kéri, az őt körülvevők békén hagyták, míg a béke el nem uralta. Szép temetést
rendeztek neki, az ország minden szegletében egyet-egyet. Így ment ez, kérem,
talán kétszáz évvel ezelőttig.
Az utolsó, szakmai
ártalomban elhunyt elődünkre, a konkurens minden-áron-királlyá-lenni-vágyó,
miután jól bekente sajttal, ráuszította az egereket és ocsmányul – de hát akkor
ez volt a szokás, az ő szemszögét is meg kell érteni – összekötözte, hogy
mozdulni sem tudott. Azt hitte, megszabadult a dinasztiánktól, mert nyoma sem
maradt szegény elődömnek. De az egyik egér egy macskával került szembe, az
elődöm macskájával, aki visítva kapta el, és rohant vele az akkori főbíróhoz.
Egy macska, amelyik nem
eszi meg az egeret, minimum gyanússá vált neki. Így aztán egyenesben maradt, az,
ami nekünk jár. Most a lépcsőkorlátmester – a hülye azt képzeli magáról, hogy ő
egy úr, pedig huszonnégy órás készenlétben áll, ha tüsszentek is, jönnie kell –
adott egy katalógust, mert ugye nálunk, királyéknál az utód létrehozása
mindennél fontosabb. Majd ha a mama meghal, én leszek a királynő, bár nagyon
utálok nem királynő lenni, de ezt a néhány évet még ki kell bírnom.
Úgyis negyvenkét éves
már! Úristen, az egyik kuzinom nénikéje száznégy évet élt! Akkor én soha nem
leszek királynő, csak tátom a számat, mint egy hálóba pottyant veréb? Hát egye
fene, nem olyan rossz ez a kitanított hercegnői élet sem. Megtanítottak annyi
mindenre, hogy soha semmibe nem pofázzak bele. Ezt a szót a tévében hallottam!
Nagyon szeretem a tévéműsorokat! Nem is fogok! Olyan macerás volt még a dédapám
élete is, aki, képzeljék el, éjjel-nappal király volt, és nem csak úgy, mint a
mama, aki előtt hajbókolnak, de semmi dolga. A dédpapának még rengeteg munkája
volt.
Az egészben az tetszik
a legjobban, hogy mert kecsesebb vagyok a mamánál, nekem talán nála is jobban
hajbókolnak. Bár, ha belegondolok, a királyi felhőt szétfúvó, pici koromban
sokat mesélt ősi időkről, amikor a helyzetemben levő, eladó korba serdült
trónvárományosok válogathattak, és a papa, az öreg király – aki mindig legalább
negyven éves volt, talán negyvenöt is – az alkalmatlannak minősítettet
megrövidítette. Jó játék lenne, de nekem most katalógusból kell a sok vézna
kuzin közül kiválasztani, ki legyen gyermekeim papája. Képzeljék, egyik sem mer
letegezni, sőt letérdelnek elém! Igaz, pofon is vágnám őket, ha megpróbálnák!
A baj, hogy büntetni
nem lehet, pedig szeretnék, nagyon szeretnék ám! Végignéztem egy pókháló-repedésnyi
idő alatt ezt a felhozatalt, és megparancsoltam a főlépcső-korlátmesternek,
hozzon másik katalógust. Nem baj, ha az egyszerű nép fia lesz – azoké a
szerencsétlen semmirevalóké, akik küzdeni mindig képtelenek voltak és folyton
hálátlankodtak –, pedig mi jobbágyoknak neveztük őket, nem rosszabbágyoknak. Ez
a sok öntelt nagyon senki, nem értékelte soha, a szépen, fentről szóló
beszédet. Nos, meg kell adnom, az a kínálat sokkal érdekesebb volt. Csak így
csendben magunknak: jóval izgalmasabb is! Három hétig lapozgattam, pedig az
első oldalon, mindjárt a legelső alkalmasnak tűnt, de olyan jól esett
végignézni a többit is.
Nem üttethetem le a
fejüket, sem a királyfikét, sem a senkikét, de láttam egy műsort – fúj, de
ordenáré volt –, mikor egy férfi előtt sorakoztak a lányok. Na, ha élhetnék
pallosjogommal, az nem élte volna túl! Ez is egy borzalom, hogy sosem töröltük
el a pallosjogot, de nem ildomos sem azt, sem egyéb hatalmi erőt használni,
ebben a furcsa mai világban. Az viszont nagyon tetszett, mikor egy lány előtt
toporzékoltak, feszengtek, pirultak remegő hangú, csupa gátlás, csupa stressz
férfiak. Úgy potyogtatta ki őket, de úgy! Vau, de tetszett!
Na, kérem szépen, ehhez
hasonlóan, itt is mindenkinek van természetesen videó- és hangfelvétele, a
többiek olyan vigyázz állásban királyoskodnak, láthatóan előre betanult
szöveget nyögdécselve, de az első – ezt a TV-ben is hallottam – azt mondja:
– Szia, kisanyám, ha
kellek, itt vagyok, ha nem, tán még jobban örülök!
Hát ez nekem úgy, de
úgy tetszett, hogy az életben nem keresek nála királyibb vér nemzésére
alkalmasabbat. Azt hiszem, ez a nemzés a nem rossz dolog, de a szülés – a húgom
mesélte, milyen – macerás. Szörnyű! Aztán egyszer láttam egy olyan kicsi
gyereket. Igen, a húgomét. Úgy ordított, hogy menten eldöntöttem, az összes
gyerekem, a születés pillanatától, a kastély legtávolabb eső, hangszigetelt
részében fog lakni, amíg ilyen bőgős állapotú. Dajka mindig akad, én majd, mint
jó trónörökös, teszem a dolgomat. Ez a fiú megfelel, már tíz napja
bejelentettem a verseny végeredményét, és azóta itt lakik, olyan
előismerkedő-szerűségképpen.
A középső húgommal
flangál, ügyes volt a mama, csupa lányt szült. Ezért leszek én a királynő, bár
ebben a mostani időben, teljesen mindegy, hogy királynő vagyok vagy hercegnő.
Nem is nagyon érdekel! Emellett persze annyi gondom van, hogy ezek nélkül a
léhűtők nélkül, már tényleg nem mennék semmire. Az esküvőmet tervezem, éppen a
ruhámat. A dédmama, a mama és Hamupipőke kristálycipős rucijának a kompozíciója
lesz. Nálunk is hét napig fog tartani a lakodalom, nemcsak a mesében, és élni
fogunk, ha meg nem halunk. Most már jöhetnének, szólok is a vőlegényemnek,
olyan cikis helyzetbe hozom, hogy csuda! Király soha nem lehet belőle, ő lesz a
királynő férje. Egészen hülye titulus, nem? Gondoljanak bele, mennyire
kellemetlen ez, egy amúgy igencsak jóképű férfinak. Ha kinyitja a száját, olyan
leszek, mint egy elektromos rája, egyből szembesítem ezzel a megrázó ütéssel.
Mi a fene van itt, hogy mernek csak úgy benyitni hozzám? Na de, húgom, be sem
jelentkeztél, nem is kopogtál, és a vőlegényem is! Mi a fenét csináltok itt?
Távozhatsz húgom. Mondom, távozhatsz!
– Nézd, kislány,
mondanivalónk volna. Van! Azt hiszem jobb, ha kedves királyi véred, húgocskád
mesél.
– Mondd, Rondanella,
mit kapartál ki megint a föld alól, vakondszerű kacsóiddal?
– Lili, légy erős,
összeházasodunk!
– Gratulálok, kopj le,
a vőlegényemmel beszélek tovább!
– Mondom,
összeházasodunk…
– Jól van. Örülök, hogy
neked is akadt valaki.
– Mi házasodunk össze,
a te vőlegényeddel.
Lili gondolatai kétszer
megkerülték a Földet, aztán nagy pislogások után magához tért és még mindig
csak nézett. Egy gombnyomással is elintézhette volna, de olyan jól esett neki,
teljes erőből ordítani.
– Őrség!!!!!!!!!
Berontottak azok a
szerencsétlenek, akik szintén azt hitték magukról, hogy ők valakik, pedig a nap
huszonnégy órájában szolgálatot teljesítettek. Nekik aztán, tényleg minden
csettintésre mozdulniuk kellett.
– A pincebörtönbe
ezekkel!
– Parancsol?
Az őrparancsnok
megszokta, hogy parancsot teljesít, és hogy néha baja is származhat a parancs
nem teljesítéséből. Nem folytatta a kérdőjelezést, egyszerűen megismételte
kijelentőmódban.
– Parancsol.
Nem nagyon értette,
mert azt a börtönt, úgy százötven éve nem használták, de amikor visszatértében
Lili megparancsolta, hogy az ácsokat trombitálja össze és reggelre vérpad
álljon odalent, megrezdült benne a lelkiismeret bizalmi membránja, és legfőbb
Liliannával, Lili anyjával, kötelességének érezte tudatni, hogy lánya már a
hóhérnak is – aki életében nem követett el egyetlen kivégzést sem –, pallosélezésre
adott ki parancsot.
Lilianna meghökkent,
aztán a hóhérral történő konzultálás után – aki egy nagyon rendes, jóhiszemű
bátya volt, elődei valamikor tényleg ropták a kötéltáncot, és fejetlenül is
viselkedtek, de ennek a kis mormotának már csak a cím maradt, remegett, ugyanis
egy legyet sem tudott agyonütni, olyan jószívű kis serény töpörödvény volt –
nagyon megnyugodott. A királynő reggel a kulisszák mögül szemlélte az akciót,
és amikor Lili kiadta a parancsot, hogy "bakó, tedd a dolgod", az
köpött kettőt a tenyerébe, megfogta a bárdja nyelét, ő berontott.
– Jaj, Lilikém, hát
miről maradtam én le? Úgy látom, a húgocskádat és a vőlegényedet fejezgetteted
épp. Nem lehetsz olyan rossz kislány, hogy engem kihagyj belőle. Állj fel
szépen és add át trónusnak használt foteled!
Lili felállt és boldog
volt, hogy a mama végre megérti, hogy ezekkel a jogokkal élni kell, nem csak
úgy, az almáriumban tartani.
– Bakó – szól Lilianna,
a trónörökös Lili anyja –, hármas kivégzés lesz, a két imposztor mellett Lilit
is lenyakazod!
Lili elkezdett remegni,
összecsuklott, és a mama lábait csókolgatta, de az előre beavatott őrség már a
leghidegebbnél is hidegebb vasba verte.
– A trónörökösnek
mindenben elsőbbsége van, vele kezdjük. Bakó, tedd a dolgod!
A bakó, ismét köpött
kettőt a tenyerébe, és a sikító Lili szeme láttára, felemelte bárdját, majd
hatalmasat csapott a feje mellé, a padlóba.
– Oldozzátok el, ide
hozzám! Megtanultad a leckét, lányom? Nem élünk vissza a hatalommal, és nemcsak
azért, mert nem olyan időket élünk! Világos?
– De mama, a vőlegényem
a húgomat akarja elvenni!
– Nem is ismered őt,
lesz másik.
– Rendben van…
– A nyakazást és minden
egyebet felejts el, ami a hatalommal élés és visszaélés körébe tartozik!
– Igen, mama…
– Akkor remek életed
lesz, olyan, mint nagyon keveseknek a világon.
– Igen, mama, felség!
– Hajolj meg rendesen,
és térdelj le!
– Igen, mama!
– Menj szépen, békülj
ki a húgoddal és a vőlegényével, vedd a katalógust, és keress másikat! Úgy
látom, jobb, ha egyszerre hármat-négyet is keresel, de tégy belátásod szerint.
– Igen, mama!
És a királyokat ma már
senki nem akarja felakasztani, mert ők sem akasztanak. Itt a vége, fuss el
véle. A mese, attól még mese marad ám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése