Természetellenes volt...

Az öregedő, szomorú ősember, zsákmány nélkül, szürke kövek között ücsörgött. Tüzet életben tartani köteles asszonya, éppen megszülte a valahányadik gyereküket, két parázsélesztés között. Elaggottak! Harminc felé járhattak már, egyre nehezebb volt a vadászat, és egyre kiszolgáltatottabbakká váltak.

Az ember szeme, izomerejével együtt, arányosan gyengült, és a kőfegyverével megcélzott fatörzset még játékból sem találta el elsőre.

Kevés ideje volt játszadozni, sokan voltak, bár a létszám mindig változott. Medvék, farkasok és egyebek ütemezték a létszámot, ami a vezér matematikai képességein kívülre esett. Az ember, már azt sem tudta, hogy melyikük a gyereke, vagy a rokona. Idegesítette a szüléseknél újra meg újra nyafogó asszonya, mert előfordult, hogy teljesen kiszámíthatatlan jövőjű közös gyermekük miatt majdnem kihunyni hagyta a tüzet. Oda is kiáltotta neki, ha végre túl van rajta, rakja meg, és vághatja a húst, szemezgetheti a bogyót is, ahogy a rendes napi kötelessége diktálja. Odament.

– Ez is lány...

Úgy emlékszik, hogy fiai is vannak, vajon hány? Hamar kiverte a fejéből a töprengést, nemigen tudott addig számolni. Derengett, hogy némelyiküket ellenséges csapatok dárdái és vadállatok vitték el. Természetesen nincs ebben semmi különleges, szomorkodni való, az ember dolga a közösségért halni, ha kell.

Lánya több született, mint fia, és ez nagyon jó, ennek nagyon örült, hiszen ilyen ínséges időkben, amikor se gyümölcs, se erő nincsen, hideg a barlang köve, a tűzrevalót is alig lehet összeszedni; egy-két fiú mindig odavész, a vadállatok is éhesek, nem csak ők. Nem is emlékszik, mióta nem látott húst, de most örült, kimondottan és roppantul örült. Ritkán törődött megszületett gyermekeivel, hiszen nagyobb részük egészen rövid idő alatt elpusztult, de most boldog volt. Nagyon hasznosak az ínségben született leánygyermekek, kiválóan alkalmasak az ellankadt vadászszerencse újraélesztésére. Az, valamiért, semminek sem örül jobban, mint a neki ajándékozott leánygyermekeknek. Mikor megpillantotta az újszülöttet, valami ismeretlen érzéstől befolyásolva, előbb sajnálta feláldozni, persze hosszabban nem gondolkodott a fura képzeten, hiszen tudta, az természetellenes volt...

Ha elegendő idő van felnövekedésükre várni, valamivel jobban szereti a szüzeket, de most, vesztegetni való idő híján, biztosan be fogja érni ezekkel is, különben is még két-három leánygyermek született egyszerre.

Az ősember nézte a tüzet, régi hallgatagságát feladva, őszinte örömtáncot lejtett, a ropogón parázsló rönkök körül. Este elnyomta az álom, és reggel, a többiekkel együtt indította útra, nem egészen egy napos leányát, hogy meggyőzze a vadászszerencsét, az itt maradtak javára. Hosszú, kesergő idő után, először érezte magát igazán boldognak.