Hivatástudat

– Világ életemben becsületes, törvénytisztelő állampolgár voltam. Soha nem kérdőjeleztem meg az igazságszolgáltatás jogosságát. Nehéz és felelősségteljes munkámat mindig öntudatosan, az igen tisztelt bíróság megelégedésére igyekszem végezni.

Nem loptam, nem hazudtam, nem csaltam, nem öltem. Felfoghatatlan ez a társadalmi kirekesztettség, amiben élni kényszerülök. Magam lassan belenyugszom, a feleségem is keserűen bár, de elfogadni kényszerült a népek megvetését. De mit kezdjek a gyerekeimmel, akikkel szóba sem áll senki? Ha meglátják őket, elfordulnak, vagy az égre emelik a tekintetüket, sosem értem, miért. Oda mindig akkor néz az ember, ha az Úrhoz fohászkodik.

Én mindig úgy végzem a munkámat, hogy az ne okozzon senkinek kiábrándulást. Itthon az udvarban naphosszat gyakorlok, ez tudniillik egy rugalmas munkaidejű törvényszéki állás, úgy gondolom, mind közül a legfontosabb. Itt elöl, hogy a népek jól lássák, nem lazsálok.

Előfordul, hogy egy hónapig semmi dolgom, utána két-három munkaköri kötelesség is beugrik. Én soha senkivel nem kivételezek. A törvény szava tévedhetetlen, miként a bíró úr is tévedhetetlen. A szomszéd Lajossal épp olyan kötelességtudóan bántam, mint más idegennel. Akkor mi lehet ennek az ellenszenvnek az oka? Egész nap gyakorolok. Összetett, sokszínű és sokrétű a foglalkozásom. Az adófizetők pénzén négy egymás melletti próbapadot is felállítottam. A kötelekre homokzsákot, a tönkökre vastag rönköt fektetek. Azokon gyakorolok, hogy minden elsőre, zökkenőmentesen menjen le. Érdekes, a kivégzéseken általában akkora a jókedv, öröm nézni, olyan jól szórakoznak ugyanazok, akiknek a háta már fél óra múlva borsódzik tőlem. Pedig hát semmi rosszat nem teszek. Nem öltem, nem loptam, nem raboltam életemben, betartom a törvényt. A törvény egyik alapvető előírása – szerintem a legfontosabb –, hogy a bíró úr utasítását gondolkodás nélkül végre kell hajtani. Nálam ebben hiba nem volt. Környezetemben sokan ellene szegültek, ilyenkor általában munkavégzésre kényszerülök. De mi lehet ezeknek a baja velem? Úgy kerülnek, mint a pestisest. Akkor bezzeg jó voltam, amikor a bíró úr a járvány közepén kihirdette, hogy minden pestisgyanúsat azonnal ki kell végezni. Rendesen végeztem a munkámat akkor is. A népek örültek, hogy megszabadulnak a törvényszegőktől, akik önként nem mentek karanténba, és nem adják tovább a fekete halált. Most egy francia ember a bárd helyett kitalált egy egyszerűbb eljárást, épp abban képzem magam és mégsem szeretnek. Én a Szakácsot Szakácsnak, a Szabót Szabónak, a Kovácsot Kovácsnak nevezem. Miként a feleségeiket Szakácsnénak, Szabónénak és Kovácsnénak. Az én asszonyomat olyan megvetéssel nevezik felváltva Hóhérnénak vagy Bakónénak, amit sosem fogok megérteni. Láttam én már patkótól sántító lovat, csorgó hordót, elszakadt ruhát, de mutasson valaki nekem egy selejtet, ami kikerült a kezemből! És ha azt hiszik, hogy lusta vagyok, nagyon tévednek. Gyakorlás helyett, ha egész nap lenne munkám, egész nap végezném! Nem ijedek meg ettől a kemény fizikai munkától. Ja, kérem, ha tudnák, könnyű nézni, de nehéz csinálni! Olyan fizikai erő kell hozzá, hogy azt el sem tudják képzelni. Ehhez a zsákolás kutyafüle! Arról még nem is beszéltem, hogy szívvel kell csinálni. Egy rossz donga? Kicserélem. Egy rossz patkó? Leszedem. De egy elszúrt kivégzés nekem is és a nézőknek is – legfőképp a bíró úrnak –. fájdalmat okoz. Olyan stresszel csinálom sokszor, hogy mindenkinek megfeleljek, el sem tudják képzelni! Még jó, hogy van csuklya a fejemen, mert látnák, amint pánikszerűen remeg az arcom. Félek, hogy nem fog nekik tetszeni a munkám.

– Józsi fiam, gyere már egy kicsit, légy szíves!

– Mondja, édesapám!

– Állj oda egy kicsit a munkapad mellé! Mikor ütök, csinálj úgy, hogy puff! De csak, ha leesett a rönk, amire rácsapok.

– Puff!

– Még egyszer! A mindenit, ez nem sikerült elsőre. Másodjára is csapok.

– Puff!

– Látják, kérem? Látják? Ezt kell elkerülni, az ilyen malőröket. Mi is lenne, ha a bíró úr ilyeneket látna, hogy a feltétlen tisztelője tönkreteszi az ítéletét egy hebehurgya végrehajtással!

– Na, gyere most át, Józsikám, a másik munkapadhoz! Egyetlen dolgod lesz, csinálj úgy, hogy nyekk!

– Nyekk.

– Jó, ez összejött. Most megállítom az ujjammal a himbálódzást. Körülbelül eddig szokott tartani. Nagyon tetszik a népnek. Utána meg bámulják az eget, és elfordulnak. Mihez kezdenénk a bíró úr nélkül? Ő nagyon kedvel engem. A családom szerencséjére én vagyok a bíró úr jobb keze – ahogyan ő azt mondani szokta, mélységes megtiszteltetésemre –, a törvény keze. Annyira szeret, hogy gyakran a bírósági ítéletek kimondása előtt – tudják, az tulajdonképpen időpocsékoló ceremónia a legtöbb esetben –, munkához juttat. Sok ilyen soron kivüli, a népek szeme elől elzárt szaktevékenységet kell végeznem. Örülök, mert a bíró úrnak dolgozom, akinek mindig mindenben csak igaza lehet. Védelmezi a családomat, nem hagyja elharapózni a törvénysértéseket, eszembe sem jutna olyasmin gondolkodni, mint a múltkor, a harmadik szomszédban a Karcsi, aki hangosan másoknak szétharsogta, hogy a bíró úr önkényesen, hasára ütve, akit akar, azt végeztet ki. Nem is értem, mi az, hogy önkényes. Múlt vasárnap végeztette ki Karcsit. Azért ilyen otromba aljasságot, világrengető alattomos hozzáállást a bíró sem hagyhat szó nélkül. Hová jutnánk, ha az emberek csak úgy nyugodtan és büntetlenül gyalázhatnák az igazságszolgáltatást és annak legfőbb emberét, a bíró urat. Nos, látják, odaadóan szolgálom az igazságot, dolgozom becsülettel, bírósági alkalmazottként. Soha nem loptam, nem hazudtam, nem csaltam, nem öltem. Mondják meg, mi baja lehet az embereknek velem?