Éljünk a lehetőséggel

Tokalea nevében sikítva tombol belőlem az öröm. Olimpiát rendezünk végre! Coubertin báró diadalmas sokoldalúságát mindenfelől megpróbálják kiiktatni, gondolok itt egyértelműen az öt különböző, de olyan egységet kovácsolt sportágra, amit öttusának nevezünk.

Ő, még a pillangóúszás feltalálása előtt, képes volt, dús harcsabajszának vízből kilendítésével jobban teljesíteni a távot, mint utódai. Úgy vívott, kérem, hogy az egy pillanatig sem tűnt vívódásnak, és lefutotta a maratont, kétszer is, ha kellett. Párbajaiban edződve, kiváló céllövő volt, és ha hőlégballon nélkül célba akart érni, lovagolnia kellett. Tehát, mindenben profi volt. Most, a veszélyek veszélyében durmol hajdani dicsősége, mint szárny nélküli galamb a nyitott cápaszáj előtt.

Van az úgy, hogy a dolgok irányt változtatnak. Álmodozón, körmöt rágva, napra meresztett szemekkel, egyik kézzel játékmacit vakarászva, hiába bámulják a nem létező csodalepkék röptét. De itt az olimpia! Ilyenkor mindig lehetőség nyílik egy új sportág beiktatására. Arról sajnos nem tudok, hogy a régieket fel lehet-e ébreszteni.

Tudjuk jól, a száz méteres futás, mire az ember egy nagyot ásít, véget is ér. Különben is annyi futószám van, hogy meg sem lehet számolni!

A döntők nem rosszak, de az egész szórakozásra alkalmatlan, a hosszabb számokat érdemes igazán végignézni. Van, aki a fejkörzés helyett megtornáztatja magát olimpiák alatt, mást álomba ringat, de repceleves legyen, aki unja! Vajon vannak olyanok? Nem hiszem, mert a legvégére hagyott maraton-szám sem likvidálja a közönséget. Ellenkezőleg! Ha az egészet megszakítások nélkül mutatnák, a nézők cipői is harapós kutyákra emlékeztetnének, puszta empátiából, úgy elnyűnék magukat.

Olyan igazi, első perctől az utolsóig mindenkit lázban tartó sportág, sajnos nincs! Ezért, tegye mindenki kezét a homlokára – nincs szükség lázmérőre –, hunyja be a szemét, és mire hármat számol, mondja ki a sportág nevét, amely végigadrenalinozhatná az egész olimpiát, és bizony profik vagyunk benne!

Igen, kérem, eltalálták, ez is egy futószám! A földönfutásról van szó! Nem körbe-körbe, puccos stadionok, festett pályáin, hanem az élet legvalójában!

Ugye, a szám, futás – persze a szó átvitt értelmében –, hiszen mindjárt az elején, a küzdősportok mérlegelése helyett, vércukorszint-, súly- és egyéb mérésekből, ki lehetne szűrni a zabáló doppingosokat. Erre nem elég, kérem, három-négy napig, vagy három-négy hétig koplalni, ide profi szükséges, aki ezt folyamatosan és hosszú ideig képes magas szinten csinálni.

Igen, felvetődik ugye a sport csodája, itt is hatalmas pénzekért vásárolnák meg az igazán nagyokat, akik park közepén, bájos mosollyal üldögélve képesek étlen-szomjan egy szál szétfagyott virágot szagolgatni, tél kellős közepén.

Sok sportág rendkívül költséges, itt mindössze sportolóként egy darab WADA-ellenőrt kellene éjjel-nappali szolgálatba állítani, hogy kiküszöbölje a lejmolást, vagy a felfűtött közönség, netán saját szurkolók, potyaetető sportszerűtlenségét.

Kétcentnyi zsebpénzzel kellene végigcsinálni az egészet. Az a sportoló, aki a két centből akár egy felet is elkölt, biztos vesztes! Ha netán súlymegtartás, vagy nem súlycsökkenés tarkítja a nagyra nyílt szemeik előtt cikázó, éhenkórász karikákat, már indulhatnak is vissza. Szigorúan tilos fedett helyen aludni!

Bonyolult sportág ez, kérem! Hosszú idő kell, míg maguk a sportolók és szakosztályvezetők átlátják a helyezések kiszámításának képletét, de tény, ami tény, az első előtti pillanattól, az utolsó utánig tartana a viadal.

Ma már nem képzelhetünk el szöges dróttal körülvett, ingyen sportolókat. Így ők is dúsgazdagra kereshetnék magukat, de ha a bankszámláikon csüggedő milliárdokhoz hozzá mernek nyúlni, vagy az életformán változtatni – netán megsegélyezni rokont, barátot, ismerőst –, nem csak címeiket veszítenék el. Éppen ezért, ezek a vagyonok mindaddig zárolva lesznek, amíg a húszesztendős, előírt sportolói időszak le nem telik. Olyan ez, mint az ókori gladiátorok élete, akik ha véletlenül öt esztendőt túléltek, aprócska esélyt kaptak egy igencsak feltételes módú felszabadításhoz. Humánus társadalom, ugye? Mi sokkal humánusabbak vagyunk az egymást leöletőknél! Húsz évben határozzák meg a sportolók – kvázi nélküli – hajléktalan, koplaló kúrás életformáját.

Minden egyes olimpiára edzeni kell és tisztességgel felkészülni, különben hová jutnánk. Aki netán túléli a húsz esztendőt – mert ad abszurdum, ilyenek is lehetnek –, azok hozzányúlhatnak, mi több megkaphatják évtizedek alatt beszedett, teljes vagyonukat. Családot alapíthatnak, tulajdonképpen azt csinálnak, amit akarnak. A kevésbé szerencsések – sportról van ugye szó, ahol a részvétel sokkal fontosabb a győzelemnél, hiába mosolygunk ezen –, elhalálozásuk esetén, a felgyülemlett összeget automatikusan elveszítenék a sportág szerelmeseinek javára. Hogy ez mit takar, még nem tudom pontosan. Ki kell dolgozni!

Nos, itt a remek alkalom, kérem! Az olimpia rendezésével, bevezethetjük ezt a sajátos sportágat, ami nem csak a mi erősségünk. Győzzön a jobbik, szokták volt mondani! Földönfutásra fel, lebegjenek az ájulás közeli szédüléstől.