Maga a gyár, egy szigorított börtönre
hasonlított. Különösebb gond nélkül, a felső szintről üvegkukkantón át – még a
bekamerázást is megspórolva –, egyszerű sétányokon ballagva követhetett
mindent, ami a műhelyekben folyt. Olyan szorgalommal tette ezt a
smasszerkedést, mintha örökre ki nem fogyó üzemanyagtartály lett volna
beleépítve, ő maga pedig robusztus, ronda bibircsókos robot lett volna.
Abban a pillanatban,
ahogy valaki véletlenül hársfahasogatás – más részlegeken gyalulás, csiszolás,
összeállítás, fafaragás – közben, pirított henyén másodpercekig lihegett –
ahogy ő nevezte –, szabadságolta. Egy ilyen első osztályú, stílbútor-utánzatot
utánzó gyár profiljába ez nem fért bele.
Rondán nézett ki, és
hasonlított a nevéhez. Kaktusz úr volt ő. Zöld. Bár már az idő koptatása alatt
sárgulni, fonnyadni kezdett, de – ami az övé, az övé – megharcolta ezt a
gyárat. Ha valaki a sors kegyeltjeként abban az érdemben részesült, hogy ott
dolgozhat, tegye!
Minden hársfát
felvásárolt, a raktárrészlegek színültig fűrész alá rendelt hársrönkökkel, több
hektárnyi területet borítottak. Mindenből, amiből lehetett, deszkát visíttatott
a folyton forgó fűrészekkel, a leggyengébbekből szarufák és gerendák készültek.
Járjanak a kezek, hiszen hiába automatizált mindent, amit lehet, a stílbútor
utánzat-utánzó mégiscsak a kézi munka látszatát követelte meg. Így gyaluk, csiszolók
és vésők izzadtak lihegő verítékkel kivert használóik tenyerében.
Az ablak fölött
elégedetten dörzsölte tenyerét, hiszen az egész gyárat telerakta,
"kirúglak, te mocsok lazsáló" mobiltáblákkal, melyek – programozásuk
folytán – egymással ütközés-képtelenül ide-oda gurultak, hogy a fátlanító
hársművelők tempója még véletlenül se menjen a világbajnoki normaszint, Zöld
Kaktusz által megszabott határ alá.
Zöld Kaktusz, a
tulajdonos nagyon szeretett volna sok példányban lenni, hiszen azt a húsz-harminc
legyalogolt kilométert két-háromszázra felvicsoríthatta volna, hogy egyetlen
ember sem tudjon, fül- vagy homlokvakarás ürügye alatt, másodpercnyi rabiga-ledobást
sem engedélyezni magának.
Nem csak tekintetében
zöldült szúrósra Kaktusz úr. Történt ez saját munkamoráljának túlzott
tempósításától. Az állandó bezártság is szúrt, oldalán valódi kaktusztüskék
jelentek meg. Persze nem belőle nőttek ki, bár nagyon szerette volna. Csak
ilyen gúnyába öltözött, és kedvenc szokása szerint, egy liften-libbenéssel a
léhűtő mellett termett, oldalba bökte, ami egyben a "ki vagy rúgva"
mondattal kezdődő, hosszas és szorgalmas ordítozás első aktusa is volt.
Kaktusz úr – rendes
emberiből – előbb világos, majd sötétzöldbe váltása akkor történt meg, amikor
az utolsó félhektárnyi, a Földön valaha létezett hárs is a feldolgozó pályákra
került. Miután az utolsó, munkafázisok alá vetett gerenda is bútorrá lett, már
nagyon szerette volna újrahársasítani a felvásárolt erdők tarolt kopaszságát,
de sem ő, sem más, valamiért a bőség őrületes zavarában egy pillanatig sem
gondolkodott sem újracsemetésítésben, sem vetőmag-megőrzésben. Ekkor lehullt
Zöld Kaktusz összes tövise jelmezgúnyájáról. Maga elfehéredett, szomorkodott.
Hárstalanul állt a kongó csarnokok felett, összeszorult szívvel, mély
lelkiismeret-furdalással, aminek a tárgya az volt:
– Mi a fészkes fenéből
csinálok hársutánzat-utánzó stílbútorokat, ha nincs hársam!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése