Egy meg nem becsült jótevő

Vastag rácsokba kapaszkodik két kézzel, már nem rágja az acélt, mint ki tudja, milyen sok idővel korábban. A dohos, hűvös helyen, ahol mindössze néhány távirányító kijelzője ad némi támpontot szemének a beleszokott homályban, tudomásul vette énjének eltulajdonítását. Már egészen jól tájékozódik, vállig kinyújtott kezével, az erőltetéstől szinte leszakítva magáról. Ujjbegyei az első napon megtapintották a kettesszámú biztonsági – rabságát biztosító – rendszert. Nem túl bonyolult agyalmányt, mindössze egy még sűrűbb fonatú, ugyanolyan vastagságú acélrudakból szőtt hálót, mint amely eltüntette minden más elől. Nem sokat talált abból, aki – talán évezredek óta –, rengeteg más mellett, fénymegvonásra ítélte. Egy szórakozni vágyó, szép szemű, kiegyensúlyozottnak látszó, komoly társadalmi megbecsülés fürdőjében lubickoló, szemüveges – a csont sötétet megszokott szemei ragyogóan látták a szinte semmi fény visszaverődését lencséiről – nyájastól függött. Sosem szólt semmit, csak állt és nézte, néha leült és órákon át gyönyörködött egyszemélyes foglyának kiszolgáltatott mocsokságában.

Nem elég megbecsültnek lenni a társadalomban, az emberek nem adnak igazi verőfényes sikerélményt. Így kizárólag ezekre az alkalmakra felvett szmokingjában, cilinderje alól, mind a két kezével a győzelem jelét settenkedte a levegőbe. Foglya nem sejtette, hogy házuktól néhány kilométernyire, egy természetes barlang mellékjáratának oldalába vájt odvában, a hónapokig tartó segélykiáltásait méterekről sem lehetett hallani, pedig a szabadban hazáig zengett volna sikolya. A föld repedezett volna szárazra övéi talpa alatt, úgy robogtak volna megmentésére.

Már egyenes derékkal sétált fel s alá viszonylag kényelmes cellájában, ahol egy szélső ajtón, nagyjából azonos időintervallumokban kapta a – kimondottan első osztályú – étket.

Fürdőszobája és zuhanyozója is volt, nem lobbant tőle lángra szíve alagútjainak egyetlen pörsenésnyi szakasza sem, de kiegyensúlyozódott, megszokta. Az ajtó arasznyi vastag acéllal tömődött el az étkek bejuttatása után. Már nem próbálta meg az időt sem számon tartani. Egészen jól érezte magát csendjében, amit néha-néha egy külső – börtönrácson kívülről jövő – dallam szakított meg, ahogy viselkedése fogvatartója szempontjából javult. Máskor hangos könyveket is hallgathatott, miközben amaz, egy pohár hegy-gyomra nedűt kóstolgatva szemlélte őt infra szemüvegén át. Gyönyörű volt, amikor menekülésért ordított, ám ezt a beletörődött jó gyereket a maga módján már szerette. Néha jutalmul megpendítette kezével a külső rácsokat. Sejtette, hogy látja, de tudtára is akarta adni: “Meg vagyok veled elégedve, ezt a pendítést most megérdemelted, jó magaviselet esetén, talán még dobolok is legközelebb!”

Soha nem beszélt hozzá, ő annál inkább, persze csak úgy magában. ”Összkomfortos” külcellájában, egész jól megtanult saját magával társalogni. Előbb csak fel-alá sétált. A második év elején, a titokzatos oldalajtón szokatlan időben behuppant valami. Egy futópadot csúsztattak be. Kétoldalt megragadta a kapaszkodókat, és rohant, mintha csak a madarakkal tarkított, nyári, napsütötte ég felhői alatt tenné. Aztán, mert jól viselkedett, fél év múlva kapott egy szájharmonikát is. Fogvatartója elkezdett dobolni, hogy közösen zenéljenek, mikor fújta. Már nem gyűlölte a kint ücsörgőt, de nem is szerette. Megszokta! Ez az ő élete… Egyre közelebb kerültek egymáshoz, attól függetlenül, hogy soha egyetlen szót sem váltottak, ő és – tisztesség szobra – fogvatartója. Az első három év – saját védelmére hozott – nagyon szigorú biztonsági intézkedéseit, egyre lazábban vette, bár soha nem engedte ki. Volt bent toalett, zuhany, kárpitozott ágy, a páncélozott ajtón tisztességgel kapta a csere tisztaruhát és fehérneműt.

Ilyen jóságos, tisztalelkű barát – már így érezte magáról az ordas –, nemcsak a felszínen, idelent is megbecsülést érdemel. Előbb levitte telefonját, amit soha nem tett volna az első időkben, aztán be is kapcsolta. Volt térerő, sokszor kicsengett, de lenyomta. Öt év után, a bizalmi helyzetet olyan fokúnak ítélte meg, hogy már nem találta veszélyesnek felvenni a külhon rácsai előtt, és kedélyes beszélgetésbe kezdett. Semmi nem történt, megnyugodott. Attól a pillanattól kezdve minden nap, szórakoztató művelődésével nem vágta el magát a külvilágtól, mint korábban. Egyebet nem, de a telefonbeszélgetéseit észrevehetően nyugodtan végezhette. A gyerek udvariasan abbahagyta ilyenkor a sétálást, vagy futópadon kocogást, nem is szájharmonikázott, és magában sem beszélt. Milyen lenne az, ha bajba keverné azt, akitől az élete függ, és aki élete jótevője?

Egyik alkalommal, az ötödik év végén, mikor a hosszanti alagút legvégén egy lámpát égetett, a vaksötét feloldásául, mintegy kegyesen megengedve, hogy körvonalasan ugyan, de vendége – rabját így érezte –, láthassa őt.

A gyermek apja hívta. Nagyjából negyedórát beszéltek, és személyiségzavarában valami elképesztő tesztet engedett meg magának és a gyermeknek. Kiejtette az apa nevét. Természetes elvárása volt – már ha az éjsötétet homállyá oldotta –, hogy minden ugyanúgy történjen, mint egyéb beszélgetésekkor, hiszen ezzel bizalmat is ad. Kiváló otthont nyújt, és még sorolhatná! Ő a gondoskodó, akinek jár a köszönet! A másik oldalról a gyerek épp így érezte, ott ül az, aki gondoskodik róla nehéz idők után, amire már csak homályosan emlékezett, de a derengésből valami elementáris – az első nap idegállapotába visszazuhanás – történt, és teljes erővel, torkaszakadtából ordította:

– Apu, itt vagyok!

Fogvatartója nem nyomta le a telefont, folytatta beszélgetést annak ellenére, hogy a vonal túlsó végén az apa ugyanolyan erővel, mint gyermeke, ordította:

– Kicsim, hol vagy, jövök!

Erről sem vett tudomást, folytatta a “tárgyalást”. Rossz gyerek, gondolta, ezért olyan büntetést kap, amilyet még soha, csak ki kell eszelnie! Nem megölni, hiszen mi öröme lenne benne. Másikat is rabolhat, de mennyi ideig tart egy harmonikus kapcsolat kiépítése, mikor már mind a ketten örülnek egymásnak.

Ezt az átmeneti kihágást megtorolja, hogy jegyezze meg egy életen át, nincs az az unalmat árasztó, sötét égő, ami kihegedülné őt ebből az örökre megcsontosodott függőségi viszonyból. Töprengett, és a szomszéd úr – a korábbi szomszéd úr –, csalódottságát ecsetelgette. De hát nem csak az alagút volt sötét és a cella, a lelke is szénfekete volt. Ítélőképessége pedig egy zsákmányával játszadozó ragadozóénál sokkal szerényebb szinten pislákolt. Bemérték!

Mikor a kommandósok rárohantak és lefogták, a cellából kétségbeesetten, "ne, ne bántsátok!" kiáltás hallatszott, és a gyerek szívfájdítóan lelkiismeretfurdalásos zokogásba kezdett, amiért jótevőjét így kicsinálta.