Szegény Vitriola

Hihetetlenül kiegyensúlyozott arcvonásokkal szemezett a plafonnal László, az egyedüli, aki vaskos testalkatával, harmonikus nyugalmával, egyértelműen a kis közösség legfittebbjének látszott. Így az összes látogató tőle kért tanácsot, és egy beképzelt bunkónak könyvelték el, mikor ugyanazzal a rezzenetlen békességgel, rájuk ügyet sem vetve, egy szót sem válaszolt.

Történt hetekkel korábban, hogy egy kis ínyencségnek megfelelő, vasárnap kora esti lustálkodást engedett meg magának. Tudniillik ő a hét hét napjából általában mindegyiket végigdolgozta egészen addig. Akkor, a vele szemben üldögélő – féltenyérnyi zöldre sminkelt szemaljú, kiszolgáláshoz szokott, talán szoktatott – feleségének két mondata között oldalra dőlt, és a padlóra feküdt. Picit még rezgett a jobb oldala, aztán lecsendesedett. Olyan volt, mint aki tágra nyílt szemekkel alszik, vagy inkább – kicsivel korábban, még útra készülődései közben – egy frissen, örökre eltávozott.

Az asszony, mindennel kiszolgálásának tudatában, előbb oldalba akarta rúgni, aztán nagyjából negyed órán át üvöltötte:

– Kelj már fel, te mocsok! Elhiszem, hogy fáradt vagy, de határidős munkát végzel, ilyenkor nincs lazsálás, négykor kelned kell! Még beszélgetünk egy kicsit, aztán megvacsoráztat a cseléd – olyan kéjesen mondta ki ezt a szót –, majd dögölhetsz az ágyban, de ne fetrengj itt a nappali kellős közepén! Úgy elrondítod a képet, mint gobelinbe falazott játékmaci!

Valahol hallotta, hogy létezik a betegség fogalma, és most bajba keveredett, mert mindent – a sminken, étkezésen, alváson és fürdésen kívül – más csinált helyette. Egyedüli igaz szórakozása: nagy képernyős televíziók méretére tátott, manduláját jól láttató szájjal, a nap egész ideje alatt, pasziánszozás helyett üvöltött az akkoriban igencsak szokatlan, rendes munkaidőben cseléd funkcióban alkalmazott, náluk dolgozó nőre. A telefonálást sem egyedül intézte, sőt még a törölközést sem. Halvány fogalma nem volt, hol a telefon-notesz, telefonkönyvet kezelni sem tudott, hiszen az bonyolult, hozzá nem illő, alantasokra tartozó bambavigyorság csak. Módos doktor telefonszámát, az ordítozás után tíz perccel, valahogy megtalálta, és tárcsázott.

– Jó napot, vagy estét! Bocsánat, kérném a doktor urat! A férjem, azt hiszem kisebb rosszullét mímelésébe keveredett. Négy órakor munkába indul, meg kellene gyógyítani!

– Nem lehet, asszonyom, most pillanatnyilag semmilyen körülmények között nem tudom – ha menten vízbuborékká változom, akkor sem –, telefonhoz hívni férjemet.

– Nézze, megfizetem, viszünk cseresznyét, vagy ha maguknak az kell, pénzt, csak hívja már az urát! – hortyogott, fortyogott a kagylóba, a csak felszólító módhoz szokott asszony.

– Az történt, kedveském, hogy minden előzetes bejelentés nélkül kilyukadt a mellhártyája, tegnap műtötték. Közben újra kellett éleszteni.

– Na, most kórházban van?

– Igen.

– Különben egy normális orvosnak tényleg ott a helye! Biztos van ott telefon, ha megadja a számot, felhívom. Mindenképpen kell a segítsége!

– Nem lehet, hölgyem, még majdnem kómában van…

– Hát ilyenek ezek az orvosok, most mi a fenét csináljak?

– Szerintem hívja fel Faragó doktort…

– Meg is teszem. Tudja mit, van ő olyan, mint a maga férje, sőt lehet, hogy jobb is. Diktálja azt a nyavalyás számot – és ezt már ordítva mondta –, minek képzeli magát ez a maga férjecskéje. Ezért van a rengeteg beteg, egyszerűen nem jön a telefonhoz, megműtteti magát. Ugyan, kérem, szégyellhetné magát!

A feleség hökkenni sem tudott a fájdalmasan kínzó lelki görcsben. Azon is túl volt, hogy pettyes allergia lepje el, amikor Vitriola asszony rácsapta a kagylót.

Ez ajkába harapott, sokszínű haját megkócolta, amitől még mérgesebb lett, a sminkje is károsodott. Aztán nagy nehezen – gyakorlat híján időbe telik a bonyolult tárcsázás tevékenységének végrehajtása – megejtette a hívást.

– Jó estét, a férjét kérem!

– Nem tudom a telefonhoz hívni.

– Ne játsszon már maga is, Faragóné, küldje a doktor urat, tudja mit, zavarja a telefonhoz! Annyit fizetek, amennyi csak akar, de jöjjön már, mert ez a nyavalya itt tesped a szoba közepén. Meg kell gyorsan gyógyítani, hogy reggel négykor folytatni tudja, amit elkezdett!

– Nem tudom – suttogta az asszony.

– Mit nem tud, ne ismételgesse magát!

– Tudja, olvasott a lelkem.

– Mit érdekel a maga lelke! A maga lelke olvasgatni szokott? Érdekes szokásai vannak, de ez engem nem érdekel. A dokit küldje hamar! – fortyogta.

– Aztán felnézett és annyit mondott “Szóval ez ilyen. Egészen más, mint elméletben, könyökből”. Bal kezét kinyújtotta és örökre ökölbe szorult…

– Hülyékkel vagyok körülvéve, a dokit küldje!

– Meghalt…

– Ez őrület, mit meg nem engednek maguknak ezek a – betegeket veszélyeztető –, minek nevezzem, orvosok! Még hogy orvos, szóval egészségügyi személyzet. Vérlázító! Na, ott egye meg a fene, lássa, kivel van dolga. Mielőbbi gyógyulást a férjének, és kellemes részvétem! Valami ilyesmit szoktak ilyenkor mondani. Mondja, most mi a fenét csináljak?

– Tudnám javasolni a mentőket…

– Akkor, még egyszer kellemes részvétem!

Paff, lecsapta a kagylót. Doktor Faragóné nem volt abban az állapotban, hogy röpke pillanatképekben derengjen. A délelőtti sokktól egy perc alatt elfelejtette az egész beszélgetést.

Nem volt könnyű a mentő hívása, előbb a tűzoltóság sikeredett, akiktől tábornoki hangnemben követelte, hogy értesítsék a mentőket, mert a férjével nagy baj van. Hogy megy reggel dolgozni, ha nem gyógyítják meg? Végre megérkezett a segítség, elvitték. Három hét után került a rehabilitációra. Már semmijét sem tudta mozgatni, egyetlen szót sem bírt kiejteni, azt sem lehetett tudni, érti-e, amit hozzá beszélnek. Csak feküdt, és nézett csendesen, nyugodtan. A plafon volt a legkedvesebb társa. Igaz, ha akart volna, sem tudott volna mást nézni. A mozgolódás luxusát, ami olyan természetes mindenkinek, piff-paff, elveszítette.

Ez olyan hely, ahol nem tartanak – orvosi szempontból – örökre kilátástalan eseteket, mint Lászlót. Így Vitriola asszony keserves bánatára, egy nap azzal fogadták:

– Itt a zárójelentés, haza lehetne vinni a kedves férjét, asszonyom.

Előzőleg mindenkinek degeszre tömte a zsebét, látták, hogy van miből, nem sajnálták, elfogadták. Látogatási időben egyetlen alkalommal sem segédkezett, még az etetésben sem. A férje érdekes módon beszélni nem tudott, nem volt arcmimikája, de csodálatosan nyelt, tátotta a száját, és a kanálról elégedettnek tűnő mosollyal falta, nyelte az étket. Kisebb és nagyobb megrázkódtatások – amiktől Vitriola asszony öklendezve a száját fogta – történtek. Naponta többször tisztába kellett tenni. Körberohangálta az egész kórházat, az osztályvezető főorvostól az igazgatóig, a főnővértől alnővérekig, de sehogy nem tudta meghosszabbítani a lehetetlen rehabilitációt. Ennek az esélye sohasem nulla, de sokszor nem több mint a zöld spirálalagutak nem létező egymástetszése.

– Nézze, hölgyem – mondta a kezelőorvos –, a férje nem fog reggel munkába menni.

– Akkor mennyi idő múlva?

– Valószínűleg soha! Látja, itt a végleges nyugdíjazása.

– Maga most hülyéskedik velem? Mi a fészkes francból fogunk élni? Különben mit gondol, miből fizetem a gondozó személyzetét?

– Mondjuk, legyen maga a gondozó személyzet…

– Ugyan, kérem, előbb lennék almából terepjáró, mint hogy…

– Ne beszéljen hülyeségeket, inkább konzultáljon a főnővérrel, aki elmagyarázza a teendőket!

– Ilyen nincs, az összes piperecikkem fogyóban, ronda a sminkem is, elcsúszott, alig van már hajfestékem. Mondja, kedves főnővér, mit lehet csinálni? Olyan hülyeséget beszélnek itt ezek az orvosok!

– Semmit! Tudja, jól megtömte a zsebünket. El is fogadtam, mert megdolgoztam érte.

– Igen, igen! Maga megszokta ezt a mocskos bűzt, talán még szereti is.

– Én az embereket szeretem, nem a mocskos bűzt! Szeretek segíteni.

– Mit segíteni?

– Itt senki nem tudja magától még a dolgát sem elvégezni, és a leveskét is meg minden hülyeséget beléjük kell kanalazni. Na, ezt kellene megtanulnia, Vitriola asszony, de ne idegeskedjen, az árt. Még megizzad az arcbőre és lemossa a sminkjét!

Betegek, orvosok és ápolók között nagy egyetértés volt, mikor – jó későn – megérkezett a mentő. Nem szerettek volna ennek a hadirokkantnak és hadirokkant-társnak a helyében lenni. Mert László akár évtizedeket is élhetett volna jó családi háttér mellett, de így, ki tudja… A sarokban, az öreg Ambrus meg is jegyezte:

– Szegény pacák! Ez az egész nő olyan, mint egy rücskös, zöld felmosókefe. Nem akarok budikefét mondani. Ahogy így látlak benneteket, már ismerve a hozzátartozókat, valamivel mindannyiunknak könnyebb helyzete lesz, azt hiszem, igaz, elméletileg kevesebb kilátással. Mondjátok, vajon értette, amikor kicsivel előbb az ágy lábánál harsányan elüvöltözte, "megértetted, szólj, ha vizelni kell". Az a szerencsétlen, nemhogy szólni nem tudott, de nekem úgy tűnt, hogy semmit nem ért.

A szemben ágyról, Béla odaszólt:

– Tudja, Ambrus bátyám, az a rosszabb, ha értette! Lehet, hogy az első szótól az utolsóig mindent felfogott, csak nem tudott válaszolni. Sosem lehet tudni… Hát úgy látom, jön a szokásos vizit az esti futóverseny előtt. Ugye, ez a Vitriola egyedi? Nem szeretnék a hallgatag helyébe keveredni!