Némi átszervezés

– Igazgató elvtárs, kérem, azt hiszem, nagy bajba keveredtem. Nem volt szándékomban a rendszerünk mély igazságait hordozó, azt bölcsen – az élhetőből megtestesítő – gyönyörré alakító szövetsége, egy szóval sem bántani. Én, kérem, nem kérdőjelezek meg semmit, de már nem bírtam tovább! – mondta egyenes háttal, orcáján két szende könnycsepp végigcsorgása közben.

– Mondja, kedves kollegina, mi történt tulajdonképpen? Ugye, nem a vezető erővel került szembe, mert akkor nemcsak nem tudom megvédeni, hanem magam teszem meg a szükséges lépéseket.

– Nem, kérem, a szövetséggel, pontosabban Pataki elvtárssal akadt elvarratlan ügyem.

– A szövetség kisebb gond, most már csak azt árulja el, mi történt!

– Nézze, igazgató elvtárs, a dolog három hete folyik. Már az első nap igen megmérgelődtem, de tudja, hogy van, bizonyos mértékig a szövetség és főleg a párt, munkánk előnyeit szolgálja. De a tanítás háttérbe szorítását én hanyagolásnak nevezem…

– Az szükségszerű és hasznos építőtevékenység is lehet!

– Ugye, nem rossz, ha a gyerekek is megismerkednek a szövetség elnökével, a szövetséggel, és akarva akaratlanul – ezt már olyan nehezen préselte ki magából, hogy összeszorított fogai megfájdultak – a párttal is közelebbi kapcsolatba kerülnek, hiszen – megint nyelt egy nagyot –tudniuk kell, honnan származik minden jó.

– Nézze, kollegina, elmondja végre, mi történt vagy nem? – hagyott fel béketűrésével az addig nyugodt igazgató.

– Kérem szépen, Pataki elvtárs úgy három hete bejött, felszólított, álljak fel a katedrától, majd leült, és elkezdett diskurálni a gyerekekkel:

– Mondd, te ki fia vagy?

– Én, kérem, “ennek meg ennek”.

– És te ki lánya?

– Én “annak meg annak”.

– Nagy kópé az apátok, jó ivócimborák voltunk. Na, hogy viselkedik a tanító néni? Egy szavatokba kerül és lecseréltetem. Tudjátok, nekem, a szövetség elnökének, jogom és hatalmam van ehhez!

Az egyik gyerek, majdnem megkérdezte, milyen szövetségről van szó, de a levegőben úszkáló, furcsa rezonancia arra késztette belsejét, várjon még egy picit.

Pataki elvtárs előadta, hogy ő a legelső ember után, a második legelső, de tulajdonképpen két legeslegelsőről van szó a községben. Nem is nagyon lehet eldönteni, kettőjük közül ki a főnök, a párttitkár, vagy ő.

– Különben nagyon nem szeretem az iskolát, én egy osztályt jártam csak, mert szegény szüleim voltak. Abban az előző, mocskos rendszerben, nem volt lehetőségem kijárni… hány osztály is van, így az iskolákban általában?

– Nyolc, Pataki bácsi, kérem – mondta az egyik kisgyerek.

– Azt a mindenit, nem is gondoltam, az én koromban, ha jól emlékszem, talán három volt.

– Igazgató elvtárs, itt kényszerültem először közbeszólni, hogy Pataki elvtárs, kérem, itt a rendszerváltás előtt is nyolc osztály volt, igaz, mocskos, elnyomó tanokkal.

„Ne okoskodjon!”, fortyant rám és folytatta.

 – Gyerekek, mától kezdve minden nap bejövök, beszélgetünk egy jót. Meleg is van, utálom a téli hideget, nem sietek, minek ez a sok hülyeség? Tömik a fejeteket, mit is tanultok ti? Mondjad csak, te ott!

– Kérem szépen, írni, olvasni, számolni, verseket, énekelni, rajzolni, ja, és még román nyelvet is napi egy órában.

– Miért nem mentek inkább az apátoknak segíteni?

– Igazgató elvtárs, itt kényszerültem ismét közbevágni, hogy a párt direktívája szerint, kötelező megfelelően képezni az ifjúságot, ez pedig minimum nyolc osztályt jelent. Megjegyzem, tajtékpipával rondította a levegőt, és majdnem felnégyelt a tekintetével. Azt hiszem, egyértelműen a képzetlenségére történő utalásnak vette, pedig én ilyent nem akartam.

– Kollegina nyugodtan akarhatta volna, hiszen ő egy tényleges analfabéta, a nevét sem tudja leírni. Legalább egy betűt, mondjuk a Patakiról a "P"-t megtanulhatna leírni, és utána krikszkrakszolhat. De nem, ő állandóan krikszkrakszol, ahogy a kezére esik. Ismeri milyen az, mikor az embernek nincs írásra szokva a keze, sokszor szétszakítja a papírokat. De hát ebből nem kellett volna akkora ügyet csinálni!

– Nem is csináltam, de jött másnap, harmadnap is. Három hét után szóltam neki, hogy Pataki elvtárs, kérem, én itt a párt megbízásából – megint a fogára harapott és nyelt – teszem a dolgomat, ezekből a gyerekekből rendes polgárt, akarom mondani, állampolgárt – nagyon megijedt, hogy rosszat mondott – kell faragnom, bocsánat, nevelnem – itt is megijedt szegény –, ezért én odateszek a kályha mellé egy széket, díszvendégnek tekintem. Végigülheti az összes órát, egy kérésem van, tegye ezt néma csendben. Itt, kérem, dolgozunk, én is, a gyerekek is.

Hát ez történt, kérem, igazgató elvtárs. Ahogy én ismerem, ez az ember itt helyben és a megyénél is feljelent. Kirúgat az állásomból…

– Jó hogy szólt, tudja, Soós elvtárs, az alapszervezeti titkár, személyes jó barátom, már intézkedem is, hogy semmivel semmit ne tudjon ártani. Különben egymás közt vagyunk, megsúgom, ki nem állhatom az ilyen helyi kiskirályokat, akik azt képzelik magukról, hogy… Én nem folytatom, ha nem haragszik, menjen nyugodtan. Most nem elveszítette, hanem bebetonozta az állását, amíg én vagyok az igazgató. Ez ugyan átmeneti dolog, lehet húsz évig, lehet húsz napig, de azért én is bepörögtem annyira, hogy ezt a Patakit, gyors átszervezéssel, mindenféle funkciójától mentesítsék, és léptessék elő egy, mondjuk kocsisi, netán tehénápolói munkakörbe. Intézkedem is! Menjen, kollegina, végezze a dolgát! A dolgozó népet szolgálom… – mondta az igazgató viszonylag meggyőzően.

– A dolgozó népet szolgálom – válaszolta, jóval szerényebb meggyőződéssel, de már mosolyogva a tanítónő.