Holdfogyatkozás

Bár hordágyon vitték a színházba, el is akarták halasztani az előadást, de nem engedte. Ugyan más hajóban evezett, mint Freddie Mercury, aki világgá énekelhette, hogy a shownak mennie kell… nélküle – ezt nem tette ugyan hozzá. Így érzett ő is. Egy előadás akkor maradhat el, ha a színész kómában van, vagy már azon is túl.

Végszóra a színpadig gurították, ott felugrott, berohant, és a duhajul ordibáló, csizmát csapkodó, részeges falu-bivalyát maradéktalanul, maga megelégedésére is nyújtotta. Még szövegen kívül – amit máskor sosem engedett meg magának, mert szinte szentségtörésnek tartotta – elszökkentében, két csizmáját szinte széthasítóan megcsapva, igen meggyőzően ordította bele a nézőtérbe:

– Ihaj-csuhaj, sose halunk meg!

Nyolcszor visszáztak, nyolcszor ugrálta ki magából – egyenként nyolcezerszeresen – az utolsó utáni energiacseppeket. Aztán, a függöny mögött reá váró, tökéletes helyzetfelmérők karjaiba, onnan a hordágyra zuhant. Még csendesen – harsogás, bivalyerő-túltengés milliószoros hiányában – megkérdezte, amit amúgy is tudott:

– Ugye, siker volt?

– Frenetikus, soha meg nem ismétlődő, egyszeri csoda! – válaszolták. – A közönség egy életen át emlékezni fog erre a katartikus élményre.

Aztán már nem az öltöző felé, hanem egy nem színházi öltöztetőhöz vitték, az “ereje teljében”, ki tudja, mitől, pillanatok alatt tragikus körülmények között elhalálozott művészt, aki a kulisszák túlsó oldalára nem volt hajlandó egy szisszenésnyi hírt sem adni arról, amit két éve tudott. Úgy gondolta, a kezében hordott fáklya világítsa be a szűk “nagyvilágot”, amit nézőtérnek neveznek. Nem hunyhatott ki az, amíg személyes lángja égett.