Hídfőállás

A villamos teljes lendületből fékezett, benne az emberek úgy préselődtek egymásra, mint dugig rakott krumplis zsákban a burgonyák. Csikorogtak a leblokkolt kerekek, ahogyan szikrázva csúszott a befékezett jármű. Valami roppanás is hallatszott. Legtöbb utas azon mérgelődött, hogy akár perceket is veszíthet betáblázott idejéből, valahonnan elkésik, vagy dolga végeztével, fáradtan és éhesen, később jut haza, mint szokott.

Nem az történt, amire hasonló helyzetekben számítottak. Máskor a vezető hagyta pácolódni a kocsi töltelékét, most az ajtók azonnal kinyíltak, csakhogy senkinek sem volt kedve gyalogtúrázni, ha már a hosszú várakozás után sikerült egy túlzsúfolt villamosra valahol nagy keservesen felpréselődni. Nem is szállt le senki, az elöl állók, még a vezetőt is akadályozni akarták, hogy fogantyúja mellől, a kinyílt ajtóhoz jusson. Néhány kivétel akadt, a legeslegelöl állók, de ők takartak mindent.

Gyönyörű volt az a híd, túlzás nélkül a Lánchíd mása. Méreteiben, mint mákszem a dinnyéhez viszonyult ugyan hozzá, de építészeti remekmű volt az. Megroppant a közepe, az úttest belsején tenyérnyi repedés tátongott, egyenetlenül, mint a kalapáccsal szétütött dióhéj. Nehéz volt meggyőzni a célba jutni vágyókat, hogy azon a hídon nemhogy villamossal, gyalog sem fognak átjutni. Kerülhetnek, sétálhatnak, ez az egészséges életmód. Udvariasan roppant, csendben, a hídbelső csupa törés volt.

A főhős pár tíz métert kocogott a Körös folyásának ellentétes irányába, aztán az első gyaloghíd előtt abbahagyta. Ha egyszer a hiba ott ácsorog a Köröst átívelve, mondjon bárki bármit, ő igazoltnak tekinti saját késését. Kora ősz volt, és mintha egymásba kapaszkodó, Forma 1-es autók repítették volna, úgy szállt az idő. A sárgás levelű langyosságból, rosták apró szemén átpotyogni képes, csontig hatoló esőt is odébb lökte a magának helyet követelő fagy.

Az eset után néhány hónappal, mikorra a vézna kora tavasz az első erőtlen térfoglalásba kezdett, még didergő éjszakákkal, az éj feléhez közelítő időben, valahonnan arra vitt ismét főhősünk útja. Sietett, a szív fűtötte állapotot hamar elnyomta a hideg, és lassú futólépésből közepes kocogásra váltott. "Azóta biztos megjavították a hidat". Gondolatát az úton keresztbe állított, majdnem tákolt akadályok elhessegették.

Bár tudta, hónapok óta kerülő úton juthat csak kora esti célpontjába, de ami meglepő, az meglepő! Még ilyen vaksötét körülmények között is, mikor a nagybecsű hatalom kegyesen óv a villanyszámla túldagadásától. Meghökkent, bár még nem látta a túloldalt, de az eltávolított úttest igen aggasztóan hatott.

"Nem kerülök, nagyon messze vannak a hidak." Még az ifjúkor – ma már csak emlékezetemben élő – tökéletes látásával, szemébe villant a folyóról visszaverődő, szinte semennyi fény halovány csillanása.

Araszolva haladt, amikor nemcsak jobbról és balról, de hirtelen elölről is előbb sötétet, majd a mederben fodrozódó, rá fittyet hányó Körös bizonytalan mozgását észlelte.

Megállt. Jobbra-balra nézett, és az éjszaka síri csendjében majdnem halottnak tűnő város legfurább pontján, tőle két méterre szemből csillant meg valami.

"Ilyen magas kutya nincs – gondolta –, tehát ember. Talán a javítást, helyreállítást őrzi a nem kívánatos – mint magam is vagyok –, betolakodóktól. Már megint nincs nálam személyi, pedig száz százalék zsaru… Megtanulhattam volna azon az őrsön töltött délutánon, hogy jobb magamnál tartani, de én szurkoló vagyok, és nem hagyom el a csapatot. Remélem, megpukkadnak, azért sem hurcolok magammal ilyesmit. Egyébként ellendrukkerré válnék, és hozzásegíteném őket a meg nem pukkadáshoz."

Rövid filozófiáját befejezve, felkészült a világon a legostobább és leggorombább, Körös feletti ordibálásra, amikor egy nyuszihangú, talán kockás bohócruhát viselő, meredeken részeg karikatúra odadadogta:

– Adj Isten, apuskám, megyünk előre?

– Jó estét – válaszolta –, látom komolyan vették a hídroppanást, pedig nem a tartó pillérek, vagy a szerkezet, csak az úttest repedt meg…

– Ja, szétbontják cakkpakk…

– Mondja, kérem, egyet ért evvel?

– Nem tudom, haver. Nézd csak, néhány másodperce fedeztem fel a semmit, itt ezen a hídvázon.

– Mondja érthetőbben!

– Nekem nincsenek, sosem is voltak elveim, csak úgy gondolom, csonthülyék, hogy elbontják a hidat. Bár felőlem tehetnek másikat is, kettőt-hármat, de miért pont akkor, amikor át szeretnék menni.

– Öregem, ez a híd már nagyon rég munkálatok alatt van, itt voltam, amikor elgyengült.

– Jól van, értem én, de hogy a túróban megyünk át, ha elbontják alólunk?

– Komolyan el akarják bontani, csak azért, mert valaki a szájába harapott? Bár feltűnt, hogy a szélső korlátokat is leszedték.

– Na, gyere, öreg, itt egy palló, majd szépen kötéltáncolunk rajta!

Ahogy ez lenni szokott, a részeg kibillenés nélkül terpeszkedett át, zsebre vágott kézzel. Emberünk minden szál haja égnek állt, úgy kilengett jobbra. Jó mély a folyó lent, csak éppen teli van cölöpökkel, amelyek egy zuhanás esetén, minden úszástudományát feleslegessé tehetnék. A pityókás mérgelődve fogát csikorgatta.

– Haver, az összes kocsma bezárt! Szerinted normális egy olyan rendszer, ahol este tíz után nem lehet inni?

– Ez a rendszer, úgy ahogy van, nem normális, de nemcsak azért, mert tíz után nem lehet inni, ugye?

– Igen, bizony, reggel is tízig kell várni. Micsoda marhák! Azt gondolják, hogy egy félnapos piálással kiszúrhatják az ember szemét! Persze a pékségek dolgoznak és gyártják a bunkókat…

– Épp akkorákat, mint te – jegyezte meg viccesre alakítva a hídjáró részeg és a kőkemény kenyér közötti párhuzamot.

– Hopp, itt véget ért a semmivédő, szerintem ugorjunk!

Hősünk ekkor vette tudomásul, hogy ezt a majdnem tökéletes állapotú hidat, tényleg elbontják. Talán az úttest sérülése épp jó ürügy volt egy kellemetlenül nem tetsző valami eltüntetésére. A híd véget ért, nem a parton és nemcsak részleteiben, hanem mindenestől. Nagyjából négy-öt méterre a túloldaltól, rajzszögnyi acéldarab sem jelezte, hogy arrébb, valaha egy csodaszép, szegecselt remekmű díszelgett.

– Hát, akkor, én ugrom, fogjuk meg egymás kezét – dadogta a piás, és lenézett.

– Ugorjunk! – mondta hősünk, egyetértő melankóliával, a rá sem hederítő, hideg Körös vízéből nyakukat kinyújtó oszlopokra nézve. – Jobb lenne nem szinkronban…

– Ne beszélj ilyen bonyolultan, nem értem!

– Csak annyit akartam mondani, ne ugorjunk egyszerre, főleg ne kézen fogva.

– Jó, akkor te leszel az első!

„Egy frászt”, gondolta emberünk. Bár még emlékezett a part alakjára, de ez a dúlás-túrás mindent megváltoztatott, alig derengett belőle valami. Aztán mégis hátralépett néhányat, és rövid futás után nekilódulva ugrott. Tenyerei valamit elkaptak a parton, szerencsére nem földet, szilárdabbat. Rövid lógás után, bemocskosodott ruhával ugyan, de fent volt. Bezzeg az életsemleges italok embere, tán még repülni is tudott. Feje felett érkezett két talpra. Gurult egyet, felállt és elindult a Körös felé. Hősünk már kint volt a biztos parton.

– Öregem, nem jó irányba mész – megfogta, s mint rugóra felhúzott játékegeret megfordította –, arra van előre!

Leseperte magát, és elindult hazafelé.