Fényképész foglalkozási ártalom

Az a reggel is ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Baldachin kimászott az ágyából, lezuhanyozott, akkurátusan megreggelizett, aztán, szakmai ártalomból, benyitott volna a nappaliba. A nagy számok törvénye megérintette szokásának megcukrosodott mézhez hasonló állagát. Álmos volt még, ezért visszament a hálószobába, felrántotta az ablakát, és lépett volna, ha a fal meg nem fogja.

Sötéthez szokott, a szemébe vakító fénytől felordított, jobb kezének mutatóujjába harapott, és előbb daxlijának a szájkosarával próbálta csitítani magát, majd egy talicskányi kipufogógázból  sebesen gyúrt szemsötétítőt készített. Befogta fülét, és remegett a kinti látványtól.

Ömlött a kipufogógáz, mint Aladdin csodalámpájából a szellem. Autók jártak, emberek jöttek-mentek, hemzsegtek, nem, mint odabenn. A szemközti erkélyről, egy hátán kondenzált szőrű macska domborítva vírnyákolt. Lenn, a ház előtt, nyugalom-túltengésben, egy kisméretű bernáthegyi ballagott, felnézett, kalapját megemelte, biccentett.

Baldachin – kora esti palacsintazabálására gondolt előbb – azt hitte, még rémálmodik. Aztán szmogból gyártott, lefeketített szemüveg-improvizációi mögül még mindig túl sokat látott és hallott abból, amit nem akart. A magányos, Szahara közepén álldogáló világítótorony-élethez szokottan, dermedtségében hátrahőkölt.

Előbb bevágta az ablakot, mind a négy sötétítőt ráhúzta, és a lomtárból előrántott kalapáccsal, biztonságosan rászögelte. Megfordult, bezárta hálószobája ajtaját, ásított egy borzalmasat – aminek huzatától a nappali ajtaja kinyílt –, s egy riadt szökkenéssel, hogy a bajt megelőzze, bedobta magát állandó munkahelyére, saját fényképész sötétszobájába.

A kinti iszonyattal való találkozást, a második előhívás idejére, kegyes amnéziája ki is vonta emlékeinek túlzsúfolt tárából, akár a napot eltakaró, homokviharban hason fekvő, tevék fedezékébe menekült karavánt a forgószél. Tette a dolgát tovább…