“Akácos út"

Az evidenciától általában nem szoktunk meglepődni, így amikor a dzsentri a kis falu kellős közepén találta magát – egy duhaj, “rúgjuk szét a Sarankai kocsmáját”-akció után –, csak bevillant, hogy Barsaházi és Csekemaki hirtelen vedelés utáni, éjjeli lovastúrára invitálták. Aztán, ahogy az természetes, a ló megbokrosodott, és meg sem állt vele a kivilágítatlan, de mégis holdvilágította helyszínig.

– Nohát, akkor én megkötöm lovamat szomorú fűzfához – gondolta, bár nagy hirtelen, amerre a szem ellátott, egy szálat sem talált. Az összes, még a leágazó utcákat is akác-sorok szegélyezték.

– Most mit csináljak – gondolta –, fogjam a kötőféket reggelig?

Aztán kompromisszumos megoldás gyanánt, úgy döntött, megteszi az ilyen nem szokványos alkalomra egy tüskés börű alföldi fa is.

– Jó éjszakát magának!

– Örülök, hogy erre csámborogsz! Mit szólsz, ugye szép ez a nyáreste?

– Instálom uraságodnak, az este már nagyon rég elmúlt. De nézzen fel!

– Milyen igaz! Köszönöm, hogy emlékeztet, pacsirta szól felettem, a hirtelen idenőtt akácfán. Te mindig itt bolyongasz?

– Dehogyis, uram! Rendesen, ilyenkor az igazak álmát alszom. Már az utolsó részeg is hazakúszott a csehóból. Magára vártam, tudja, itt kellett bolyonganom, kóborolnom. De jó, hogy megszólított, vagy én szólítottam meg magát? Nem szeretném átírni a forgatókönyvet. Mindenesetre örülök, hogy megtaláltam.

– Én találtalak meg! Mondd, milyen gyakran minősítik át ezt a helységet? Érkezésemkor még falu volt, most nagyközség, azt hiszem, nemsokára kisváros lesz, pedig minden ugyanúgy néz ki. Ugye, tudod, hol lakik a legszebb lány, ott arra lenn, túl az akác-soron?

– Ezzel egy kis baj van, uram, itt minden utca akác-soros, és minden “arra lenn, arra fent, alszeg, felszeg, alvég, felvég” értelmetlen. Ez a falu-község-kisváros szép lapos.

– A lányokat csak ismered? No, fogd a hegedűt, és menj, keresd fel az akác-soron – az összesen –, a legszebb lányt, osonj, mint egy macska a sötétben, és adj neki szerenádot!

– Instálom, uram, azt általában ketten szokták. Én húzom, a megrendelő énekel…

– Szükség törvényt bont, most te képviselsz majd engem is. El ne szúrd, a legszebb leány legyen, bár gőzöm sincs, melyik az. Nem is láttam, nem ismerem, nincs is itt tovább dolgom. Eloldom lovamat szomorú fűzfájától… A franc egye meg, az is akácból van és attól az akác-soros, legszebb lánytól is eloldozódom, bár eszembe sincs elhalálozni.

– Uram, már nagyon fáradt vagyok, az ujjaim is alig mozognak ebben a nyáréji kánikula-dermesztő hidegben. Meg kell mondanom, legalább egy, sőt több legszebb lány is van, minden egyes utcában. Nehéz feladatot rótt rám ily kegyesen, amit akárhogy kapkodok, hacsak rögvest neki nem ugrom, képtelen leszek reggelig befejezni.

– Ide figyelj, zenemuzsikusom, csak arra kérlek, úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány, vagy kacagjon, ha úgy tetszik! A szívemen úgysem üt szemernyi sebet sem, nem is ismerem. Ha jónak látja, ki is röhöghet, az életben nem fogunk találkozni. Miért kell nekem ezt az éjszakai feladatot teljesítenem, hiszen olyan álmos vagyok, azt sem tudom, hogy visz haza a lovam… Gondolom, ahogy hozott. Á, itt a nyeregtáskám! Lányonként egy százas jó lesz? Ne is felelj, van-e tarisznyád? Látom, ott lóg az oldaladon.

– Az a hegedűm, uram, hozzá ne nyúljon, mert nem lesz mivel úgy muzsikáljak, hogy zokogjon az összes legszebb lány! A másik oldalamon viszont tarisznya is van, meg hegedűtok is, az a nagyobb. Rakja tele százasokkal, legyen szíves. Ez egy nagy falu-község-kisváros, nem akarok félmunkát végezni. És mondja, uram, milyen nótát húzzak nekik?

– Szerintem a "Akácos út" éppen megfelel, amúgy a kedvenc nótám, de csak csendesen, ne hallja senki más!

– Olyan legyen, mint egy szerelmes, könnyes vallomás?

– Felőlem olyan is lehet. Különben is tudod, hogy más asszonya lesz az a lány. De a múlt úgy szaladgál össze-vissza, hogy nekem csak ez a kis dal marad. No, az éjmadár röpköd itt már, a pacsirta hangját is elnyomja szárnyának suhogása.

Felpattant lovára, a kantárral csapott egy ösztönzőt nyerge mögé, aztán megeresztette. Belekapaszkodott a nyeregkápába, hiszen a ló úgyis ismeri az utat, és örökre eltűnt. Azon az éjszakán nem zendült szerenád, elmaradt. Barátunk addig számolgatta, tervezgette a legszebb lányokat és a hozzájuk vezető, akác-soros útvonalakat, mígnem kakaskukorékolásra felpattantak fekvőhelyükről az addig szundikálók. Reggel már nem szokás szerenádot adni, még ha az négy órára esik is.

Enyhe lelkiismeret-furdalással, de a kötelességtudat csillapító érzésével hazabandukolt a bőröndnyi pénzzel. Megnyugtatta a tudat, hogy ő olyan szerenádot rendezett volna, az összes akác-soron túli legszebb lánynak, hogy bőgve-zokogva kacagtak volna az örömtől. Nem rajta múlott, hogy kifutott az időből. Az úr elment, ő megtette volna kötelességét.

Még hozzá kell tennem, hogy a megadott nótát, bár a repertoárja többezres nagyságú, nem is ismerte.