Megmenekült

Soványka gyerek volt, kimondottan vékony testalkatú, egészen addig, amíg a kollégiumba kerülés gyökeres változást nem hozott az életében. Imrét szülei az akkor szokásos módon, társaival egyetemben, attól függetlenül, hogy helybéli volt, kollégiumba, akkori szóhasználattal intézetbe íratták továbbtanulni. A vékonyka kamasz, soványsága mellett buzgó szorgalommal – nem utolsósorban, bizonyos jutalmak reményében –, serényen vállalta a mindenkori kukta szerepét. Konyhafelelősként roppant rövid idő után, ha kézzel nem is foghatóan, de mérlegen jól mérhetően sikeres vállalkozásnak tűnt az önkéntes szorgalma. Reggel-délben-este, tripla étkezés mindenből. Már az első látogatásnál feltűnt édesanyjának fia kerekedő, jóltáplált volta. Néhány hónap után dupla tokát és pocakot eresztett, amúgy középkorú férfiasan. Egyre nehezebben mozgott, fájt a feje. Így mamája – akiről nem árt tudni, hogy keményebb akaratú, szeretettől ugyan cseppet sem hiányos asszonyt keveset hordott hátán a föld, soha nem kerülgette a forró kását, mindig egyenesen, tárgyszerűen fogalmazott – kerek perec megtiltotta a repetákat. Parancsba adta ki, hogy csemetéje vacsorája egy csésze tej és egy szelet vajas kenyér lehet. Vakációra hazatérve, Imre mégis sok kilóval tekintélyesebbnek mutatkozott. Az elhűlt édesanya az intézet konyhájába robogva vonta kérdőre a tetteseket.

– Megmondtam maguknak, hogy a fiam csak egy csésze tejet és egy szelet vajas kenyeret vacsorázhat!

 – De anyuka, mi azt is adunk neki! – válaszolták a szeretettől olvadozó szakácsnők.

Azonban a mi Imrénknek a súlytöbblet több mint jól jött. Valószínűleg az életét mentette meg, mert még azon a nyáron hastífuszt kapott. Ágynak esve vacogó fogakkal, és a láztól tüzesen egyfolytában hallucinált. Napokig nem voltak éber pillanatai, sem enni, sem inni nem tudott. Rémálmában a házukhoz közeli cserjékkel, bogáncsokkal tarkított, néhol tisztás, máshol gyomos réten rohant kitikkadt torokkal, kiszáradt nyelvvel, vöröslő-guvadó szemekkel, levegő után kapkodva. Érezte, hogy el kell érnie a Köröst. Hátranézett, és iszonyatában még jobban megszaporázta… Tucatnyi csontváz üldözte kaszákat lengetve…

– Ha elérem a Köröst, megmenekültem, ha nem… learat a Halál – gondolta.

Csak rohant, rohant, rohant, rohant… bogánccsal, tüskével karmoltan. És még mindig üldözték, egyre többen. Csontvázak kaszákkal… a Halál… Hűsítő érzést érzett, belesüllyedt a Körösbe…

– Megmenekültem – gondolta, és kinyitotta a szemét. A hideg vizes borogatás megtette a magáét.

– Éhes vagyok, édesanyám!

– Úgy lefogytál… hogy a szakácsnők kezeit is megcsókolom… mert volt miből… – mosolygott rá édesanyja.