Mi lenne, ha kiderülne

Lágy zenére, fülbemászó taktusokra tipegett az andalgó sznobok serege, az Operabál mintájára megszervezett, túlcicomázott, agyontupírozott táncteremben, milliós báliruhákban, giccsnek is cifra frizurakölteményekkel ékesített, túlsminkelt hölgykoszorúval.

Imola elszállt a boldogságtól, talán soha nem érezte ilyen jól magát, egyúttal komoly grádicsnak is érezte részvételét, az igazgató úr jobbján, egy mielőbbi előmenetelhez.

Két hétig edzett – ahogy magában nevezte. Valójában méregdrága, harmadosztályú táncórákat vett egy különc, pancser tánctanártól. Itt nem lógott ki a sorból, épp ellenkezőleg, kimagaslóan jobb volt a többieknél, akiknek segédfogalmuk sem volt a báli táncokról.

Szépen fogyasztottak, az igazgató úr éppen felajánlotta a tegeződést. Imola boldogan fogadta el, és igyekezett tenni arról, hogy ne túl sokat fogyasszon a főnök, nehogy másnapra elfelejtse meggondolatlan gesztusát póri alkalmazottja irányában.

Ebbe a csodálatos, zenés csendéletbe, egy elképesztő kinézetű, kopasz és egyben tetovált fejű, több mint kapatos alak megjelenése rondított bele. Az igazgató úr vállára vert hátulról és odaszólt.

– Apuskám, kéne a csaj!

Az igazgató hátranézett, elképedt, mikor meglátta, hogy ilyen kinézetű szerzet is bejuthatott erre az exkluzív rendezvényre. Iszonyú kellemetlenül érezte magát – gyáva és pipogya alak volt –, különben teljesen kijózanodott.

– Imolám, kedves, most üssem le ezt a pasast, vagy hagyjuk futni?

Játszotta a hőst abban a biztos tudatban, hogy egy ilyen környezetben a személyzet pillanatok alatt eltávolítja a rendbontót.

– Hagyd a csóreszt, szerintem ő sem tudja, mit beszél!

A kopasz vállon ragadta, olyan erővel szorított a vállizmán, hogy őigazgatósága térdben megroggyant.

– Most kimegyünk, és ezt lerendezzük!

Igyekezett minél hangosabban beszélni, az andalgó lágy zenét túllicitálón, hogy vegye már észre valaki magát:

– Jól van, öreg, menjünk!

A kopasz Imola felé nyúlt, csuklón kapta, magához rántotta és a nyakába harapott. Az igazgatónál betelt a pohár. Legszívesebben őrjöngve ordított volna segítségért, de láthatóan senki nem akart tenni semmit.

– Imolám, kedves, várj, elintézem ezt a tahót, két perc és itt vagyok. Addig fogyassz el egy gintonicot!

– Vigyázz magadra, Alfrédom! Várlak vissza!

Alfréd nem siette el a kimenést, még mindig reménykedett valami külső segítségben. Nem értette az egész ostoba helyzetet, nyakon harapott Imolájával együtt.

Az ajtókon kívül a tagbaszakadt, tetovált fejű kopasz ledobta a zakóját, és Alfréd igazgató úr berezelt. Olyan igazi gyúrós külsejű fazon vicsorgott rá. Lerohant a lépcső bársonyszőnyegén, harsányan segítségért ordibálva, a tetovált fejű kopasz pedig utána. Kicselezte, aztán visszarohant, triplán véve a fokokat még mindig ordítozott.

– Segítség! Segítség, huligán!

A kigyúrt utolérte.

– Minek neveztél, te minimorzsa?

– Á, semmi, kedves barátom, csak mint férfi a férfival… Nem ér az a nő annyit…

– Ne hízelegj itt! Lehuligánoztál az előbb, nem a nőről van szó, kit érdekel! Jean, gyere csak ide!

Jóska, a hirtelen Jeanná és inassá avanzsált sofőr, előre betanított merevséggel odabillegett.

– Ki ez a taliga?

– Ladányi úr, kérem tisztelettel, valami igazgatócska, vagy mi, úgy tudom.

Ladányitól Alfréd mégjobban megijedt. A rendezvény fővédnökébe és szervezőjébe kötött hát bele, miután az egészen otthonosan nyakon harapta Imoláját.

Alfréd hirtelen a világ összes Frédije között a legalsóbbnak érezte magát, nevéhez méltóan. Ripsz-ropszra végiggondolta végrendeletét, most, hogy így Imolával összemelegedőbe került, kicsit bántotta, hogy a leány egy peták erejéig sem szerepel benne, de ha itt a vég a tetovált fejű kopasz személyében, akkor már nem tud mit tenni. Lassított filmként végiggondolta saját temetési szertartását, megadta magát sorsának.

Nagyon váratlan dolog történt!

Egy alacsony, kerek fejű, pufók, gömbölyű hárpia elordította magát a folyosóra rontva:

– Taksony, mit csinálsz, és hol vagy?

A tetovált fejű hirtelen elcsendesedett.

– Hé, maga!

– Igen, kedves Lujzám!

És a kis kövér, pufók arcú hárpia földbegyökerezett.

– Mit csináltál magaddal, Taksony?

– Á, semmi, drágám, mindössze a maszkmester igen eredeti ötletének vetettem alá magam, hogy egy kicsit felrázzam ezt a lagymatag partit, amit ugye mi magunk rendeztünk magunknak olyan langyosra, amilyen.

Jelentőségteljesen az előbb még agyonverésre váró Alfrédhoz odaszólt:

– Igaz, barátom?

– Nekem mondod, pajtás!

– Taksony, miféle barátod ez? Még soha nem találkoztam olyan emberrel, akivel tegeződtél volna!

– Lujzám, drága, ő egy nagyon régi barátom. Hogy is hívnak? – sziszegte fogai között Alfrédnak.

– Nevezz Frédinek nyugodtan.

– Ő Frédi, a kenyeres pajtásom. Mindenféle jó mókákat találtunk ki együtt, tulajdonképpen ő eszelte ki ezt az egészet.

– Értem, akkor most már kettőtöket kell megfojtanom.

– Drágám, nyugodtan tegeződj te is az én kebelbarát Frédimmel.

– Alfrédommal!

– Alfréd, ő az én becses drága kincsem, szeretett Lujza nevű feleségem.

– Lujza, ő Frédi, a barátom.

– Csókolom a kezedet, Lujzácska.

– Örvendek, Frédi – bökte oda hátrahőkölten Taksonyné.

– Na, veszed le a fejedről azt a ronda parókát!

– Nem olyan egyszerű, drágám, ha jobban megnézel, nem csak a frizurám változott.

– Nem! Te titokban konditerembe jársz! Mikor azt hazudod, hogy éjszakázol a munkahelyen, nem vagy az irodában!

– Á, dehogy, olyankor tényleg dolgozom, kivéve, mikor Frédivel egy kicsit lazítunk. Viszont a maszkmester teljes felsőtesti megdolgozáson ejtett át.

– Azt látom. Neked sosem volt semmilyen izmod, fiatal korodban is olyan kis vérszegény voltál, most meg egy muraközi ló hozzád képest gebe!

– Ló? Drágaságom, egy pillanat, a frizurádból kiszedem a hajtűdet.

Kiszedte! Lujza intelme későn érkezett, Taksony egy mozdulattal kirántotta rémisztő nejének parókájából a hajtűt, amitől az rendesen félrecsúszott.

– Nézd, drágám! – és elkezdte magát szurkálni. – Látod, olyan, mint a papírmasé gyermekkorunkban, csak teljesen élethű. Szemre ijesztő, kopasz fejem van, az egész felsőtestem tiszta muszkli, de sajnos, ez csak a látszat – mondta egészen csüggeteg hangon.

– Na, tűnés, szabadulj meg ettől a maskarától, de nagyon gyorsan! – dörgött még sokkal pirosabb fejjel Lujzácska.

– Add vissza a hajtűmet!

– Parancsolj, kérlek, itt a parókatűd. Frédi, közöld Lujzával a rossz hírt!

Frédi – korábban igazgató úr, Alfréd – nem tudta, mit kell közölnie, így rögtönzésbe fogott.

– Tudod, drága Lujzácska – ettől a multimilliárdos feleség feje a szétrobbanásig vörösödött –, a helyzet az, hogy az anyag, ami Taksony testén van, olyan papírmasé jellegű, de most hogy összebökdöste, a pára fél órán belül az összes körüllévőben cianidot állít elő, amitől menthetetlenül kampec. Egyedüli megoldás, ha leszedjük róla a maszkot, de nagyon távol kell tartani magunkat tőle fél órán keresztül, közben ötpercenként be kell dobni egy gintonicot. –Ez volt Alfréd kedvenc itala, gondolta, ha már isznak, igyák azt, amit ő szeret.

– Ez igaz, Taksony?

– Igen, drágaságom.

– Ó, te Taknyos!

– Te is, te is, te is! Figyelj oda, Frédikém, így szokott becézni az én drágám.

– Nagyon aranyos! Nevezhetlek én is Taknyosnak?

– Ezt mellőzd, ha jót akarsz magadnak, kedves barátom!

– Mellőzöm.

– Na, menjünk gyorsan! Jut eszembe, Jean!

János odalebegett.

– Fiam, most gyorsan felejtsd el ezt a komornyikosdit, változz vissza néhány percre sofőrré! Pillanatok alatt éles késsel, ollóval és a szmokingommal térj vissza.

– Meglesz, uram!

– Vedd ki magadból a beszédlassítót!

Jean, alias János már mozdult is, mire kettőig számoltak, elő is került.

– Taksony!

– Mondd, drágám!

– Azt beszélik az emberek, hogy nyakon haraptál egy nőt!

– Igen, tudod, a maszkmester a fogaimba apró festékszórókat tett, így az egész nyakonharapás móka volt csak.

– Nem mindenkinek tetszett!

– Majd teszünk róla, hogy tetsződjön, ha tudni fogják, ki csinálta a mókát. Különben fel is út, le is út, de inkább le.

– Értem!

– Abba a szobába most bevonulok Alfréddal, és leszedem a maszkot.

– Tudod, milyen kár, egyetlen Taksonyom, ilyen jól soha nem néztél ki. Ha most ez a cianidos dolog nincs, úgy bevonszolnálak a hálószobába, mint a pinty!

Taksony kezdett igazi hálás barátságot érezni az Alfréd nevű újdonsült megmentője felé. Ezt Alfréd is észrevette természetesen, és már egyáltalán nem a temetésén gondolkodott.

– Jut eszembe, Lujzácska, kedves férjed volt olyan kedves holnap estére meghívni, menyasszonyommal, Imolával, a harmadik emeleti szalonba.

– Oké, szólok a személyzetnek, csak mozduljatok már, nem akarok cianidos lenni, amiért lemaradtam egy kigyúrt gyönyörűségről. Ó, Istenem, milyen szerencsétlen vagyok!

János, amint átnyújtotta a kést, ollót, kanalat, villát – hozott ő mindent –, egy pillanat alatt visszavedlett Jeanná.

Alfréd pedig, akinek többször volt gipszben a keze, úgy rántotta le a ványadt, kövérkés Taksonyról a maszkot, mint a narancsról a héjat.

Taksony röpke zuhanyozás után szmokingjában – már Taksony formában –, Alfréd kíséretében visszamenetelt előbb a folyosóra, majd hőn szeretett feleségét közrefogva, hármasban a táncterembe.

Imola nem hitt a szemének. Az ő Alfrédja ilyen hamar megfeledkezett volna róla? És egyáltalán, hová tűnt a tetovált fejű, kopasz, kigyúrt?

Közben Alfréd csendesen megkérdezteTaksonyt:

– Mondd, barátom, honnan volt akkora erő a kezedben, hogy majd szétroppantottad a vállamat?

– Az is a maszkmester műve. Ha szétbontanád a lefejtett maszkot, találnál benne egy önműködően szorító anyagot csuklótájékon. Lujzának mondd azt, hogy elégettük a veszélyes hulladékot.

– Rendbe, Taksonyom!

Imolácska fejecskéjében teljes volt a káosz. "Vajon az én Alfrédom tényleg kicsinálta azt a húshegyet? Nagyon hódol neki mindenki, nem is értem! Bár nem egy senkivel jöttem, a főnökkel. Kedvelem is, de itt egy a sok igazgató közül, most mindenki majdnem hasra esik előtte, a mézes-mázos tiszteletteli hajlongásokkal."

A hármas felállású csapat Imolához érkezett.

– Taksony, Lujzácska, bemutatom Imolát, a menyasszonyomat.

– Imolácska, ő Tapadi úr, az én réges-régi barátom, az est fővédnöke, a kedves Taksony. A hölgy pedig Lujzácska, a neje.

– Örvendek! – hőkölt hátra a kétszeresen is felvillanyozó információtól, hiszen főnöke nem csak hogy nem felejtette el a tegeződést, de még menyasszonyaként is mutatta be a közel s távolban leggazdagabb és legnagyobb hatalommal bíró köztekintélynek, Taksony úrnak és feleségének.

"Szóval ez az én Alfrédom nem egy ügyetlen fiú! Hogy azt a tetovált fejű kopaszt hogyan ütötte le, azt nem tudom, ki nem néztem belőle, de megcsinálta!"     

–  Örvendek, Lujzácska! …

Ekkora happy and után a mesét csak azért nem folytatom, mert mi lenne, ha kiderülne, a tetovált fejű kopasz közben jól leütötte a direktor urat, aki tulajdonképpen egy pillanatig sem gondolta komolyan az Imolával való tegező viszonyt, és most hüppögve, kesergőn hetekig bánkódna, hogy egy estére beadta a derekát, pedig nem is.

Így aztán a cseppet sem boldog Taksony-, illetve a jó eséllyel boldognak induló Alfréd- házaspárok, épp addig éltek, míg meg nem haltak…