Tolltalan tollasok

Vannak, akik teremben csinálják, mi jöhetnénk a parkba is, de szerintem ez is túlságosan zárt. Nyitni kéne a nagyvilágra, hogy nyolc hektár erdőt és két hold zsámbékot, szemmel legelve suhintsunk sátorbontásig.

Szeretem, ha dörög az ég és zuhog a – zsebkendőnyi – sötétbarna felhőből nekünk szánt zivatar, csak és kizárólag azon a helyen, ahol a mi labdánk tollai repülnek. Szárny nélkül is szebb a tengelicénél. Egyszer, ha sok időm lesz, és nagyon unatkozom, majd szobrot készítek róla.

Kétszázas ütőkkel suhogtatunk, sörényes időkben alámerült, tolltalan tollasokat. Zöldellő vízpartok, álló tisztaságban, hűs hidegen hagynak. Robogjon az ár, ahogy a labda száll!

Barnás örvényű, búgó zubogóban hűsítjük magunkat, fénylő magasságokból, maga jelölte, határ nélküli mezőpályánkra. És mikor, egyik-másik heves suhintás után, ölyvként repül a labdánk örökre el, pótoljuk másikkal, ütést jól bíró, barátkozni vágyó, sárga csibehéjból bontott, prémpamacsú kis szálkással. Nap ellen fordulva ütjük váltással, faragott nyársú suhanvasztások után, csukát cserélve. Nincs lódarázs madár sem, ki búra kényszeríthetne, peckes, derékra vágott kézzel, csúcsos sisakjában, lándzsákkal rémítve. Belemosolygunk minden harc arcába, hosszú selymes hajjal, pillogó szemekkel, vádlival, bicepsszel, és szálkás kockaságú, csacsi húzta szekerünk grifftojás rakományára, amiből szállnak a kikelt tollaslabdák szét. Ütőink húrját, még a magunkét sem kímélnénk, legyen belőle fűrészpor vagy szúette, szétmállott bot.

„ Iuventus ventus", száll a magasságba, és nyughelyet is csak a Holdon veszünk majd, ha letettük a lantot, labdát és ütőt.