Kiváló stáb

A főnök soha nem adta fel! „Lehetetlen nincs, ezt már az az ókori pofa is ismerte”, vakarta a fejét a lehetséges megoldások kulcscsomóján keresgélve. Most is, mint általában, maga készítette stratégia alapján dolgozott, így a felbecsülhetetlen, mintegy nyolcvan fillér értékű, több vagon képet, egy használaton kívüli, omladozó, szebb napokban kultúrközpontként működő épületben helyezte el. A környezetbe tökéletesen illeszkedő őrzőszemélyzettel álcázott, amelynek kötelező a kopott svájcisapka viselete, és ebben az esetben indokoltnak látszott a tíz napos borostakörítés is.
Magukat hajléktalannak álcázva, alkoholos üvegekkel körülbástyázott birodalmat alakítottak ki, amelyekben legnagyobb bánatukra, természetesen szénsavmentes ásványvíz honolt. Így a tél kellős közepén, strandpapucsban, valamint rongyos, későnyári ruházatban, Gauss görbéjét vizualizálva, 24-ből 24 órát álltak, pontosabban hevertek résen. Parancsnokuk majdnem elkövette azt az orbitális hibát, hogy vigyázzt rendeljen, amikor szeretett főnökük, a koordináta rendszer kiindulópontja, hirtelen megjelent. Jól képzett szakemberhez méltón böfögött egy nagyot, és megkínálta házilag begyűjtött, ismeretlen eredetű ál-alkohollal. Szemére húzott parókája alól, egy szál kacsintással jelentette:
– Elnök úr, tisztelettel jelentem, a helyzet urai vagyunk!
Körbetekintett, és ekkor pattant össze a két kovakő koponyáján belül szikrát csiholva. A főnök fülébe súgta:
– Stábra van szükség az igen értékes képek bemutatására!
– Hogy ez eddig nekem nem jutott eszembe! A képeket bizony stábbal kell bemutatni, hiszen, ha megnyitunk egy kiállítást, hogy nézne ki, ha teszem azt az egyszerű, harmatgyenge politikai képzettségű látogató, csak úgy, saját szemszögéből kezdi értelmezgetni a képeket. Mindenkinek biztosítani kell a kellő felvilágosítás jogát. Megmutatjuk nekik! Az embereket meg kell tanítani, hogy ne csak lássanak, hanem nézzenek is. A látás mindent összekuszál, elvonja a nézőt a nézéstől. Úgy gondolom, a kép megmutatásához szakmai kompetenciában felülmúlhatatlan stábot verbuváltam, mely nem csak a helytelen látást javítja nézésre, hanem a nézést is – komoly korrekciós oktatással –, az egyszerűből, amilyen egy kezdő néző nézése, igen rövid idő alatt helyessé képes alakítani. Ami természetesen mellőzi a fölösleges látást. Helyesen mindenki úgy fog nézni, ahogy a stáb okítja. Mi lenne, ha az ünnepélyes megnyitón például ezt a képet itt, ami engem ábrázol kerékpáros lovasszobromon, a magára hagyott közönség holmi dekadens többféleség jegyében, kénye-kedve szerint kezdené értelmezgetni. Mindenkire szerelni kell egy piros és egy zöld lámpát, hogy jól láthassák a stábelnök jelzését, melyik a pozitív kisugárzású és melyik a nagyon negatív üzenetű kép. Akit a kép mutatására elnökül választottam, a legalkalmasabb személy, a további nyolc is jeles kép-mutató, akik soha nem hagynának cserben egy népet, ha meg kell mutatni a képet. Bármikor képesek az agyi labirintusok tévelygéséből, rendes mutatással, képszerűen rábökni a fa alatt gitározó, pénzeszsákba bugyolált igazságok teljességére.
A stáb tagjai elég, ha buzgó bólogatással jelzik egyetértésüket. A munka oroszlánrészét a stábelnökre hárítom, a közönség örömére mutassa ő a képeket. Szép lesz ez a bemutató, gyönyörű képeket fognak látni. A stáb helyes nézése pedig azonosul az én nézésemmel, hiszen ők nagyon jól tudnak képeket mutatni, jó képmutatók, sőt – ne fokozzunk le senkit –, ez egy kiváló képmutató álságstáb.