Lobogó

Nyirokfalvi Fröcsögő Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, de Cserepes Bütyöknek és Ivó Bütyöknek annál inkább, az országúton álldogált, nézelődött. Úgy érezte, hogy most is, mint mindig, amikor ivásnak adja magát, előbb fejben kell rendezni a dolgokat.

Ódivatú lódenkabátját vállára vette, és a ki tudja honnan odakeveredett, de bizonyosan feketeárus népművésztől vásárolt fokosát kiválóan használta otthon felejtett sétapálcája helyett.

Elindult lefelé. A nyál összegyűlt szájában, ezért inkább a patakot nézte, bár azon a rövid szakaszon az is ásványi anyagokkal festett.

Néhányan iszogattak, egy régimódi, erőben élni vágyó ember üvegeket — igen üvegeket és nem pillepalackokat — töltögetett, mert ő gyerekkorától azt itta, most nyolcvanhat és fél éves, és még minden foga megvan.

Bütyök, nem mondhatni, hogy türelmesen, de fegyelmezetten várt. Lement a lépcsőkön, megállt a forrás előtt. Egyaránt szerette a szénsavasat és a szénsav nélkülit. Neki a lényeg a minőség volt.

Gondolkodott. Vitt ugyan magával egy ötliteres kanisztert, de másként akarta megoldani, élvezetesen. Mindig is szerette, ha egyenesen szájába folyik a gyönyörűség.

A Mária forrásból is ivott egynéhány liternyit. Ismerte, hiszen a vízivók ismerik a vizeket. A Lobogót jobban szerette. Végre felszabadult a hely. Leguggolt, majd hanyatt nekifeküdt, hogy épp a szájába zubogjon a csodálatos borvíz. Negyedórán át ivott, és ki tudja, hány negyedórán át folytatta volna még, hiszen vízfüggő volt, ha nem jön egy csoport harsány turista, és szinte fel nem rugdossák.

Felült, fokosára támaszkodva, felegyenesedett. Csuromvíz kalapját, amit ivás közben sem vett le a fejéről, megemelte, biccentett.

— Jó ivást, kedves egészségükre! — mondta, majd felment a lépcsőn. Felült biciklijére, és az „S” kanyarban fölfelé elkezdett pedálozni azzal a boldog tudattal, hogy másnap is borvíz fog ömleni egyenesen a szájába. A kanisztert eldobta, mert van neki gyomra.