A csoda tetején

Amikor a brassópojánai üdülőközpontból pénz híján felvonó helyett gyalogszerrel, két verseny között felkínlódták magukat a csúcsra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Bucsecs-fennsíkra, nem hittek a szemüknek. Nagy mászás volt, helyenként majdnem 90 százalékos emelkedőkkel, járhatatlan utakon a mindenbe beágyazódott, negyedik versenynap utáni fáradtsággal.

Jobban tették volna, ha sátraikban alszanak, mint a többiek, de „fiatalság, bolondság” – valami ilyesmi a „juventus ventus”, ha nem is szószerinti fordítása. Nekivágtak. A felvonókabinra személyenként egy lej lett volna a jegy, de a két vékonypénzű sporttárs pillanatok alatt vetette el a pénzherdálás ilyen felháborító módját. Két indulásközt kivártak, de rájöttek, ez nem villamos, itt nem lehet potyázni. „Ha a blattolás kizárva, így nyúzottan is sportemberek vagyunk, mi nekünk az a kis táv! Megszoktuk, hogy papíron tíz kilométeres pályán, ha a szintkülönbség és minden egyéb úgy diktálja, huszonötöt kell dagasztani. Megyünk fel!” – gondolták.

Mentek és visszacsúsztak, bokrok szaggatták amúgy is sebzett testüket a nyár végi, az országos terepfutó bajnokság kellős közepén. Az oldal meredeksége nem engedte a távolság-felbecsülést, minden szakasz után, amikor azt hitték, hogy az csak a tető lehet, következett egy kevésbé meredek, amit egy szintén meredek követett. Már visszamentek volna, de verítékáradatban fürödve, a nyári kánikula elől fejükre kötött zsebkendővel úgy gondolták, csak azért is látni akarják a csúcsot.

– Mi van ott fenn, amiért a sok turista fellebegteti magát? Ők többet látnak a felvonókabinból, mi viszont jobban látjuk a felvonókabint. A félelmetesen ingatag imbolygást, a gyengén kifeszített, lógó drótköteleken, nyikorgó, ide-oda lötyögő, alig megzsírozott csigakerekeken. Látványnak is életveszélyes.

– Jól döntöttünk, öregem, innen már nagyot nem eshetünk.

– Biztos? Nézz vissza!

Ez egy nagyon meredek szakaszon volt, ahonnan a lenti indulási pontot zavartalanul lehetett látni, úgy tűnt, mintha meredek falon jöttek volna fel, mint a legyek.

– Ne ijesztgess! Különben nem vagyok ijedős…

– Majd lefelé meglátjuk, mert pont így fogunk menni, ugyanilyen, nem kocaturista gyaloglással, mint most.

– Ez az egy biztos, ezért az élvezetért pénzt nem tudnék kidobni. Figyeld, ahogy lötyög, képzeld el, ha lezuhan. A legtompább szakaszon is tovacsúszna és a tisztásig görögve, gurulna. Meg sem állna, azt senki nem élné túl.

– Úgy látom, mintha tényleg gyáva lennél. 

– Dehogy vagyok! A főnök kijelentette, hogy a Cenkre ugyanilyen körülmények között megyünk fel.

– A mindenit, ezt nem kellett volna mondanod!

– Csak nem vagy gyáva?

Majd egyórányi kapaszkodás után végre egyenletesebb terepviszonyok közé kerültek, néhány menedékházzal tarkított területre, ahol a felvonó is megfordult, és utasait lerakva indult lefelé.

– Nem csúnya hely, de ehhez hasonlót mint professzionális természetbúvárok ezrével láttunk már…

– Most kihúzom magam, te állj vigyázzállásba!

– Mit hülyéskedsz!

– Éppen előléptettél mindkettőnket professzionális természetbúvárrá!

– Ja, hát valami olyasfélék vagyunk, igaz nem mélytengeriek, de a hegyeket, völgyeket, erdőket, irtásokat, patakokat jól ismerjük.

– Megmondom őszintén, engem is meglep. Ezek a gerendaházak gyengébb vonzerővel bírnak, mint lent a tisztáson bármelyik. Azokhoz képest vityillók.

– Alig lézeng itt valaki. Megjegyzem, a magam részéről nem szeretem a természetben a zsúfoltságot. Valaminek mégis kell itt lennie, amiért feljönnek. Ott még van egy kis emelkedő, nézzük meg, talán ráakadunk a rejtett kincsre.

És jött a döbbenet. Alig százméternyi kaptató után, visszahőkölve, hogy bele ne sétáljanak a szakadékba, rácsodálkoztak a szorosra. A kisebb sziklaormot kilátónak használva, belenéztek a mélységbe. Zoli megszólalt:

– Van itt még néhány méter, azt hiszem az a legmagasabb pont, menjünk fel.

Valóban, onnan már minden irányba csak lefelé lehetett nézni. Leírhatatlan panoráma tárult eléjük. Csabesz odamutatott.

– Ott valami emléktábla hever. Valaki lezuhanhatott, vagy valami fontos személy járt itt.

Egy mélyen betonba öntött, ronda tömör acél, egy méter átmérőjű, kétarasznyi magas borzadmány hirtelen megmutatta az igazi arcát. Nem volt világos, hogy egy normális emléktáblát miért kis híján atomrobbanást is túlélő szerkezetűnek rakták oda három nyelven a következő szöveggel: „Éljen a Román Kommunista Párt!” Ekkor a két alig 18 éves srác levegőért kapkodott a döbbenettől, és szinte egyszerre jelezték, hogy ezt valahogy szét kéne verni.

Akik alkották a művet, épp erre a reakcióra számítottak, nem lehetett szétverni. Ott fent, a csoda tetején belerondított a szerencsétlen turista azon képzetébe, hogy most legalább jó messze van ezektől az idiótáktól.