Feladom magam!

– Józsikám, légy szíves, ahogy megbeszéltük, a járda szegletéről filmezz mindent! Ki akarom elemezni a hülyeségeimet, sosem szerettem félmunkát végezni. Vagy folyamatosan felfejlődve, így a nulláról, profi leszek, vagy az egész mesterséget sutba kell vágnom. Előfelméréseim alapján, valóban, nagyközségben, sőt még kisvárosban sem érdemes ezt a szakmát csúcsra járatni, a tökéletes közeg a nagyváros. Három napon át próbálkoztam.  Kifeküdtem előbb a külváros alig forgalmú helyeire, majd beljebb, és végül a központba. Ha hiszed, ha nem, Józsikám, sehol nem hívtak rendőrt, ezért is vagyunk most itt. Nem vállalom be az első munkaéjjel rögtön a központot, a belváros az mégis más, de itt, a gyönyörű peremkerület kies, kietlen utcájában, megkezdem önkiképzésemet, igazi hivatástudattal szeretnék rabló lenni. Ugye, ez is olyan, mint minden más, egyeseket taszít, engem kimondottan vonz ez a szép szakma, komoly kihívásaival. Tudod, sosem kerültem a munkát, mindig szerettem megfogni a nehezét. Úgy gondolom, ez a legnehezebb munka, amit eddig bevállaltam.

– De Gézu, oszt hogy gondoltad így elsőre?

– Józsikám, várunk, aztán aki erre jön, azt jól kirabolom, de ha nem muszáj, nem ütöm rögtön le. Az agyonütést végképp mellőzném, természetesen mindig akadnak munkát gátló szabotőrök, ezek ugye ki- és beszámíthatatlanok.  Felkészültem rá, hogy rossz esetben, velük szemben, akár kénytelen leszek alkalmazni a kellemetlen agyonütés tevékenységét, de általában nem. Ha muszáj, akkor leütöm az együttműködésre nem hajlandót. Mondjuk, ha egy nő elkezd üvöltözve sikoltozni, te mit csinálnál a helyemben? Bár mint mondtam, a fészkes fene sem fog rendőrt hívni, de ha egy ezrelék esélye van, mint a jövő igazi szakembere, ki kell iktatni a rizikófaktorok közül. Tehát jön a leütésnek nevezett, kellemetlen, de az agyonütéstől sokkalta kellemesebb beavatkozás. Ezzel a zseblámpával jól a szemébe világítok és – látod az oldalamon ezt a nagy, üres zsákot? – kiveszem a kilógó lólábat, még patkó is van rajta, és cselekszem. Gyakoroltam ám otthon, a ház falát suppogtattam, így egészen komolyan fel tudom mérni, mekkora ütőerő kell az agyonütést elkerülő leütéshez. Ökölvívtam, tudod, ismerem az ilyen szakkifejezéseket. Aki nyugodtan átadja cuccait, az kézfogással, hölgyek esetén akár kézcsókkal üdvözölve távozhat.

– De Gézu, meddig fogunk itt dekkolni, már egy órája nem jön senki.

– Majd csak jön, türelem rőzsét terem, hoppá, alanyt. Én leszek az állítmány, most rosszul mondom, azt hiszem, hiszen ő fog megállni, tehát az állítmány lehet, hogy ő lesz. A fene tudja, minek kell ezt ilyen mélységekig szétboncolni. Csak jönne már valaki, engem is úgy idegesít ez a kihalt kietlenség, mint…, nem tudom, láttad-e a "Fekete szakáll szelleme visszatér" című csodaművet?

– Láttam, Gézukám.

– Na, képzeld el, hogy a kalózhajó megy, megy...

– Gézukám, azok úsznak, viszi a víz ringatózva, mint a pontyokat, még sülésük előtt.

– Tudom, de haladnak! Na tehát, halad az a nyavalyás hajó, és nem találkozik egyetlen kifosztásra alkalmas másikkal se, ugye milyen idegesítő? Vetkőztetés nem lesz, a ruháját vigye mindenki magával, arra nincs most kereslet. De mi a ménkőért nem jön már senki? Lassan pirkad, pitymallik, és vakarja az orromat a reggeli csöpögő harmat.

– Van nálad zsebkendő?

– Használatba veszem a lólábat a kivételes tényállásra, ha sokat pofázol.

– Agyon akarsz ütni?

– Akar a nyavalya, te követeled magadnak. Jól van, na, megyek tovább. Az a baj, hogy már színvilágos van, de nem jön erre senki. Mi a megromlott idegzetű, játékmaci sereg lehet az oka?

– Egyszerűbben beszélj!

– Rosseb! Világos?

– Nagyon világos van, egy picit beállítom a filmezést. Az utca eleje és vége tele van érdekes dolgokkal. Én nem láttam egyetlen közlekedési táblát sem, talán az egyik oldalon egy behajtani tilosat, most viszont annyi van, mint halon a pikkely. Valaki mégis itt járt az éjjel, és nem vettük észre?

– Ne is folytasd, ha ez igaz, csúfos kudarcot vallottam az éjjel. Hivatást kell változtatnom! Nézd meg azokat a közlekedési táblákat!

– Gézukám, kapaszkodj meg valamibe, vagy a lólábadba két kézzel, és a patát tartsd magadtól jó távol, nehogy magad ellenére fordítsd!

– Járjon a szád!

– Az utca eleje és vége tele van behajtani tilos táblákkal!

– Na és?

– Nem a kocsiknak tilos a behajtás, hanem az embereknek! Gyalogos közlekedési tábláról van szó, "Rablótámadás veszélye miatt, behajtani tilos".

– Pakolj össze Józsi, vidd a lólábat, dobd be az első kukába ezt a zsákot, megyek és jelentkezem, feladom magam!

– Miért teszed, drága barátom, Gézukám? Nem követtél el semmi bűncselekményt…

– Sajnos, ugye történelmileg így alakult, ahogy mondtam – rövid eszű, alig mérhető súlyú agykapacitással bíró Józsikám –, megyek rendőrnek.

Józsinak kitátódott a szája, és a szeme is úgy maradt. Géza távolította el, már bilincsre gyakorló mozdulatok egymásutánjával, kezébe szorult kameráját. Zsákocskáját mégsem adta a szemétnek, beledobta – átmenetileg forgalomból kivonódott – Józsikáját, és hazafuvarozta, majd ment, hívta a kötelesség.

Ugyan nem volt rabló, nagyon szeretett volna az lenni, de rablólelkületűből lesz a legjobb pandúr. Ez a közmondás sajátja, rajta kívül senki nem mondja, tehát személyes közmondásról beszélünk.