Egyszerűen összekevertem!

– Te öreg, nem tudom, meséltem már, hogy Kolozsváron, a központi hídról, fejest ugrottam a Tiszába?

– Már megbocsáss, nem vagyok nagy földrajzos, inkább csak a szakmámban szeretném a legnagyobbat nyújtani, itt a konyhán. Egyszer, valamikor, talán még kuktává is előléptetnek, ha elég szorgosan mosogatok, de Kolozsváron egy fia Tisza sem folyik!

– Ugyan már, marhaságokat beszélsz, mint szoktál is!

– Nem! Onnan jövök, ezt véletlenül, fej nélkül is le tudom pengetni neked. Kolozsváron a Szamos folyik! Igen sekély vizű, tele öles sziklákkal, és a hídhoz képest borzasztó mélyen van a meder. Apró szilánkokra törtél?

– Fészkes fenét! Akkor nem a Tisza volt és nem Kolozsvár, valamit összekevertem. Lehet, hogy a Maros volt, mert az is szép nagy folyó.

– Aradnál pláne! Egyszer, nagyon régen, kőkemény télen, átsprinteltünk egyik oldalról a másikra. Volt vagy mínusz húsz fok, de akkor is ropogott a jég.

– Vagány vagy haver! Belenyúltál a kellős közepébe. Tisza és Szamos, ugye milyen hasonló szavak? Egyszerűen összekevertem!

– Mint szemüveg és drazsé, annyira hasonlítanak...

– De a Tisza és a Maros még jobban! Ugye, hogy össze lehet keverni? És gondolj bele, Kolozsvár, meg Arad, ha valaki nincs melletted, hogy egy megafonnal állandóan a füledbe ordibálja a neveket, száz százalékig összekeverhetőek. Különben is, helység- meg utcaneveket, na most az egyszer nem szerénykedek, személyneveket is, úgy keverek, de úgy! Szóval ez az utolsó folyó volt, az utolsó helyen. Melyik is, Maros, Arad?

– Az!

– A pontom hídról, negyven centiméter magasról ugrottam mély fejest!

– Ott megtehetted, a víz mélysége lehet akár öt méter is.

– Ugyan, mit tudsz te a vízmélységről! Milyen magas vagy?

– 182.

– 182, mínusz az orrodig, az 8 centiméter, 174-175 centiméter mély víz, épp olyan kérlelhetetlen, egérrágta úttraktorként – manapság úthengernek nevezik – simít ki, mint az öt méter.

– Egyszer – na, most figyelj –, nem fogok kérkedni, még az ejtőernyős, partizán rosszindulatod bedobása kedvéért sem, Duna volt!

– Jó nagy folyó. Láttad?

– És nagyon közel a torkolathoz!

– A deltára gondolsz? Milyen magasról ugrottál be?

– Ne siesd el! Át akartam úszni egy haverral, olyan jópofán nézett ki az egész. Folyó, folyó nem? Olyan élővíz, nem került még az utamba korábban, amiről – ha szinkronúszók együttes kortesbeszédet mondanak –, sem lettek volna képesek lebeszélni.

– Igen mesélted, hogy mindig mindent át akartál és talán át is úsztál.

– Ja, a Marost is meg a Tiszát is, azt a sziklás kolozsvárit.

– Szamos!

– Mindegy, olyan egyforma nevűek, mint két pepita úszógumi. Meg tudod őket különböztetni?

– Nem! Szóval, valami történt annál a bizonyos...

– Annál a bizonyosnál az történt, hogy negyven centiméter magasról beléptünk, én elkezdtem süllyedni, szeretem tudni milyen mély. Mikor már annyi ideje süllyedtem, hogy kicsi cápák jelentek meg lelki szemeim előtt, akik szépen kifényezett evőeszközökkel és tátott szájjal vártak rám a mélyben, rájöttem, hogy ez mélyebb, mint amit el tudok képzelni. Már nem lehet olyan sok az aljáig, gondoltam, és még hagytam egy kicsit, de amikor nyitott szemmel, a tejeskávéhoz hasonlítóan át nem látszó vízben, egyszerre három Ceausescu, két Erich Honecker és egy Sztalin kezdett el integetni felém, átértékeltem a helyzetet; eszembe jutott, hogy nem minden patkány cincog. Tudod mi volt a legrosszabb a sodrásban? Nem érzékeltem pontosan, merre van a fel és merre a le, azért szorgalmasan elkezdtem a felszín felé tempózni, alighanem jó komoly dőlésszöggel. Talán kétszer, háromszor annyi távolság és – ami nem mellékes – időelhajlás csökkentése után, valóban a felszínre kerültem. Úgy száz méterrel lejjebb megjelent egy hajó is a kanyarnál, épp amikor balra akartam fordulni. Ha már átúszom a Dunát, akkor ússzam át, nem? Különben is a távolság lehetett egy kilométer és az a nyavalyás hajó – egy uszály, amit csak úgy a sodrás motorja segített, spóroltak az üzemanyaggal –, írd és mondd, hét másodperc alatt ott volt. Na, látod, akkor úgy döntöttem, hogy nem úszom át a Dunát! Meg ugye, nem is voltam az alkalomhoz illően öltözve. 

– De hirtelen triplájára nyúlott az orrod!

– Jól van na, sehogy sem voltam öltözve, de kit érdekel. Alig vártam, hogy kijöjjek, vitt az a nyavalyás ár, na hogy is hívják, Duna. Ráfeküdtem, ha már visz – hiszen itt kockázás nincsen, legalábbis nem az én oldalamról, azt már bőven elvették –, akkor vigyen.

– És hogy kerültél ki?

– Milyennek ismersz?

– Hát ilyennek nem! Vattás szemüveges, gyors mosogatónak, egész nap be nem áll a szád, és három helyett dolgozol. Nem nagyon hallottalak még panaszkodni. Ha kutyában kellene gondolkodnom, semmi esetre sem ölebhez hasonlítanálak, talán inkább egy kutyához.

– Milyen kutyához?

– Az én fogalmi körömben, a keverék kutya a kutya, a többiek, csak olyan szakosított ebek. Te olyan vagy, mint egy jó keverék kutya, nagy bagolyszemekkel. A lényeg, hogy nem szoktad nyafogva feladni a helyzeteket, legfeljebb a főnök nagykabátját este – ami hajnali négyre esik –, hazainduláskor.

– Jól beszélsz. Abbahagytam a háton csorgást, megfordultam, és elkezdtem úszni. Olyan meredek volt mellettem, a hirtelen lesodrás következtében, a part, hogy azt hittem, sosem érek vissza arra a csendes, nyugodt helyre, ahonnan negyven centiméter magasról beléptem. Jó darabig úgy éreztem, egy helyben állok, vagy sodor lefelé.

A jobb szememnek egészen a jobb szélétől elkezdtem érzékelni, hogy egy-két métert haladtam felfelé. Na, ez megdobta az önbizalom-hányadosomat, és azt a pár másodpercnyi lesodródottságot, húsz perc alatt visszakínlódtam. Ott az egyik haver benyúlt, kihúzott és megjegyezte: – Nézd, én nem szeretnék fültőmirigy-gyulladást kapni a másik oldalon is. Vagy átúszod a Dunát, vagy megyünk a kiselymezett rétre kaszálni! Megcsípett egy darázs, ha még sokáig vacakolok, a másik oldalon is megcsíp, és akkora lesz a fülem alja, mint három mumpszosé.

Megkegyelmeztem neki és magamnak is, azt mondtam, ma nem úszom át a Dunát, de csak a kedvedért. Majd, egyszer, valamikor, máskor, egy másik helyen, ahol másként hívják.

– Jól válaszoltál, haver! Bedobtak hetvenkét tányért a másik oldalon, eldumáltuk az időt. Ess neki a szokott tempódban! Két fülnövesztő csettintésre végzel, már csak azt a húsz, harminc évet kell kivárni, hogy végre kukták lehessünk.