Mindörökre bilincsben

Napok óta tartott a viadal.

Kezdetben nem halálos, csak a túlfűtött, a szokásos, évi kényszeres egymásnak esés hajtotta őket. Néhány órányi fenséges agancscsapkodás után, kattant a bilincs, bezárultak a reteszek mindörökre.
Fújtak, tépték egymást, habzó, verítékes vérrel vegyült az  alkonyat. Már minden levegővételért meg kellett küzdeniük. A két agancsos – úgy tűnt – soha többet nem volt hajlandó kettéválni, sem az ünők bája, sem vetélytársaik legyőzése, de még a másik leterítése sem volt már cél. Így elterülten, az utolsókat lihegve, mindössze végre ketté akartak válni. Vagy... de hát vagy nincs ebben a fenséges csatában, amelyik soha nem a halálért, hanem a győzelemért indul. A többi bika ügyet sem vetett rájuk. A kecses tartású ünők, hiába voltak tán a legszebbek, szívüket legjobban megdobogtatóak, már rájuk sem hederítettek, hiszen mind a kettő éppen még fújtató, örökre küzdő, szabadulni próbáló – de facto – volt bikával mit lehet kezdeni. A negyedik, barnásan rőtlő naplemente előtt, hasonlóan gyönyörűséges, zöldjüket vesztett, elsötétült levelek lassú hullása kezdte belepni a két halálba menőt. Dupla gladiátorjáték volt ez, két vesztessel, kegyelemdöfés nélküli, szánalmasan keserves, hosszú haláltusával. 

– Józsikám, ezek már a mieink. Reméltem, hogy nem kell feleslegesen lövöldöznünk. A többieket sem akarom elijeszteni, a lőszerért is kár. Minden évben előfordul egy-egy ilyen. Add a vadászkést!

 – Imrus, ezeknek már kés sem kell. Élnek egyáltalán? Hiszen a szemük meg sem mozdul.

 – Élnek, Józsikám, de már nem sokáig. Nincs erejük pislogni. Na, add már, nekik is könnyebb lesz. Milyen jól fog mutatni a falon ez a két fenséges agancs, az egyik nálad, a másik nálam! A szarvashús sem utolsó elemózsia. Menj, hozd közelebb a terepjárót, tűnjünk el gyorsan, mielőtt valami buzgó vadőr felfigyelne ránk! Gyönyörű trófeákkal büszkélkedhetünk majd, nem úgy, mint piszlicsáré, lesből bámuló, üres kézzel hazasomfordáló, felesleges szabályokhoz kötődő, pancser vadászok, akik ezt a gyönyörűséget képesek lettek volna tán még szét is választani, hogy a lehetetlenből újra éledjenek.