Kilátó

Két barát idegen városba vetődött. A közlekedés viszontagságosan felállított rendje miatt ott kell tölteniük egy fél napot, csatlakozás ugyanis 12 óra múlva lesz. Előbb lődörögtek az állomáson belül, ám nem érezték magukat különösebben fáradtnak, ezért sétára indultak. Egészen érdekes várost találtak, sok különleges épülettel, és ahogy az lenni szokás, hétköznapi, szegényes mellékutcákkal.

Egy igen reprezentatív főútról, ahol végigcsodáltak mindent, be is kanyarodtak egy csendes, békét és szegénységet árasztó keskeny utcába, ami az első kereszteződés után valamennyit tágult ugyan, de még mindig alig lehetett sikátornál szélesebbnek nevezni. Járda is volt mind a két oldalon. Az úton épphogy elfért két egymással találkozó jármű, de forgalom az volt rendesen.

A következő kereszteződésnél meglepő dologba ütköztek. Egy sziklaorom a város kellős közepén magasodott az ég felé. Feltekintve hat-nyolcemeletnyi lehetett.

– Milyen érdekes, barátom, ilyent még nem láttam, sziklaormot a város közepén!

– Enyhe túlzás oromnak nevezni, de valóban figyelemre méltó. Járjuk körül!

A baloldali mellékutcába kerülve úgy tűnt, rosszul mérték fel, nem egy satnya, semmi kis sziklatömb meredezett az ég felé, hanem egy nagyobb kiterjedésű – már-már – hegy. Az út baloldalán házak, egy- és kétszintesek, a jobb oldalon pedig előbb csak cserje, majd fák is. Szinte erdő lepte a hegyoldalt.

– Nézd, barátom, itt egy ösvény!

– Igen. Itt pedig egy tábla azt mondja, a csúcson vendéglő van.

– Most, hogy így mondod, valami rémlik nekem. Olvastam valahol erről a szikláról, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy ez az.

– Felvilágosítanál?

– Igen. A szikla tetején pazar kilátó van vendéglővel. Nagyon biztonságos a felvezető ösvény, az ember úgy érzi, egy erdő lellős közepén jár, és nem egy szikla oldalán. Ám a szikla teteje, valamilyen optikai tényezők kapcsán, csapdahelyzetet állít elő az ismeretlennek. Nagyon szűk terület az, amit nagyon nagynak látnak. A vendéglő kicsi teraszától ott a meredek szakadék, amit a túlsó utcáról láttunk. Emlékszem olvasmányaimból, hogy ezt csúfosan ki is használják. Gondolj csak vissza, egy sötét autót láttál a kereszteződés jobboldalán.

– Jól emlékszem, tipikus temetkezési vállalkozói jármű volt!

– Hát ez az! Nem értem, miért nem kerítik korlátokkal körül a piciny fennsíkocskát. Nem teszik, sőt figyelmeztető táblákat sem raknak ki, hogy "emberek, néhány lépés és zuhantok".

– Szívesen végére járnék ennek a nagyon furcsa helyzetnek. Mi tudjuk, mi vár ránk ott fent és mire számíthatunk, ezért baj nem érhet.

– Menjünk fel! Éhes is vagyok, meg szomjas is, hátha felderítjük a titok nyitját.

– Ismersz, tudod, hogy mindig minden lehetetlenben benne vagyok, bár tériszonyom van, de ez az ösvény teljesen biztonságos. Menjünk, aztán majd ügyelni fogok, hogy néhány lépésnél távolabb ne menjek a vendéglőtől.

Kényelmesen nekivágtak az egyáltalán nem meredek ösvénynek. Számításaikkal ellentétben, roppant hamar felértek. Csodálatos volt a kilátás.

– Alighanem tévedtél. Nem hiszem, hogy ez az a hegy, amiről beszéltél barátom – szólt a magasabbik. – Bármerre nézek, nem látom a fennsík végét. Egybefüggő mező az egész, fákkal és bokrokkal. Rég láttam ilyen szépet.

– Valóban, kissé meghökkent. Amondó vagyok, lépjünk be a vendéglőbe és csillapítsuk éhségünket, ha már felgyalogoltunk és a szomjunkat is.

– Rendelj két sört, én addig körülnézek.

És az optikai csalódás működésbe lépett. Egy kis emelkedő után, alig 8-10 méterre a vendéglőtől, a síknak látszó talapzat meredeken megsüllyedt, amin – mint gyerekkorában csúszkálás közben – lecsúszott, és ott állt a szakadék szélén. Mindkét cipőjének az orra a semmibe lógott. A lendülettől derékban előre hajolva úgy érezte, megáll a szíve. Az út túloldalán levő ház kéményébe jól láthatóan szinte belekozmált a korom. Alatta mindenféle jármű ide-oda cikázott. Tériszonyával már küzdeni sem tudott, csak mint a síelők lesiklás közben, reflexből hátra tartotta mindkét kezét, és ordított torkaszakadtából:

– Segíts, barátom, segíts!

Ebből semmit nem lehetett hallani, mert a gombóc, ami mellkasába szorult, berekesztett minden hangkiáramlást. Meg volt győződve, hogy lezuhan, és talán az is a legjobb. Kinézte magának, hova kéne úgy esni – abból a nem kevés emeletmagasságból –, jó technikával, hogy aztán felpattanva ezt az egész borzalmat elfelejtse.

A temetkezési vállalkozó nekidőlve kocsijának, egykedvűen bámult felfelé, mintegy szuggerálva, hogy "zuhanj már, apuskám, zuhanj! Nem azért állok itt jót magamért, hogy ne keressek".

És ő csak kiabált és kiabált… volna, de nem jött ki hang a torkán. Barátja az emelkedő tetejéről látta, hogy bámuldozik lefelé, csodálta is merészségét, hogy fél cipőtalpnyi stabil talajjal a lába alatt belenéz a semmibe.

Előbb elfeketedett minden, a vér kiáramlott arcából, olyan lett, hogy a hó színét róla kellett volna mintázni, és nem fordítva, majd összecsuklott. Lengő kínlódásában fenékre huppant a szakadék szélére. Lábai lelógtak, és a tehetetlenségtől hanyatt vágódott. Ez sokkal több volt, mint egy cipősaroknyi állóhely, de még így sem érezte magát biztonságban. Általában az első emelet erkélyén is, korlátokkal jól körülvéve, émelygett. Most már üvöltött:

– Húzz fel innen!

A barátja ebből annyit hallott, hogy valamit suttog.

– Mi a gond? Látom, jót heverészel. Kinézelődted magad?

– Légy szíves, húzz fel innen, mert meghalok! Nem bírom a magasságot, mélységiszonyom van.

Barátja, sarkát az oldalnak feszítve, két hátra nyújtott kezénél fogva biztonságos távolságra húzta a szakadéktól, ami még így is alig jelentett néhány métert. Még húzott rajta egy kicsit, és akkor az emelkedő belső részére rántva, lábra állította.

– Ne mozdulj semerre! Nézz körül, mit látsz!

– Ez őrület, nem látszik a szakadék. Ballagjunk vissza, és sör helyett konyakot rendelj! Elképzelésem sincs, hogy úszhatják itt meg a mindennapos szerencsétlenségeket büntetés nélkül.

– Nekem van, több is! Beszélgettem közben valakivel, aki ismeri ezt a helyet, törzsvendég. Állítása szerint olyan nap nem volt, hogy ne lett volna baleset.

– Jó, jó, de hogy lehet ezt megcsinálni, hiszen jó magas korlátokkal mindezt meg lehetne akadályozni, és egy pazar kilátót is lehetne csinálni.

– Kilátót? Ugyan minek? Te mit láttál, amikor ott lebegtél a semmi fölött?

– Egy kéménynek a belsejét, azt hiszem. Különben semmit, majdnem összecsináltam magam. Bár úgy dereng, sok szépet lehetne onnan látni. Talán még jó pénzt is hozna a vállalkozóknak.

– Kimondtad a kulcsszót, vállalkozók. Itt egy komoly vállalkozásról van szó. Nézd meg a vendéglő nevét, "Kilátástalan vendéglő". Ez már jó védekezési alap arra, hogy ők tulajdonképpen a vendéglő nevében is felhívják a kedves látogatók figyelmét, hogy eszükbe ne jusson elkódorogni kilátáskeresésre. És nézd meg, felette is, kisebb betűkkel.

– Pillanat, felteszem a szemüvegemet. Aha, "Korlátlan Kilátástalan vendéglő". Engem még mindig nem győztél meg, nincs az a jogászcsoport, aki ennyivel letudná a dolgot.

– Bonyolultabbak a szálak, mint gondolnád.

– Azonnal szólj annak az ifjú párnak, hogy forduljanak vissza!

– Emberek! Forduljanak vissza!

– Rendbeeeeeeen…

– Úristen, ezek leestek!

– Le, és senki nem mozdul. Sőt a pincér arcáról ömlik az öröm.

– Tudod, az a helyzet, akivel beszéltem, azt mondta, hogy a temetkezési vállalkozó ilyen esetben azonnal riasztja a mentőket, akik valamilyen kiskaput találtak, hogy itt helyben sürgősségileg kiállítsák a halotti bizonyítványt. A rendőrségnek is beszólnak, akik kijönnek, és szintén, a normál körülmények között napokig eltartó kivizsgálást három perc alatt elintézik, majd jegyzőkönyvezik is a dolgot.

– Az lehetetlen! Egy jegyzőkönyv elkészítése hosszú idő!

– Valószínűleg ezek már formajegyzőkönyvek, és a temetkezési vállalkozó indul is az új kuncsafttal.

– Azt a keservit! Micsoda összefonódások, kéz kezet mos. Ki gondolná erről a békét sugárzó helyről, hogy maga a szépségbe ágyazott iszonyat. Pincér!

A pincér nagyon komoran ment oda, neheztelő arckifejezéssel juttatta tudomására a magasabbiknak, hogy "ugyan már, igazán leesehetett volna", hiszen erős érdekeltségük – a rendőrség, a mentők, a temetkezési vállalat és bíróságon kívül –, mint a tulajdonosoknak, hogy minél több véletlen baleset történjen, ilyen jelleggel.

– Mit akar, szabotőr?

– Ne ocsmánykodjon, gyorsan hozzon két konyakot!

– Enni már nem is akarnak?

Hozta a konyakot. Lezúdították egy nyelésre, aztán felálltak. Az alacsonyabbik nem volt betegesen tériszonyos, csak előrelátó. A magasabb nem csak előrelátásból kapaszkodott a vendéglő teraszának korlátjába. Amint meglelték a lefelé vezető ösvényt, és ismét biztonságban érezhették magukat, ballagtak lefelé.

Az eset a két fiatallal kevesebb, mint tíz perce történt, de az utcában nyoma sem volt rendőrnek, mentőnek, sőt átmenetileg a temetkezési vállalkozó kocsija is odébbállt.

– Ezt nevezem ügyintézésnek!

Majd mielőtt jobbra fordulhattak volna, leesett az álluk. Ugyanis a temetkezési vállalkozó kocsija már sebesen közeledett a parkolónak is nevezhető leshelyéhez.

– Hát menjünk az állomásra, de gyorsan! Átbóbiskoljuk azt a néhány órát.

– Nem mondanék ellent, barátom. Indulás!