A következét te ismered fel

Már harmadik napja zötyögött a vonat, teljesen más körülmények között, mint az odaúton. Ötüknek három vagon jutott, rettenetesen unták magukat. Mit is csinálhattak mást, mint a száraz, érlelődő kosztocskát rövidítették, állomáscsapok langyos vizét nyakalták, ásítoztak és kártyáztak.

A második éjszakában Janek, az előbb gyufaszálra induló pókerben, sikeresen elveszítette egy heti keresetét, aztán hátramentek, az utolsó vagon legeslegvégébe, kinyitották a semmibe nyíló ajtót, és színjózanul, torkukszakadtából eresztették az éterbe a fogjuk rá, hogy éneket.

Délután mindenki elaludt, jutott hely bőven, csak ők ketten könyököltek a középső vagon egyik ablakán. Egy nevesincs lényegtelen állomáson, ahol alkalmi cipőpucolók szorgosan suvikszoltak – egyikük sem látott még ilyent, de hát, amíg az ember él, addig tanul – gyönyörű lányok jöttek, mentek. Nekik, kevés kivétellel, mindegyik gyönyörű volt, viszont az egyik tényleg osztályon felüli, felemelt fejű, büszke, magas, karcsú derekú, gyönyörű hajlatú idomaival mágnesként rántotta ki fejükből egy araszra szemgolyóikat. Aztán visszapattant mind a kettő, mint egy similabda és csak néztek. Dani, valami totójelleggel ordított a szépséges libegő után:

– Hahó, Ildikó! Szia, hová mész?

A lány megállt, megfordult, rájuk nézett és valamit válaszolt.

– Hogy vagy kicsim, rég láttalak?

– Köszönöm, és te?

– Mi átutazóban. Anyu, apu, húgod?

– Megvannak jól, semmi gond. Én akkor most megyek.

– Na, szia, kicsim!

– Szevasztok, srácok.

És a lány megfordult, már nem olyan magabiztosan lépdelt, csendesebb iramban, persze büszkén, mert olyan külsejű volt. Valamin gondolkodhatott.

– Danikám, ki volt ez a lány?

– Fogalmam sincs, nem tudom, Janek, csak totóztam, de bejött. Szerintem egész este azon fog gondolkodni, ki is lehetett ez a...

– Ne is folytasd, te kétkarú rabló! Kipókerezted a pénzem negyedét, és ez a csaj most azon fog morfondírozni, ki ez a kétes fejű? Na, jó, az ő pici aranyos fejével, ezt másképpen fogja fogalmazni, valószínűleg úgy, hogy kedves pasi. Vajon ki lehetett, akire egyáltalán nem is emlékszik? Látod, pajtikám, ilyen vagy te, a nőknek már a nulladik találkozás után sem jutsz eszébe.

– Ja azért, mert ez egy nulladik típusú találkozás volt, mínusz nulladik. Nulladik, plusz nulladik soha nem lesz belőle, de nézd, milyen aranyos, így a tarkójáról is leolvasom, hogy a kerekek zakatolnak a fejecskéjében.

– Rossz a füled, én hallom is. Gyere, a változatosság kedvéért préseljünk magunkba egy adag szalonnát és kenyeret. Aztán a következőt, ha nem Ildikónak, hanem másnak is hívják, tudod mit, meg sem szólítjuk, egyszerűen elénekeljük neki a ... Na, mit is?

– Azt a számot nem ismerem, de most olyan pengőn bongó, üres hordó vagyok, ha veszel egy pár dobverőt, el is dobolhatod nekik. Nyomjuk be a szalonnát, aztán indul a szerenád. Olyan aranyosak, amikor így meglepődnek, hogy fel lettek ismerve. A következőt te ismerd fel!

– Na, figyelj, úgy lesz! Még a nevét sem kiáltom, csak annyit, "Szia, cica, hát itt találkozunk? Ezért nem láttalak annyi ideje". Akkor nekikezdünk, én dobolok rajtad, te énekelsz és pengetjük a bajszunkat, más húros hangszerünk úgysincs, és itt nem is terem.